Gefkin Jefimovics Ávrámról aligha lesz szó még egyszer, mert ámbátor
csak tizenöt évi deportációra itélték, Szibériából nem igen szoktak
visszatérni az emberek, vagy ha mégis visszatérnek, rendesen elmegy a
kedvök attól hogy a világsajtót ujra foglalkoztassák. De noha az ujságok
nem igen fogják többé emlegetni, ez a név maradandó lesz, s a
történetirás, mely, mint az enyészet, föléje kerekedik minden földi
dolgoknak, II. Miklós cárról szólván, jobban fenn fog akadni ennek a
páriának a nevén, mint azon a sokat emlegetett tényen, hogy a világbéke
nagy eszméjét a trónról II. Miklós cár mondotta ki először. II. Miklós
cár kétségen kivül nagy uralkodó, de minél nagyobb és nemesebb valamely
történelmi alak, életének történetéből a hisztorikust leginkább az a
fejezet fogja érdekelni, amely többé vagy kevésbbé D’Enghien herceg
megöletésének nehezen érthető epizódjára emlékeztet. A hosszu
kormányzatokra, idő folytán, többnyire ráborul valami árnyék; ilyen
árnyék II. Miklós cár történetében a Gefkin Ávrám neve.
*
Gefkin Jefimovics Ávrám azt cselekedte, hogy dühbe gurulván egy
törvényszéki itélet hallatára, mérges kis cikket irt, amelyet aztán több
ezer példányban kinyomatott, hogy ingyen kedveskedjék vele Pétervár
szegényeinek. A cikkben elmondta, hogy mi hozta dühbe. Szávics Misát
háromesztendei fegyházra itélték, mert elkeseredésében elvert egy
uzsorás őrnagyot, aki a vánkosait is ellicitáltatta s hajléktalanná
tette őt és családját. Ezt az itéletet Gefkin Ávrám fellázitónak
találta; egyet gondolt s elhatározta, hogy e miatt a dolog miatt meg
fogja interpellálni magát az atyuskát, a cárt. Egy kicsit vastagon
fogott a pennája. Igy aposztrofálta t. i. a hatalmas uralkodót:
„Atyuska, minden oroszok rabszolgatartója, kérlek, adj egy kis szobát a
szegény Szávics Misa elárvult családjának! Neked nagy palotád van
Péterváron, Peterhofban, Gacsinán, Moszkvában, Kievben,
Carszkoje-Szeloban, Teodoziában s Isten tudja még hol. Neked ezerszámra
áll üres szobád, mig mi tizedmagunkkal hálunk egy ronda oduban, ahol a
nyomoruság még gyermekkorunkban megöli erkölcsi érzékünket. Te kitartasz
néhány ezer léhütőt, nekünk arra se jut keserves keresetünkből, hogy
embermódra éljünk. Ó, atyuska, te nem tudod, milyen mélységes megalázása
az emberi méltóságnak, mikor nap-nap után kiéhezve, fogcsikorgatva
járunk embertársaink között! A szegény ember sorsa: dolgozni másokért s
aztán elpusztulni. Neki nem jut ki az élet örömeiből, csak
gyötrelmeiből. Ha megházasodik, nem lehet boldog, mert még csak egy jó
napot se szerezhet a családjának. Az elnyomottak és elhagyottak
millióinak nehéz sóhajtása száll az ég felé: irgalmas Isten, tekints le
szenvedéseinkre és könyörülj meg rajtunk!“
Hát biz ez bolond beszéd és ha a pétervári törvényszék felségsértést
látott benne, a pétervári törvényszéknek bizonyára igaza volt. Az is
tagadhatatlan, hogy a cikk nem minden tendencia nélkül emlegeti a
„léhütők“-et, Gefkin Ávrám tehát osztályok ellen is izgatott. Mindez a
társadalmi rendbe ütköző dolog és kétségtelen, hogy Gefkin Ávrámot el
kellett itélni. És mégis, ki olvashatja meglepetés nélkül, hogy ezt a
belletrista lázitót a cár egyenes utasitására, _határozott kivánságára_
itélték el?!
*
Nincsenek többé királyok – hirdeti Jules Lemaitre _Királyok_ cimü szép
regényében – s ez a szó „uralkodó“ immáron nonszensz. Az egyes, akinek
akarata szab törvényeket, végzést, életet vagy halált, békét vagy
háborut – a történelemé. A fejedelem ma már nem parancsoló, csak
végrehajtója annak, amit a tömeg ereje és a dolgok rendje diktál neki;
egy magas állásu tisztviselő, akinek nincsenek kiváltságai, csak igen
terhes kötelességei. Csupa jólelkü, részvevő szivü, nemes szándékkal
teljes s azért sajnálatraméltó ember ül a trónokon, akik épp ugy
igyekeznek, dolgoznak, csalódnak és vergődnek, mint az alacsony sorban
élők, akik épp oly szentimentálisan érzők és épp oly tehetetlenek az
emberi nyomorusággal szemben, mint mi magunk, s akiknek minden jó
szándéka, amelylyel az általános inségen enyhiteni akarnak, megtörik a
dolgok fatalizmusán s a nagytömeg értelmetlenségén. A régi vérségnél és
neveltetésüknél fogva a legfinomabb lelkü emberek közöttünk, épp azért a
legkönyörületesebb szivüek is; ugyanez okoknál fogva tudatában vannak
minden nagy feladatuknak, s nem unottan cipelik ezek terhét,
ellenkezőleg önfeláldozással, kényelmük, hajlandóságaik, vágyaik, néha
egész énjük megtagadásával szentelik életöket királyi kötelességeiknek,
De mert akaratuknak még több a korlátja, mint a miénknek, tenni nem
tehetnek többet, csak többet szenvednek, mint más.
Mindenki ismeri a példákat, amelyek igazat adnak ennek a föltevésnek.
Mig a köztársaságokban jobbára tolvajbandák vagy a jobbik esetben
érdekszövetkezetek osztoznak ha nem is „hatalmon“, de a kormányzás
feladataival járó előnyökön, kétségtelen, hogy a trónokat (kivált az
igaziakat) világszerte nemes törekvések foglalták el, nem egyéni
ambiciók s nem önző, tirannusi hajlandóságok. Mindnyájan ráismerünk
Lemaître fantasztikus regényének nemes alakjaira; mindnyájan láttunk
királyt, aki sorra látogatta a kolerában haldoklókat, királyt, aki
rémitő csapások sulya alatt csak fejedelmi kötelességeinek élt, királyt,
aki egy jobb kor, ma még meg nem született emberek érdekében, meg akarta
mozditani a hegyeket. Az utóbbi épp azt volt, akihez a Gefkin vakmerő
sorai szóltak. És, különös, eddigelé épp ő, az egyetlen „abszolut“
uralkodó, illusztrálta a legszinesebben a Lemaître tételét, attól fogva,
hogy a trónra lépése után való napon a koronázás áldozatait, a tömeg
falánksága miatt elveszett szegény emberi állatokat siratta, egészen
addig a nevezetes napig, amikor a világbéke nagy felkiáltó jelével lepte
meg a civilizált emberiséget. (A finnekkel ugyan egy kicsit ridegen bánt
ekközben, de e tekintetben talán nem ő volt rideg, hanem az
„állam-rezón“.) Mily fordulat azóta a nagy szinpadi meglepetés óta! Ez
az ujabb meglepetés, hogy a Tiborc módra kesergő Gefkin nem talált nála
kegyelmet, sőt oly haragot keltett benne, mely kifejezésében
veszedelmesen hasonlit az irgalom nélkül való, nyers igazságtalansághoz,
egyszerre rácáfol a Lemaître optimizmusára: mintha mégis volnának
királyok.
Vagy ezt a szinváltozást olyanforma kiábrándulás előzte meg, aminő
elődjéé lehetett, mikor megtudta, hogy atyját meggyilkolták, azt a cárt,
aki az alkotmányt már ott rejtegette a fiókjában?! Az értelmetlen tömeg
olyan sok akadályt görditett utjába, annyiszor huzott keresztet
számitására, olyan sürün tette lehetetlenné nemesebb szándékait, hogy
végképpen elhagyta a türelme, vagy legalább is igazság-érzetének,
hajlandóságainak, szánalmának, sőt idegeinek ellenére, szükségesnek
látta példát statuálni?! Mindez kiszámithatatlan. Csak egy bizonyos, az,
hogy elbizakodottságunkban egy kicsit korán pszihologizáltunk. Ha
időnkint le is vetik a katonai diszt s olyan angol szövetet öltenek
magukra, amilyenben mi járunk, közel nem igen eresztenek magukhoz, s
azért egyelőre még nem látunk be a királyok lelkébe.