A varsói törvényszék nyolc esztendei kényszermunkára itélte Bartenyev
huszár-hadnagyot, aki Vizsnyovszka szinésznőt megölte. A hadnagyot egy
külvárosi lakásban fogták el, mely láthatólag pásztorórákra volt
berendezve. A szinésznő holtan feküdt szeretője mellett; a golyó mely
neki volt szánva, megtette kötelességét. A második golyó azonban, melyre
hasonló szerep várt, ott maradt a helyén. S Bartenyev magyarázatul csak
annyit mondott, hogy kettős öngyilkosságot, terveltek, de mikor arra
került a sor, hogy magát is megölje, cserben hagyta a bátorsága. Amig az
ember mámortól homályos szemmel néz bele a pezsgő gyöngyös nedüjébe: az
ott ugrándozó halálfejecske valóságos amorettenek tetszik; de a vér
látása szörnyen józanitó. Ha az előbb oly rejtelmes szemek kifejezés,
csáb, lélek nélkül, üresen merednek rád: a romantikának vége, az ember
leoldja kardját, s bután néz maga elé.
Az eset nemcsak Varsóban keltett nagy izgalmat. Vizsnyovszka kisasszonyt
sokfelé ismerték. Néhány évvel a halála előtt hónapokat töltött
Párisban; s mindent elkövetett, hogy francia szinésznővé lehessen.
Pailleron, aki nagy müvésznőt látott benne, meg is tett érdekében minden
lehetőt, de a terv nem sikerült, mert Vizsnyovszka nem tudott leszokni
szlávos kiejtéséről. Annyit azonban elért, hogy Párisban is, mint előbb
Oroszországban s később Varsóban, méltó föltünést keltett
excentricitásával. Vizsnyovszka kisasszony hirhedett volt lármás
szerelmeiről, s lehetetlen hóbortjairól. Mindig „volt mit beszélni a
városban“, ahol ő tanyát ütött. Varsóban bolondultak érte. Szerelmes
volt belé az egész város; főkép a garnizon. S ő nem vetette meg egyik
imádóját sem; mint jó Lecouvreur Adrienne, kedves volt még a
szintársulat Michonnetjával szemben is. Világos, hogy egy katonai
városban találkozott Szász Móric-a is. Ez a Szász Móric Bartenyev volt.
S ha Vizsnyovszka magáénak mondhatta a város apraját-nagyját,
Vizsnyovszkát bizonyára csak ez a Bartenyev nevezhette a magáénak.
Bartenyev volt az _amant de coeur_. Megszolgálta ezt a kitüntetést. Mig
a szép szinésznő szerelmi kis tréfáiból juttatott az egész világnak,
Bertenyev egy esztendeig epedett hiába. Megtanulta, hogy azok a nők,
akik semmit se tagadnak meg senkitől, csak ugy különböztethetik meg a
választott lovagot, ha mindent megtagadnak tőle. De ez se tarthatott
örökké. Regényükben egy banálisabb fejezet következett. S a Bartenyev
tüze nem csillapult. Elhatározta, hogy feleségül veszi imádottját. Nem
engedték meg neki. Előkelő családból származott s bár arra fenn
hercegnek lenni nem valami nagy dolog, de végre egy hercegi apa ott is
ur a maga szemetjén. És Bartenyev katona volt; a katonának pedig nem
engedik meg, mint a polgárembernek, hogy a fejével neki mehessen a
falnak. Bartenyev átkozta a sorsot s fenyegetőzött, hogy megöli magát.
Vizsnyovszka jó leány volt s a házasságról ugy vélekedett, mint a mi
ultramodern szindarabjaink hősnői, akik az esküvőről csak annyit
mondanak, hogy: „Minek?!“ Biztositotta a szerelmes hadnagyot, hogy
egyházi áldás nélkül is szeretni fogja. S ha Bartenyevnek alkalmatlan az
ő sok látogatója: egyszerüen kibérelnek egy alkalmatos szerelmi fészket;
az ilyen titkos lakásoknak mindig meg van a maga varázsa. De Bartenyev,
ugy látszik, nem tudott belenyugodni az osztozás gondolatába. Különféle
követelésekkel állott elő, melyeknek mindig egy volt a refrainje: „mert
ha nem, ő megöli magát.“ A hadnagy utolsó ötlete igen rossz ötlet volt.
Azt kivánta kedvesétől, hogy olyan valamit adjon neki, amit csak neki ad
meg, senkinek se másnak. Ha az életben nem lehetett egyedül az övé,
legyen egyedül az övé a halálban. Ennek a kivánságnak egy levélben adott
kifejezést s ez a levél az örök refrainnel végződött. Hogy a leány,
mikor ezt a levelet olvasta, mit gondolt és mit nem, csak az isten
tudja; bizonyára nem sokat gondolkozott, hanem elrohant, hogy megmentse
a regényhőst. De emez kerekedett felül. S folytatta mint regényhős, hogy
aztán megálljon az ut közepén, mint egy diák. _Slavus saltans_.
A közvádló a tárgyaláson azt igyekezett bizonyitani, hogy a szinésznő
nem önként ment a halálba, hanem Bartenyev egy féltékenységi rohamának
esett áldozatául. A dráma szinhelyén ugyanis apró papirszeleteket
találtak s az ezeken olvasható összefüggéstelen szavakból egy levél volt
összeállitható, melyben Vizsnyovszka följelenti gyilkosát s azt vallja,
hogy tőrbe csalták. Ha a vád föltevése alapos volt, ugy az eset
hasonlósága ahhoz a másik drámához, melynek részleteit elmondani
szándékozunk, még inkább szembe szökő.
A ville-d’avray-i drámában is egy fiatal ember a főszereplő, aki
hónapokig fenyegeti a kedvesét öngyilkossággal s aki szintén azzal
végzi, hogy megöli a szeretőjét, ő maga pedig életben marad.
A szinhely: egy vendéglő külön szobája, a szereplők: két kiránduló. A
kaland kezdődik egy revolverlövéssel, melyet a kirándulók tréfából a
levegőbe sütöttek el s végződik négy uj lövéssel, amelynek hallatára a
vendéglői személyzet betör a szobába. Odabenn egy szép asszony
holtteste, meg egy fiatal ember, aki előadja, hogy az ő neve Vladimirov,
hogy ő volt az, aki a négy golyót menyasszonyának, Madame Didának, a
szivébe röpitette, hogy ezt azért tette, mert mind a ketten meg akartak
halni, hogy rá akart lőni önmagára is, de tévedett, mert a revolver csak
öt golyóra volt töltve s nem hatra, amint ő gondolta, hogy tehát az ő
számára nem maradt golyó. Ville-d’Avray-ban ugy találták, hogy
Vladimirov tulságosan pazar volt menyasszonyával s tulságosan fösvény
önmagával szemben s megnyugodtak benne, hogy a dolognak folytatása lesz
Versaillesban, a Seine-et-Oise-i törvényszék előtt.
Az eset csak Juvisyben, ahol Madame Didának a szülei és gyermekei
laktak, okozott nagyobb feltünést. A Magois család és barátai, bár
Vladimirovtól, akit mindnyájan ismertek, nem vártak semmi jót, ily
drámai megoldásra éppen nem számitottak, s le voltak sujtva. A környéken
mindenki ismerte és szerette Madame Didát, mindenki óvta Vladimirovtól,
s általános örömmel fogadták azt a hirt, hogy a házassági terv
felbomlott. Annál meglepőbb volt a katasztrófa, s az eset Juvisyben nagy
szörnyülködést keltett. De a ville-d’avray-i dráma iránt szélesebb
körben csak akkor kezdtek érdeklődni, mikor a tárgyalás Versaillesban
megkezdődött. A pör részleteiben olyan sok érdekes volt, hogy egy hétig
egész Párisban csak ez a tárgyalás foglalkoztatta az embereket.
Madame Dida, a ville-d’avray-i áldozat, körülbelül harminc esztendős,
szép asszony volt, tisztességes, derék és gazdag szülők gyermeke. Neki
magának is voltak gyermekei, hanem azért a családban még mindig ő volt
az elkényeztetett gyermek, a dédelgetett és féltett baba, aminek a
magyarázata az, hogy Aline nagyon beteg kis baba volt. A betegségét egy
szerencsétlen házasságban szerezte. Imádta a férjét, s a férj eleinte
meg is érdemelte ezt a szerelmet. De egy muló betegség rettenetes
utóbajt fejlesztett ki benne: a morfinomaniát. A szerencsétlen nem
tudott többé leszokni a morfinról. S minthogy a morfin tudvalevőleg
elaltatja az érzékeket: a boldogtalan ember félteni kezdte a feleségét.
S hogy megtartsa magának, büntársává tette. Mikor meghalt, Aline-ra két
gyermek meg egy rettentő örökség maradt utána. A család mindent
elkövetett, hogy a szép özvegyet megmentse szörnyü bajából. Egyik
gyógyitó intézetből a másikba vitték, megkérdezték azokat az orvosokat,
akik maguk is szenvedtek valaha a morfin-betegségben, elkisérték délre,
a tengerpartra stb. S nehéz küzködések után, melyek alatt Aline kétszer
is visszaesett bajába, sőt már-már végkép elveszettnek látszott, mert
utoljára kokaint kezdett szedni, végre ugy hitték, hogy meg van mentve.
A család föllélekzett. Aline-nak Arcachonban, ahová üdülni ment,
hassankint visszatért régi egészsége. Látszólag teljesen meggyógyultan
utazott el Arcachonból, s ült fel a vasutra, hogy Juvisybe menjen. De a
pár óra alatt, amig a vonat Juvisybe érkezett, a vasuton megismerkedett
Vladimirovval, s Vladimirov rosszabb volt rá nézve, mint a morfin és
kokain együttvéve.
Vladimirov, aki a tárgyaláson nem valami gavallérosan viselkedett
(többek közt rábizonyitották, hogy az egyik szerelmi kalandja, amelylyel
dicsekedett, hazug dicsekvés volt), Vladimirov tehát a tárgyaláson azt
erősitette, hogy ő még a vasuton tökéletesen meghóditotta Madame Didát.
A dolog nem egészen bizonyos; a morfin-betegségből gyógyultnak a
képzelete nagyon fel lehet tüzelve, s azért könnyen lehet nagyon
szerelmes, de viszont az érzékei a gyógyulás után is olyan sokáig
alusznak, hogy mint egy szakértő a tárgyaláson mondta, Madame Didának
csak _igen passziv_ szerepe lehetett a szerelemben. Aztán meg a viselete
mindig s mindenütt olyan kifogástalan volt, hogy legalább is meglepő a
dolog, ha Vladimirov igazat mondott. De hát – ki tudja?! Annyi bizonyos,
hogy Vladimirov mindjárt az első látásra meghóditotta Madame Didának a
képzelmét. Ahogy megérkezett, bemutatta Vladimirovot a szüleinek s
kijelentette, hogy feleségül megy hozzá. Öreg szülei csak a fejüket
csóválták és nem szóltak semmit.
Ez a Vladimirov vagy husz esztendős fiatal ember volt, aki azonban
legalább is huszonnyolc évesnek látszott. Nagyon elegánsan volt öltözve,
grófnak mondta magát, s azt hazudta, hogy az apja nagykövet. S a
nagykövet fia mindjárt az első látogatásai alkalmával pumpolni kezdte
menyasszonyának az apját, sőt magát Alinet is. Az öreg Magoisnak sehogy
sem tetszett a dolog. A vőlegény nagyon különösen kezdett viselkedni.
Megvallotta, hogy a nagykövetség csak a holdban van, az apját közönséges
kalandornak mondta, s nem valami hizelgően nyilatkozott a mamájáról sem.
Azt állitotta, hogy az az urinő, akinek a nevét viseli, voltakép a
nagynénje, továbbá, hogy az ő mamája kisasszony, s hogy őt csak
becsempészték az aszonytestvér családjába. A Magois-családban nagyokat
néztek ezek hallatára. A többit, amit még nem tudtak, nem volt nehéz
kitalálniok. Tudakozódtak utána, s az információk nem szóltak róla
valami kedvezően. Multja annyi volt, hogy vagy tiz iskolából kicsapták,
s jelene: hogy nincsen semminemü foglalkozása. Abban a gyanuban állott,
hogy kölcsönöket csalt ki jámbor emberektől, akiket nem létező
birtokainak emlegetésével vezetett félre. Felköszönt a palotákba, s
megjegyezte, hogy most a mamáját üdvözölte, az üresen várakozó
landaukról azt mondta, hogy ezek az ő kocsijai, s ilyenkor soha sem
mulasztotta el apró kölcsönöket venni fel az együgyü cimborától, akivel
véletlenül együtt sétált. S ez a csirkefogó már azon a ponton állott,
hogy befurakodjék az ő tisztes családjukba! Az öreg Magois kétségbe volt
esve. Eleinte nem mert ellenkezni beteg gyermekével, de aztán könyörgőre
fogta a dolgot, ő is, a felesége is. Aline jó leány volt, s megingott
elhatározásában. Gyermekei utálták Vladimirovot: ez rábirta, hogy
engedjen szüleinek s lemondjon Vladimirovról. De Vladimirovnak elég volt
megjelennie, s vége volt minden jó szándéknak. Az egész család, a ház
összes barátai szembeszállottak a vőlegénynyel. Még a bizalmas komornája
is szüntelen izgatta Vladimirov ellen. De az orosz védekezett. Tudta,
hogy Aline akkor az övé, amikor akarja. De neki nem szerető kellett,
hanem feleség. Feleség, azaz: vagyon, biztos jövő, s pozició a világban.
És nem hagyta magát. Fenyegette Alinet, hogy ha elszakad tőle, megöli
magát. Pózokat vágott, s forgatta a szemét. Aline megrémült a
gondolatra, hogy vőlegénye elemészti magát. Meg akarták győzni, hogy
jobb, ha önmagát félti; az orosz képes boszut állni rajta, ha
meghiusitja nagyravágyó terveit; ami az ő kedves bőrét illeti, abban
ugyan nem fog az kárt tenni. Aline, mikor a veszélyre figyelmeztették,
mosolygott. „Sokkal jobban szeret, semhogy meg tudna ölni“ – ez volt a
válasza. És csak a kedveséért remegett. Végre a család megszólaltatta az
öreg ágyut.
Alinenak volt egy öreg barátja, akit imádott.
Ez volt a násznagya az esküvőjén, s ez volt az az ember, akire leginkább
hallgatott. Ez volt a legjobb barátja a férjének, annak a kedves,
szerencsétlen embernek, akit a legjobban szeretett az egész világon. A
férjével ez az öreg ember ismertette meg, ennek köszönhette a
házasságát, családi életének első boldog éveit. S Aline ugy hallgatott
az öreg Closmadeucre, mint az orákulumra. Tehát, végre, előállott az
öreg Closmadeuc. Elővette minden ékesszólását, s igyekezett lelkére
beszélni. Aline sirva fakadt. Könnyekben uszva igérte meg, hogy
gyermekei érdekében lemond vőlegényéről, szakit vele örökre, most már
visszavonhatatlanul, megmásithatatlanul. Ebben a percben egy levelet
hoznak Aline-nak. Csak ez áll benne: „Jőjjön rögtön, Vladimirov.“ Aline
veszi a kalapját és elrohan, mint egy bolond.
„Mert ha nem: ő megöli magát.“ Vladimirov tudta, hogy ezzel a
fenyegetéssel bármikor magához rendelheti Alinet, aki mindannyiszor
eszeveszetten siet őt „megmenteni.“ De azt is belátta, hogy Aline nem
akar többé a felesége lenni. Ugy igérte, megfogadta. Vladimirovnak pedig
nem a kedves kellett, hanem a feleség. Érezte, hogy ha nem csinál egy
nagy szinházi jelenetet, a feleséget örökre elvesztette. Egyet gondolt
tehát, zálogba tette a gyémántos gyürüt, melyet Aline-tól kapott s a
pénzen revolvert vásárolt.
Mikor Aline megkapta kedvesének a levelét, mely Ville d’Avray-ba
rendelte, csak leánya, a tizenegyéves Jeanne, volt a szobában. „Hova
méssz?“ – kérdezte a gyermek. „Ville d’Avray-ba – felelt az anyja. –
Pierre azt irja, hogy megöli magát, meg kell mentenem. Mindjárt
visszajövök.“ De nem jött vissza. A nagy szinházi jelenet nem sikerült,
s Vladimirov nem kétségbeesett szerelmesként, hanem kétségbeesett
vagyonbukottként fejezte be juvisy-i kalandját. Magában csakugyan nem
tett kárt; mert hát azok, akik sokat igérgetik maguknak a halált, soha
se ölik meg magukat. Ugy vannak vele, mint némelyik szakács az étellel:
elég, ha megfőzi, ő maga nem kér belőle.
A huszesztendei kényszermunka, melyre a versaillesi törvényszék
Vladimirovot itélte, csekélység ahhoz a nyolc évhez képest, melyet a
szerelem varsói bolondja kapott. A párisi csirkefogó bizonyára többet
érdemelt volna. Az enyhitő körülményeket aligha köszönhette egyébnek,
mint fiatalságának.
És a tanulság? A tanulság kiáltó. Ez a két eset, amelyeket csak hetek
választottak el egymástól, ismét figyelmeztet arra a bibliai intelemre,
hogy mily szörnyü végzet várakozik azokra a szerencsétlenekre, akik
képtelenek az egészséges szerelemre, arra a szerelemre, amelyben az
agynak, a szivnek és az érzékeknek egyenlő szerepök van. Jaj azoknak a
Tantalusoknak, akik már csak az agyukkal tudnak szeretni s akiknek egész
életökben keresniök kell a szerelmet s akik a kielégülést nem
találhatják meg soha. S különösen jaj a női Tantalusoknak! A férfi – ha
ugyan az ilyen is férfinak nevezhető – megalkudhatik a nyomoruságával;
ha pénze van, meg is valósithatja romlott agyának képtelen szeszélyeit.
De a nő okvetlenül el van veszve! Minden bizonynyal rabjává lesz annak a
szerelemnek, melyben legalább remélheti a kielégülést – ha nem is
találhatja meg.