Akkor éjjel, amikor keresztültörtem magamat azon a kétszáz hasábon,
melylyel a hazai tudósitások Napoleont, a vörös herceget gyászolták el s
mellesleg elolvastam azt a hirecskét is, mely Théodore de Banville,
lirai költő urnak a halálát jelentette: nagy kábultság vett rajtam erőt.
Ugy éreztem magamat, mint az az ember, aki tulságosan sok röpiratot
olvasott el egyhuzamban: nem tudtam gondolkozni többé. A szemem
lecsukódott s mélységes álomba merültem.
Álmomban egy régóta nem látott leányka jelent meg előttem, az én első
cimborám, aki olyan kedvesen rácsolta a „Korrhjohlén“ nevét, s akinek a
halála annyit foglalkoztatta gyermek-fantáziámat. Margit megállt ágyam
előtt és azt mondta, hogy: „Gyere.“
Lehet, hogy bolond ember az, aki az álmát másnak elmeséli, bolondabb,
aki meghallgatja, még bolondabb, aki az álmát le is irja, s
legbolondabb, aki ezt olvassa… De az is igaz, hogy álmainkban soha sincs
egyéb, mint amit az életben valósággal recipiáltunk, hogy lehetetlenség
bármit is „kitalálni“, s hogy összes képzeletünk csak emlékekből áll. Az
eget is csak földi kövekből épitettük magunknak, mondja Anatole France.
A legbolondabb álom alkat-elemei is csupa „átélt dolog“… Hát csak tovább
mondom.
Margit tehát megállt ágyam előtt és azt mondta, hogy: „Gyere“. „Hová?“ –
kérdeztem, felriadva. – „Tudd meg, – felelt Margit – hogy az éjszaka
meghaltál szivszélhüdésben.“ „Mily veszteség, Margit, a hazára és az
emberiségre nézve!“ – „Majd csak kiheverik!“ – felelt Margit az égiek
béketürésével. És utra keltünk.
„Hol vagyunk?“ – kérdeztem vezetőmet egy kis idő mulva. Nem felelt. A
sötétség és a hideg megszeppentett; kimondhatatlan hálát éreztem Margit
iránt, akinek a jóvoltából legalább az utat nem kellett keresgélnem. A
nagy homályosságban is észre vettem, hogy a hozzám hasonló árnyékok
közül soknak nem volt vezetője. Különösen megsajnáltam egy csunya,
meztelen öreg embert, aki fáradságosan, nagyokat nyögve kapaszkodott
egyik fellegről a másikra.
Egyszerre, mintha levált volna rólam minden földi érzés. Nagy lelki
békesség szállott meg, amiből azt következtettem, hogy a világürben
vagyunk. Hirtelen egy tüzes szekér suhant el mellettünk. A szekérben
széparcu öregember ült; homlokát rózsakoszoru övezte s meztelenségét
virágok fedték el.
Már közel lehettünk a magasságbéli itélőszékhez, mert tisztán hallottam
a könyörgő éneket:
Qui Mariam absolvisti
Et latronem exaudisti,
Mihi quoque spem dedisti.
Szememet elvakitotta a fényesség s a másik szempillantásban már én is
ott voltam a térdeplők és éneklők között.
Hogy a földön mennyi idő telhetett el, amig én odafenn visszajutottam
látásomhoz, nem tudom. Margit már nem volt körülöttem, Margit eltünt.
Árnyékszomszédom azonban ugy vélte, hogy amig mi a _Dies irae_-t
énekeltük, odalenn megoldottak minden szociális problémát. Szóval,
amikor ismét megnyilt a szemem, egyszerre csak azt látom, hogy az előbb
látott csunya meztelen öreg ember ott térdel a mi soraink élén, a
láthatatlan biró zsámolyánál. A harsonák elhallgattak s a szánalmas öreg
ember reszkető hangon szólalt meg:
– Uram, – rebegte – ámbátor rég ideje, hogy a beszéd adományával
megáldottál, most beszélek először igazat világéletemben. Becsaptam a
földön mindenkit, sőt tégedet is becsapnálak, ha ez lehetséges volna.
Fájdalom, bünhődésem azzal kezdődik, hogy akarva, nem akarva, igazat
kell beszélnem. Tehát confiteor. A hivságok hazájában Jeromosnak
nevezének, pedig nem voltam Jeromos, és éppen ez volna egész életemnek a
szimboluma. Férj, apa, s nagy dolgokra született ember voltam, de amit
tettem, kicsinyesen és gonoszul tettem, férjnek rossz férj, apának
embertelen apa voltam. A kis észt, melyet adtál, csak az igazság
megcsufolására használtam fel. Egyébként összes zsenialitásomat
kimeritettem azzal a szerencsés ötlettel, hogy igen jó családba találtam
beleszületni s hogy gondosan ápoltam a család legnagyobb fiával való
hasonlatosságomat. Igenis, hasonlitottam hozzá egy kissé, de csak ugy,
amint a parodia az eredetihez, amint a commedia dell’ arte szájas és
gyáva capitano-ja hasonlit a nagy hadvezérekhez. Katonai akadémiában
kezdtem az életet, mint bátyám, akinek az arca még inkább emlékeztetett
arra a nagy emberre, de nem vittem semmire, mert lustaságom és
gyávaságom példátlannak tünt fel mestereim előtt. S már akkor kimutattam
a fogam fehérét: rossz pajtás, perfid, áskálódó, gonosz cimbora voltam.
Ami a tivornyázást illeti, fiatalságomban olyan dolgokat követtem el,
amelyekre büszkék lehetnének a hinduk tudós kéjelgői is. Voltam
diplomata, de csak megbizómat tudtam megcsalni, voltam altábornagy, de
puskaport sohase szagoltam, voltam szenátor, de csak komédiás-szenátor,
aki egy rám parancsolt szerepet, a könnyen kielégithető ellenzéki vezér
szerepét játszottam, nem éppen rendkivüli ügyességgel. Forradalmárnak
születtem: fellázadtam a köztársaság, a császárság tradiciói, a
társadalmi rend és az egyház ellen; fügét mutattam az egész világnak, de
csak a köpönyegem alatt, mert a forradalomcsináláshoz nem volt
bátorságom, karakterem és zsenialitásom. Csak te ellened lázadtam fel
kellő férfiassággal, ó Uram, mert Te messze voltál. Minden erőm csak a
gyülölködésből állott; s szivem annyira tele volt gyülölséggel, hogy a
szeretet számára egy parányi zug se maradt benne. Jótevőmnek özvegyét és
fiát megfojtottam volna egy kanál vizben; hogy meg nem tettem, csak az
erélytelenségemen mult. Férfikorom évei azzal teltek el, hogy az
örökséget lestem. Ez az örökség csak kilátás, csak légvár, csak ábránd
volt, s mégis e miatt az örökség miatt meggyülöltem, kitagadtam és
elátkoztam a fiamat. Pedig őt nem az önérdek, hanem a családi érdek
kényszeritette, hogy keresztülgázoljon az én képzelt jogaimon; nem ő
tagadott meg, hanem a párthiveim, akik nem szerettek, amint én sem
szerettem senkit. Nem bocsátottam meg se nekik, se a fiamnak; akit én
egyszer meggyülöltem, az nálam nem lelt többé kegyelmet. Tudni sem
akartam többé a fiamról soha. S a halálom épp olyan volt, mint az
életem. Dühömben haltam meg, ó Uram. Már kiláboltam a betegségemből,
mikor a gyülölt fiu, akit kórságom hirével hivattak elő, megjelent
előttem; látására elfogott a méreg, s ez a düh, ez az izgalom ölt meg.
Utolsó gondolatom az volt, hogy ezt a fiut, aki odalépett halálos
ágyamhoz, és sirva szoritotta meg tehetetlen kezem, vajjon nem
verhetném-e még pofon? – Ime, ez gyónásom. Szent Jeromos, pártfogóm,
mondd el értem a védőbeszédedet!
Amire a magasból ekképpen hangzott a Szent válasza:
– Az apád jóravaló ember volt, de téged, ál-Jeromos, nem ismerlek. S ez
okból a tisztitó-tüzben legyen a te lakásod.
A magasságbeli kürtök megszólaltak s egy kherub elvezette az
ál-Jeromost. De ime, a másik oldalról két szent lépett elő, akik kézen
fogva vezették a rózsakoszorus szép öreget. A szentekben nem volt nehéz
felismernem Szent Ambrust, a zenészt, s Szent Ágostont, a bölcselőt.
Mögöttük, védettjük közelében, Theodor, a hitvalló állott.
És szólt Ágoston:
– Erről az emberről, akit ide vezettünk, azt mondta egy ellensége, hogy
a praktikusság szomoru korszakában csak szavakból élt, mint ama tücskök,
a melyekről azt hitték a pogányok, hogy csak énekükből táplálkoznak.
Egész életét azzal töltötte, hogy a földi dolgok szépségét magasztalta
ragyogó szavakkal, édes ritmusban s pompázó rimekben. Azt vallotta, hogy
az embereknek épp oly nagy szükségök van a költészetre, mint a falat
kenyérre. S a költészetet, fájdalom, pogány módra értette. A kételkedés
nem bántotta ugyan, de sajnos, egész filozófiája csak a plasztikus
szépség, a szinek, a vonalak, a szók, és a rimek imádásából állott.
Érzelme sem volt más, csak a rajongó szeretet, melylyel a földi örömeket
és az életet imádta. Az élet pedig nem a kötelesség komor mezeje, hanem
gyönyörü álom volt neki. A valót csak mitológiai emlékek fátyolán át
látta; költészetének világa hetairákból, szemfényvesztőkből, bohócokból
és kóbor költőkből állott; versei tele voltak aranynyal, biborral,
liliommal, rózsával, lánggal, hóval, gyöngyökkel és csillagokkal. Pogány
költő vala: nem lehet tagadni. De, amint dicsekedett vele, viritó
szavakat tudott találni a rózsák szinének a festésére. S ujjai hegyén
ott volt az a foszfor, mely egy kételkedő filozófus szerint a nagy
költők ismertető jele. És mert az élet szépségét pompázó szinekkel s
csodás zenéjü versekben magasztalta, vigasztalója tudott lenni a
legmüveltebb lelkü, a legszomorubb, a legszerencsétlenebb embereknek. S
ezt az érdemet mi az aranykönyvbe irjuk, Théodore de Banville! Szép,
bölcs és áldásos életed volt, mert csak a poézisnek éltél. S mert hivő
is voltál, a felesleges számu Vénuszok meg lesznek néked bocsátva!…
Szent Ambrus nagyokat bólintott szép ősz fejével, az égi seregek
örvendezének… Fájdalom, az itéletet már nem hallottam. Fölébredtem.
– Az ám – szóltam magamban, felkönyökölve a párnámra, – szép, szép, a
nagy költőket méltányolni, de nekünk ujságiróknak, akik az utolsó
igazságot idelenn gyakoroljuk, nincs se időnk, se terünk, hogy a
költőket is hosszadalmasan sirassuk el. Az időnket is, a terünket is
sokkal inkább igénybe veszik a politikai nagyságok, semhogy amazoknak is
maradna. Különösen, ha az illető politikai nagyság véletlenül éppen
császári herceg. Mert egy császári herceg, ha mindjárt Plon-plon is,
mindig többet nyom a latban, mint a világ valamennyi költője együttvéve.
Ez a felfogás nem éppen demokratikus, de hol van az a képmutató, aki ma
is azt állitaná, hogy: igenis, mi a demokrácia korában élünk?!