A kávéházban vagyunk. Az asztalnál, ahol ülök, hárman beszélgetnek. Én a
képes lapokat nézegetem. De azért hallom, hogy mit beszélnek. Az egyik
igy viszi a szót:
– … Utóljára is milyen szépen bánik vele! Diadémet küld neki és üdvözli.
Kiván neki minden boldogságot. A másik, a vén belga, megragadja az
alkalmat s beszünteti az apanázst; pedig a tulajdon leányáról van szó. Ő
nem; ellenkezőleg, bőkezübb már nem lehetne. Most is csupa szeretet és
lovagias figyelem. Pedig hát mától fogva mit tartozik rá ez az asszony?
Az asszony ugy akarta, hogy ezentul „vége a komaságnak.“ Megtehetné,
hogy azt felelje rá: „ám legyen ugy.“ De ő nem felejti el a multat;
felejtse el akárki. Neki az a mult csupa emlék; és hü marad az
emlékeihez – a jóságában. Ki ne találná érthetőnek, hogyha nem tudna
megbocsátani? A hozzánk való hütlenséget megbocsáthatjuk; de adhatunk-e
teljes abszoluciót annak, aki el tudta felejteni a mi siratott
gyermekünket? Végre is nagy, igen nagy szomoruságot okozott neki ez az
asszony. Neki, akinek az élete ugyis szomoruságok láncolata! Mennyi
megprópáltatás egy életen át! Az emberi képzelem nem tudná kitalálni a
csapások ennyi variációját. Most meg kellett érnie azt is, hogy könnyek
között, forró, keserü könnyek között találja az unokáját. És nincs annyi
hatalma, hogy le tudná törölni szegény kis unokájának a könnyeit…
Egy másik kezd beszélni:
– Ő, ő, de ez a szegény kis leány!… Akinél árvább árva nincs tán a
világon! Aki az apjára csak homályosan emlékszik, s aki még csak nem is
gondolhat lelkének szentképére a nélkül, hogy áhitatát meg ne zavarná
egy rém-mese, melyről csak suttogni hallott, s melyet nem bir, nem mer,
nem akar megérteni! Eddig is eléggé árva volt; a szabályok világában,
sok-sok idegen között kellett felnőnie. És most nemcsak hónapokra,
egészen meg kell válnia az édesanyjától – örökre! Látnia kell, hogy
anyja lemond róla, ott hagyja nevelői meg dámái között s követ egy
férfit, követi azt a férfit, akitől ő a gyermeki lélek féltékenységének
egész erejével idegenkedett, félt, borzadozott! Látnia kell, hogy az
édes anyja meg tudja tagadni magában az anyát; látnia kell, hogy az édes
anyja, ha jó anya is, de legelőször is és mindenekfelett: asszony!
Asszony, aki rácáfol arra, ami neki vallás és kegyelet s dacolva
akadályokkal, okossággal, kötelességekkel, megadja magát egy ismeretlen
erőnek, amelyre az ő szüziessége csak undorral tud gondolni!…
A harmadik veszi át a szót:
– Ugyan hagyjatok békében! Hát ez a szegény asszony, akinek az asszonyi
sorsból nem jutott egyéb, csak: a lemondás?! Akinek az asszonyisága
jóformán csak abból állott, hogy: szült?! Mintha most is látnám, mikor
bevonult ebbe a városba. Emlékszem selymes hajára, lágy, szelid
tekintetére és leányos mosolyára, mert akkor még csak mosolyogni tudott…
Azóta a buta sors egy sereg szerencsétlenséget vágott a fejéhez. Ti
azonban azt követelnétek tőle, hogy azért csak mosolyogjon tovább
türelmesen. Vagy ha nem tud mosolyogni, hát sirja ki a két szemét,
amelyek már nem olyan szelidek, mert sok rossz nap emléke tükrözik
bennük. Micsoda kivánság! Az ilyet csak mástól kivánja az ember,
magamagától soha. Még a vallás is azt mondja: nyugalom a holtaknak és
békesség az élőknek! Az Isten megengedi az özvegynek, hogy ujra
asszonynyá legyen; csak az emberek nem akarják megengedni. Vagy azt
hiszitek, hogy ez a história neki csupa vigasság: terefere, fréfa,
tánc?! Pedig alighanem csinos dolgokat kellett kiállnia, mig kivivta az
élethez való jogát. Utoljára is le kellett mondania mindenről, amit
gyerekkorától megszokott; le kellett mondania rangjáról és jussáról, a
piedesztálról, melyet szenvedésekkel érdemelt ki, övéinek szeretetéről,
le kellett mondania még a gyermekéről is! Mért? Hogy ujra egész ember
lehessen…
Ezalatt én az _Illustrated London News_-t lapozgatom:
– Nini, milyen bájos arc! Nézzük az aláirást: Mlle Jane Henriot. A
szinésznő, aki megégett a Théatre Francais-ban! Szegény, be kár érte!
Milyen gyönyörü a szeme, az orra, szájának a metszése; az egész arc maga
a szépség és okosság! Haj, be kacki a kalapkája! Innen is látni, hogy
drága portéka; a ruhája is akár egy hercegnőé. Vajjon az anyja
csináltatta neki? Azt irják, hogy nem lakott az anyjánál: külön lakást
tartott. Meglehet, hogy rossz kislány volt, szegény. Mindegy; azért
mégis borzasztó, hogy ennek a szép teremtésnek igy kellett elpusztulnia,
husz éves korában! Egy ostoba véletlen miatt, hogy öt perccel korábban
jött a szinházba, hogy nem ismerte a járást, hogy el kellett vesztenie a
fejét. Micsoda percei lehettek a tüzhalál előtt! Mert, mit lelki baj,
nélkülözés, keserüség, lemondás, csalódások, szomoruság, gond – ahhoz a
rettenethez képest, ami az ifju, ép testet elfoghatja szemben a
bizonyos, pokoli halállal! Nyüglődések s az a sok baj, amit együttvéve
életnek nevezünk… mégis csak ezt választanók mindnyájan s nem azt a
sorsot, amely ezt a szegény kis leányt érte…
Amazok ekközben tovább beszélgetnek:
– Irigylésreméltó? Bizonyára irigylésreméltó, hogy meg tudta nyerni
ennek a derék asszonynak a szivét. De csakis azért. Mert abban, hogy
királyleányt tehetett a feleségévé, még nincsen semmi irigylésreméltó.
El tudom képzelni, hogy valaki ebben az irigyelt szituációban igen
boldogtalan lehet. Ne felejtsük el, hogy vannak vőlegények, akik ugy
indulnak el az anyakönyvvezetőhez, mintha fogat huzatni mennének.
Őszintén szólva, azt hiszem, száz vőlegény közül ötven ugy megy az
esküvőre, mint a katona a csatába, mert már benne van… Jobban szeretne
elszaladni, de hát nem lehet. És épp azért ültetnek a vőlegény mellé,
esküvőre menet, egy tanut vagy egy nyoszolyóleányt, hogy a vőlegény ne
kiálthassa oda a kocsisnak: „Hajts balra, gyorsan, hogy utól ne érjenek,
hajts a vasuthoz, hajts ki a világból!…“ Irigylésreméltó, mert
lehetetlen, hogy ne szeresse. De képzelje el az esetet, hogy ha nem
szeretné! Ha félreértették egymást?! Ha az, amit a menyasszony
szerelemnek tartott, nem lett volna egyéb, mint férfihiuság?! Akkor is
csak össze kellett volna kelniök… vagy ön talán ilyen helyzetben vissza
tudna vonulni? Nem, ugy-e bár? Már most képzeljen el egy igy kötött
házasságot s tegye fel azt az esetet, hogy a férfi nem érez szerelmet.
Lehet-e ezt sokáig titkolni? Mily csalódás s mily élet azután? Nem, ne
tegyünk fel ilyen bolondokat.
Tovább lapozok a _London News_-ban: sok arckép egymás mellett:
– Mennyi ifju ember, mennyi derék tiszt! Egyik Kimberleynél esett el, a
másik Bloemfonteinnél, a harmadik másutt. De mind elestek. Ez talán már
a huszadik közlemény az arckép-sorozatból. Valamivel kevesebben vannak,
mint a mult számban. De most is elegen. Mennyi piros vér! Husz éves
hadnagyok sok, sok piros vére. Ugy látszik, ez politikai szükség. Vagy
gazdasági? – nem tudom. Szóval, néha sok fiatal embernek kell meghalnia,
hogy az öregeknek több pénzük legyen, vagy hogy ma még meg se született
emberek meg legyenek elégedve elődeik szerzeményével. Vajjon szivesen,
vigan haltak-e meg, szegények? Az olvasókönyvek azt állitják, hogy az
ilyen halál dicső és gyönyörüséges. Néhányan közülök mégis azt
gondolhatták, hogy még a boldogtalan hosszu élet is jobb, mint ez a szép
halál. Ha nem is jobb élni, de érdekesebb.
Körülöttem már igen tüzesen vitatkoznak. Talán arról, hogy ez, vagy az a
szinésznő hova szerződik; nem tudom. Már nem hallom őket. Csak nézek.
Nézek magam előtt egy képet; nem egy képet, tiz képet. A francia
_Illustration_ két oldala tele van velük. Közös cimük: „Az éhség
Indiában.“ Fotografiák.
Férfiak, asszonyok, öregek, gyermekek: mind csupa csont és bőr. A
felnőttek közül a legtöbben ülnek, csak egy öreg asszony – óh ez a kép!
– feküdt már le, meg a gyermekek… Ezek nem fognak többé fölkelni. De a
többiek! Ezek az arcok! Ezek a tekintetek! Leirni nem lehet ilyet, csak
lefotografálni. Ó, kérem, ne mulaszszák el megnézni, hogy mi az „Az
éhség Indiában!…“
Valaki pezsgőzik a szomszéd asztalnál. Annak a pezsgőnek az árán annyi
szalonnát kapni, amnenyiből ezek itt egy hónapig táplálkozhattak volna.
Vannak, akik délben is, este is pezsgőt isznak s Indiában ezren meg
ezren halnak meg éhen: igy ni!…
Pedig ezek is emberek, mint mi, ha nem is olyanok, mint a szegény kis
Henriot tollas kalapjában. De ki mondana le csak egy pohár pezsgőről is,
azért, mert valahol messze, Indiában, emberi állatok éhen halnak?!
Ó, lelki bajaink, keserüség, csalódás, nélkülözés, lemondás, korai
fájdalom, késő bánat, szétfoszlott ábrándok, eliramló élet, örök
szomoruság, rémes tüzkeresztség, ifju angol tisztek hős halála: –
terefere, tréfa, tánc.