A számüzött királyné huszonhat teritékü ebédet adott, melyen megjelent
hiveinek egész törzskara. Ott volt: a diviziójától megfosztott tábornok,
az idejekorán nyugalmazott ezredes, mindaketten hölgyeikkel, ott volt az
ellenzék egy vezérembere, a volt polgármester, egy volt miniszter s az a
bizonyos nagyiparos akivel nem árt fentartani a barátságot, ott volt
néhány hölgy, akik még nemrég udvarhölgyi tisztséget viseltek s ott volt
végezetül az az egy-két lelkes ifju lovag, akik egykor nem hiába
olvasták a Chevalier de Maison-Rouge regényét. Mindenki el volt fogulva;
az ex-diplomaták halkan, megilletődötten beszélgettek, a hölgyek
sirdogáltak, a tábornok sokat evett s időnkint kövér könycseppeket
hullatott a szalvétájába; a Maison-Rouge-ok hallgattak s fehérek voltak
mint a fal. Csak a királyné volt élénk és beszédes. A mosoly mindig ott
játszódott szép metszésü ajkán; s ez a mosoly bátoritotta a csüggedőket
s további küzdelemre ingerelte a csatát vesztetteket. Mindenkihez volt
egy vigasztaló szava, mindig csak ő beszélt, s mikor koronként poharához
nyult, kipirult arcával dicsőitette népét, a derék, jó népet, mely
tegnapelőtt oly ékesen szóló tettel mutatta meg iránta való szeretetét.
És mialatt beszélt, szeme, az az éj-fekete, hosszu pilláktól árnyékolt,
csodás nagy szem ugy égett és fénylett, hogy a Maison-Rouge-ok
szemlesütve is látni vélték a ragyogását. Ugy tünt fel mindenki előtt,
mintha a királyné csak most volna igazán elemében; meglátszott rajta,
hogy ha véletlenül férfinak születik, a csatatűzben lett volna otthon s
nem a kályha mellett. „Lázban van“ – suttogták egymásnak a
Maison-Rouge-ok – „de ha majd egyedül marad, össze fog roskadni“.
De nem roskadt össze. Az igaz, hogy nem is kereste az egyedüllétet.
Folyton kihallgatásokat adott, fogadta a részvevők, az üdvözlők és a
rajongók seregét, szétszórta legédesebb mosolygásait a szegények közt,
akik eljöttek megcsókolni a ruhája szegélyét, osztogatta a
kéz-szoritást, a jó szót, a biztató tekintetet a merészeknek, akik ügyét
a magukévá tették, két kézzel szedte ölébe a virágokat, a bokrétákat,
melyekkel elárasztották, aztán egyik kezével szivére szoritva a holnap
már elhervadó emlékeket, másik kis kacsójával csókot intett a siró,
tomboló és zsiviót-rivalgó népnek. Csókot intett a keze, és csókot
intettek a szeme meg az ajka is. „Olyan volt, mint a nap; mindenkinek
volt egy sugara.“
Mikor aztán ütött az óra, bátran, elfogódás nélkül szállt fel hintójába,
„mintha csak esküvőre menne“. A kocsisor megindult; s a szép asszony
fogata zsebkendők ezrei között, melyek mint megannyi fehér zácslócskák
lengettek, pünkösdi rózsákból rögtönzött szőnyegen léptetett tova. A
tömeg „hurráh“-zott és „zsivió“-zott. A szép királyné szebb volt mint
valaha. Fekete ruháját marabu-tollakkal diszitett drap-szinü kabátka
födte s dús fekete haján könnyü kis fekete capote kacérkodott. Kövéres
kis keze tele volt kaméliával; s ezek a baljóslatu virágok olyan
különösen illettek olajszin arcához! Igy vonulhatott végig az érte
rajongók között a szerencsétlen véget ért nápolyi királyné, akibe
szerelmes volt az egész világ.
A hajó-állomásnál végkép elérzékenyült hódolók serege fogadta. Mindenki
sirt, még a hivatalos személyek is. A nép zokogott, éljenzett; ki a
kendőjét, ki a kalapját lobogtatta. Az asszonyok átkot szórtak a szép
királynő üldözőire; a férfiak megindultan keresgélték a zsebkendőiket. A
mater dolorosa felszállt a hajóra, még egy csók az egész világnak s a
nehézkes alkotmány megindult.
Óriási zsivió reszkettette meg a levegőt s az éljenzés és zokogás szava
csak akkor halt el teljesen, mikor a hajó, a marabu-tollak és a kaméliák
végkép eltüntek a bucsuzók szemei elől.
Szóval a szép asszonynak olyan sikere volt, aminőt csak egészen fiatal,
ragyogó szépségü és zseniális szinésznő tud elérni egy kitünő párisi
szindarab első előadásán.
*
Persze, a szép Natália máskép is távozhatott volna hüséges
Maison-Rouge-zsai köréből. Távozhatott volna önként, nem: legyőzetve
sorsától, hanem: előre megadva magát sorsának. Távozhatott volna két
héttel előbb, hódolva a józanság parancsának, egyszerü kisérettel,
tüntetés nélkül, csaknem ismeretlenül. Közönséges, sötét uti ruhában
beült volna egy titoktartó külön vonatba, mely irányt az ő akaratától
várt, s aztán csöndesen, látatlanul pihenhetett volna el „succés de
beauté“-inak a babérain…
És akkor fiának, a kis porcellán-királynak az egészsége nem maradt volna
olyan aggodalmat keltő, Belgrád utcáit nem mosta volna piros vér, s nem
lett volna semmi szükség arra a kegyeletes elhatározásra, hogy uj
honából koszorut küld az elesettek sirjára s majdan mauzoleumot épittet
a hamvaik fölé…
De akkor a bucsuzás sem lett volna ilyen szivfacsaró s a marabu-tollak
emléke nem élne örökké a szerbek lelkében.
Már pedig a belgrádi kis diva ezzel az elégtétellel tartozott magának.
Tartozott nem az asszonyi, hanem a művésznői büszkeségének.