_(Történik: az endenichi gyógyitó-intézetben; idő: 1897. Egy
másodosztályu cellában a beteg meg az ápolója, egymás karját fogva,
tülekednek. Farkasszemet nézve birkóznak, s ugy tesznek, mintha meg
akarnák fojtani egymást.)_
_A beteg:_ Hagyj meghalni.
_Az ápoló:_ Eresszen el, mert ütök!
_A beteg:_ Erősebb vagyok, mint te; megöllek, ha nem engedsz meghalni!
Bocsáss el, s hagyj magamra!
_Az ápoló:_ Eresszen el, ha mondom!
_(Tovább birkóznak s a beteg földhöz vágja az ápolót. Emez segitségért
kiált. Beront négy betegjavitó fogdmeg s rá rohannak a betegre. Földre
teperik, nyakon fogják, hogy eláll a lélekzete, rátérdepelnek és
megkötözik.)_
_Az ápoló:_ Be kell hozni a kényszerzubbonyt.
_A beteg_ _(ijedten)_: Nem, kedves jó Vazul, csak a kényszerzubbonyt ne!
Jó leszek; igérem, hogy soha se teszek ilyet többet!
_Az ápoló:_ Nekem beszélhet! _(Behozzák a kényszerzubbonyt, s a beteget
felöltöztetik.)_
_A beteg_ _(pár percig kimerülten liheg)_.
_Vazul:_ No lássa! Hát kellett ez?!
_A beteg_ _(most már könyörgőre fogja a dolgot)_: Kedves, jó Vazul, az
Isten áldja meg, engedje meg, hogy megölhessem magam! Nézze, hisz ezzel
én nem ártok magának! Leveszi rólam ezt a szörnyüséget, egy kicsit félre
fordul, s megvan. Senki se fogja okolni; minden betegnek lehet egy-két
őrizetlen pillanata…
_Vazul:_ Nekem hiába beszél; tudom én, hogy mi a kötelességem.
_A beteg:_ Ne legyen embertelen kötelességből! Lássa, ha gazdag volnék,
pénzt kinálnék magának, annyi pénzt, amennyit akar. De, ugy látszik,
szegény vagyok, szegényebb, mint gondoltam. Soha se vágytam milliókra, a
pénzt mindig szemétnek tekintettem, de most szeretném, ha millióim
volnának, akkor talán…
_Vazul:_ Hja, a pénz!… _(Csöndes áhitattal néz maga elé.)_
_A beteg:_ Hanem maga jó ember. Van felesége, vannak gyermekei.
Gondoljon rájok, s legyen hozzám könyörületes! Jusson eszébe, hogy végre
én is ember vagyok… hogy egyszer éppen olyan ember voltam, mint maga!…
_Vazul:_ Ami regula, az regula.
_A beteg:_ De hát, mondja, mit vétettem én magának, mit vétettem én
maguknak mindnyájuknak, hogy nem engednek meghalni, hogy kényszeritenek
élni és szenvedni, az Isten tudja, meddig?!…
_Vazul:_ Talán majd meggyógyul.
_A beteg:_ Én? Soha! Tudja ezt mindenki. Tudják a doktorok, tudják
maguk, tudom én is. Az, hogy engem innen a sirba visznek, olyan
bizonyos, mint az, hogy az elhajitott kő leesik. És addig rám csak
gyötrelem, szenny és irtózat vár. Talán sokáig, talán még egy pár
esztendeig. Meglehet, hogy ez az utolsó világos pillanatom, s ezután már
nem telik tőlem egyéb, mint bamba vigyorgás és végtelen szenvedés. Mi
szükség erre? Kinek kell az, hogy éljek és kinlódjam? Hisz ha nem
akarnám magamat megölni, maguknak kellene megölniök, irgalmasságból!
Feleljen, Vazul, kinek van szüksége arra, hogy én tovább is gyötrődjem?
_Vazul:_ Hja, kérem, én egyszerü ember vagyok, de azt hiszem, az urak
kivánják igy. Az urak ezt már megkövetelik. Ha én nem vigyáznék önre, s
ön itt öngyilkosságot követne el, mit gondol, mi lenne a szép
temetésből? Érsek bizony nem szentelné be, s némelyek azt mondanák, hogy
zilált anyagi viszonyok kergették a halálba. Mig igy, egy kis türelem, s
gyönyörü temetése lesz! Haza viszik, nyolc fekete lóval, a pátriájába, s
ne felejtse el, hogy sehol a világon nem tudnak olyan szép temetéseket
rendezni, mint a maga hazájában. Élni másutt is lehet, néha könnyebben
is, mint otthon, de meghalni csak Magyarországon érdemes. Igazán passzió
ott meghalni; meghalni, eltemettetni, sirattatni, ünnepeltetni! Persze,
nem öngyilkos módra. Ha botor tervét végrehajtaná, megcsorbitaná a
temetés diszét, fényét, ünnepi voltát. Ezt az urak nem engedhetik;
sajnálják, de ezt nem adhatják meg önnek. Mondom, várjon csak
türelemmel. Olyan temetést fog kapni, mint kevesen. A nemzet halottjának
fogják nyilvánitani, ami piktorral még nem esett meg. Gyászba fog
borulni egész Magyarország, s halála alkalmából több beszédet fognak
mondani, mint egy-egy kisebb obstrukció alkalmával. De viszont önnek
kötelessége várni.
_A beteg:_ Sokallom, amit szenvednem kell érte. Sokallom és
megelégeltem.
_Vazul:_ Vigasztalhatja az a tudat, hogy voltak önnek szép napjai is.
Gazdag volt, ünnepelték; irigylem, amit átélt.
_A beteg:_ Soha se irigyelje. Nem volt nekem abban, amiről maga beszél,
semmi örömem. A palotámból csak annyi hasznom volt, hogy vendégül
láthattam a honfitársaimat. Nekik többet ért ez a palota, mint nekem,
mert én mindig jobban szerettem volna másutt lenni. A Tisza partján
valahol, ahol tulipános ládákat csináltam volna.
_Vazul:_ Hát a dicsőség?
_A beteg:_ A dicsőség! Maga azt képzeli, hogy az olyan, mint a napsütés.
Hát az igaz, hogy légies, megfoghatatlan valami. Eleinte csak a
vészverődést fogja meg belőle az ember, később csak a nyugtalanságot és
az aggodalmat. Kinlódunk, amig szert teszünk rá, aztán folyton rettegünk
miatta, mint ahogy egy szeretett, féltős kis gyermeken aggódik az ember.
Mire kenyered van, eljutottál oda, hogy mindig csak azzal kell
foglalkoznod: mint fogy az erőd, mint illannak el sorra képességeid,
mint válsz lassankint önmagadnak az árnyékává, mint borul rád ez az
éjszaka, amely ime, itt van, fölöttem! Szomoru ember voltam
világéletemben. A dicsőség, Vazul, azoknak való, akik nem érdemlik meg.
Nekem, Vazul, nem volt örömem benne.
_Vazul:_ Talán már a betegség volt az.
_A beteg:_ Meglehet. De hát mivel szolgáltam én rá erre a szörnyü
betegségre? Jó és egyszerü ember voltam, és mégis szomoru,
szerencsétlen.
_Vazul:_ A doktor urak azt mondják, hogy ez a zseni váltságdija. A
zsenit se adják ingyen. Ez a legritkább dolog; a legnagyobb árt kell
fizetni érte.
_A beteg:_ Magam is szeretném tudni, hogy ha sokat emlegetett nagybátyám
annak idején hallgat a könyörgésemre, és szabóinasnak ad: nem lettem
volna-e boldog, elégedett és egészséges ember?!
_Vazul:_ Ha az asztalos-inasból kitörhetett a zseni, a szabó-inas se
lett volna megóva a veszedelemtől. Ennek a betegségnek, ugy látszik, ki
kell törnie. Természet rendje már ez. Szenvedned kell, hogy gyöngyökkel
szolgálj. Sic vos non vobis mellificatis apes.
_(Elhallgatnak. Látván, hogy a beteg immár jól viseli magát, az ápoló
feloldozza a kényszerzubbonyt; a beteg fáradtan dől végig a
másodosztályu ágyon. Csend.)_
_Az ápoló:_ Nem kiván valamit?
_A beteg:_ Nem kell semmi.
_(Megint elhallgatnak. A beteg mozdulatlanul fekszik; az ápoló mereven
áll mögötte, mint egy alabárd. Egyszerre a beteg csöndesen fütyülni
kezd; az ápoló nem érti, mit jelenthet az, hogy „Káka tövén költ a
ruca.“ De azt látja, hogy a fehér mohával környezett, beesett arcon egy
könnycsepp gördül végig.)_
_Az ápoló_ _(magában)_: Ahá, most jön a sirógörcs, aztán megint szelid
lesz, akár a kezes bárány. Nem kell többet birkóznom vele, a lucidum
intervallum-nak vége. Ej, be kifárasztott!… De talán ez volt az utolsó
világos pillanata, s most már, talán esztendőkig olyan lesz, mint az
állat!… Milyen különös is az Isten rendelése! Hát érdemes nagynak, igen
nagynak lenni, érdemes remekmüveket alkotni – azért, hogy ide jusson az
ember!…
_(Lassankint beáll a sötétség s az éjszaka eltakarja az endenichi
gyógyitóhelyet.)_