Ha van hirlap, amelyről minden tulzás nélkül el lehet mondani, hogy
világra szóló, ez bizonyára a párisi _Figaro_. Nem a legjobb, nem a
legkomolyabb s nem is a legelmésebbik ujság; nem a legelterjedtebb, nem
a leghatalmasabb, politikai sulya meg éppen semmi. A kitünően
szerkesztett Journal des Débats-val távolról se állja ki a versenyt, a
jobb angol és osztrák lapokról nem is beszélve; megtestesült ellentéte a
müncheni Allgemeine-nak, amely komoly, mint maga a tudomány; s ami az
elmésségét illeti, nem dicsekedhetik vele, hogy akár csak a Vie
Parisienne-t, ez a kis heti lapot, legaloppozná. Tizedrész annyi
példányban se jelenik meg, mint a Petit Journal, hogy az amerikai
számokat ne is emlitsük; az uj világ lapjainak vagy egyes londoni
ujságoknak óriási befolyása mellett az övé eltörpül, s politikai
dolgokban nemcsak hogy nincs oly sulya, mint a Times-nak vagy akár a
párisi Temps-nak, de egyáltalában nem számit. És mégis, ennek a lapnak
oly kivételes a jelentősége, aminőre semmiféle más ujság nem tudott
szert tenni. Ez a kivételes jelentőség abban áll, hogy a Figaro otthon
van az egész világon, hogy eljut mindenüvé, ahol csak müvelt emberek
laknak. Ha kevesebb példányban, ha kevesebb méltánylással is, de
olvassák mindenütt, oly helyeken is, ahol más, jóval hatalmasabb
világlapoknak csak a neve ismeretes. Azt az első cikket, melyet a párisi
legelőször néz meg minden Párisban megjelenő első cikk közül, másnap
vagy napok multán olvasni fogják Lisszabonban és Hammerfestben, Kairóban
és Tobolszkban, Berlinben és Colomboban, San Francisco-ban és
Melbourne-ban. A Figaro publicitása egyetlen a maga nemében. Nem
kutatjuk, mi része volt Páris világra szóló szerepének, ennek a
rendkivüli publicitásnak a meghóditásában, megelégszünk azzal az
eredménynyel, hogy valamennyi párisi lap közül épp a Figaro tudta
meghóditani a kerek világot. Hogyan? – ennek a titkát Villemessant, a
Figaro alapitója, elvitte magával a sirba; vagy meglehet, maga se tudta.
Annyi bizonyos, hogy ez az ujság az, mely a legszélesebb körü
köz-izlésnek tudott s tud még ma is – az 1890. évben – megfelelni, mert
abban egyetért a Figaro-nak a legtöbb mindennapos olvasója, hogy ebben
az ujságban van van valami, ami nincs meg a többi világlapban s nincs
meg a többi párisi lapban sem. Valószinüleg innen van, hogy annak a
cikknek, melyet frissiben olvasnak a boulevard-on, a Café Riche előtt,
vannak olvasói a vizesések hazájában és a Fahéj-kertben is. De bármiért
legyen is, annyi bizonyos, hogy a Figaro mindennapos vendég a földnek
mindama zugain, ahová az angol ruhaszövet és a Pear-féle szappan
elhatol.
Azért a Figaro-ban megjelent cikknél általánosabb érdeklődést semmiféle
nyomtatvány nem kelt széles e világon… legalább most, az 1890. évben. Az
az ötlet, mely ott lát napvilágot, megbeszélés tárgya a szélességek és
hosszuságok kockáinak legmesésebbik darabján is, s igy nem csoda, ha
egyik-másik ötletével különböző világrészek lapjai foglalkoznak. A
Figaro paradoxonai minden földnek fényeskednek, mint maga az Igazság.
Nincs tehát semmi meglepő benne, ha az az irodalmi cikke, amelyről
szólunk, visszhangot keltett messzi földeken. A cikk tárgya maga is
olyan általános érdekü, hogy méltán feltünhetett mindenütt, ahol csak
regényeket olvasnak. Arról van szó benne, ami a kozmopolita regénynek
örök témája: a szerelemről. Ennek a témának öröktől fogva tartó uralma
fellázította a Figaro cikkiróját, s arra a merész indítványra ingerelte,
hogy Érosz urfit végre-valahára bele kell dugni a nagy irodalmi
lomtárba.
*
Érosz haragosát Octave Mirbeau-nak hivják. Ez a név egy nagyon elmés
párisi ujságiróé, aki hasonló támadások révén vált ismeretessé. Egyszer
nagy port vert fel egy cikke, melyben a szinészek mértéktelen ünneplését
gunyolta ki, s keményen bánt el a mai Rosciusokkal. Ebből az
ingerkedésből hosszu tollháboru, egy sereg párbaj és sok
szerződés-bontás keletkezett; magának Mirbeau-nak is távoznia kellett a
Figaro-tól, jeléül, hogy a hiuságában megsértett szinész mégis csak
nagyobb hatalmasság, mint Mirbeau gondolta. Később Drumont-nal fogot
kezet s az antiszemitizmus vörös zászlaját lengette. Majd a papi
nevelést támadta meg, még pedig ugyancsak élesen s az a regénye, melybe
támadását foglalta, szélesebb körü vitákat keltett, mint akármelyik
pedagógiai könyv. Aztán azzal zuditotta magára egész Franciaország
haragját, hogy egy regényében megsértette azt, ami a franciák legnagyobb
gyengéje: a nemzeti érzést. Ez a regény azt hirdette, hogy: a háboru
eszeveszett őrültség, hogy az ugynevezett szabadságharc is gonoszlelkü
hatalmasságoknak a szörnyü vágóhidja, melyre lelkiismeretlenül hajtják
fel az akarattalan tömeget, a népek millióit; hogy a nép maga soha se
akar csatázni; hogy a hadsereg embertelen lények zsoldos bandája, mely
csak a békés elem terrorizálására való; hogy a csaták állitólagos hősei
mindannyian remegnek és irtóznak a haláltól; hogy a katonai bátorság és
hősiesség csak rettentő, pyramidális hazugság, szörnyü világcsalás; hogy
a 70-iki háboru hősei csak vágóhidra hajtott szerencsétlen állatok
voltak. Semmi se kelthetett nagyobb megütközést Franciaországban, mint a
_Calvaire_ lázitása; s hogy a franciák az elmésségnek mindent meg tudtak
bocsátani, legjobban bizonyitja az, hogy még ez a könyv se tette
Mirbeaut lehetetlenné és Franciaországból számüzötté.
Abban a cikkében, amelyről itt szó van, Marsnál is hatalmasabb
istenséget támadott meg: magát a szerelem istenségét. S ha Mirbeauval
szemben mindinkább jogosulttá vált az a gyanu, hogy támadásaira csak a
feltünési viszketeg tüzeli és szutyongatja, tagadhatatlan, hogy cikke
olyan kifakadásokat foglal össze, amelyeknek már mások is hangot adtak,
s melyek az első pillanatra nem tünnek fel alaptalanoknak.
Mirbeau cikke a következőket mondja: Ma, mikor a világ óriási léptekkel
halad előre, mikor a tudomány mindennap uj és uj világokat nyit meg az
emberi léleknek, mikor az emberi szellemnek annyi uj fölfedezés kinál
táplálékot, mikor érdeklődésünknek uj és csodás tárnák nyilnak meg:
egyesegyedül az irodalom marad hátra s nem törődve a közzel, váltig
csépeli megunt témáját, melynek örök tartalma az: hogy Pista és Juliska
szeretik egymást s egymáséi lesznek vagy nem lesznek egymáséi. Csak ez
az egy kérdés létezik számára: megkapja-e Pista Juliskát vagy nem kapja
meg?… A regényhősöknek nincs más foglalkozásuk s nincs más szükségletük,
mint szeretni. Szeretnek az első laptól az utolsóig s ha elvégezték az
egyik könyvben, ujra kezdik a másikban. Ugy látszik, egészen más
agy-szerkezetük van, mint a valóságos embereknek; azokhoz a cretinekhez
hasonlitanak, akiket csak a nemi szükség foglalkoztat. Pedig hát a
valóságban vannak más és komolyabb dolgok is, mint a szerelem. Ha a
költők és mesemondók ezer évig nem tudtak egyébről beszélni, mint a
szerelemről, ez mind igen szép volt, de most már elég. Éroszt a sutba
kell dobni, komolyabb idők járnak.
*
Hát biz az kétségtelen, hogy a mai embert más dolgok is mozgatják,
izgatják, érdeklik és passzionálják, s nemcsak a szerelem. De kötekedés
azt mondani, hogy ezekről a más dolgokról a szépirodalom eddigelé nem
vett tudomást. Nincs az emberi szellemnek az a fölfedezése, mely a
regényt meg ne hóditotta volna. Sőt a tudományos szellem a lirikusok
közül is meglepett néhányat; s akik a Maurice Rollinat verseit jól
ismerik, nem mondhatják, hogy ennek a századnak a tudományos vivmányai
akár csak a lira fölött is nyomtalanul tüntek volna el. A regény meg
éppen kiaknázta a fölfedezéseket. Hisz egy egész uj fajtáju irodalom
keletkezett, mely ugyancsak haladt a korral, s teli vedrekkel meregetett
az uj tárnák petróleumából. Élvezhettünk archaeologiai psychiatriai,
csillagászati, zoologiai, mineralogiai, fizikai, chemiai és még nem
tudom miféle regényeket, az utazási vegyes tárgyu regényekről, meg az
egész exotikus irodalomról nem is beszélve. – Nem képzelem, hogy ennek a
tudomány-népszerüsitő szépirodalomnak valami megbecsülni való hatása
lett volna, ha a legszerényebb dilettans-igényeket kielégitették is.
Mert igen valószinü, hogy a korunkban meglehetősen általánossá lett
felületességet, ami megölő betüje minden komoly munkának, nagyrészben
ennek a litteraturának a rovására kell irnunk. Soha se volt még a
világon annyi apró enciklopedista, mint mai nap és soha se volt az „ex
omnibus aliquid“ tudóknak „ex toto“ tudatlansága semmisebb, mint most,
mikor a tudomány hétmértföldes csizmákban halad. Mindnyájan ismerünk egy
sereg embert, akik a kávéházban mindenről tudnak beszélni; kábitóan
rengeteg dolgot tudnak bármily tárgyról s hajaznak mindenhez, ami csak
az emberi elmét foglalkoztatja; annál, amit tudnak, csak az több, amit
nem tudnak, ha a magunk szakmájából kezdenek exáment tenni. Igaz ugyan,
hogy a mai világban a müveltség nem lehet se filozófiai, se filológiai,
s nem lehet egyoldaluan tudományos sem; kétségtelen, hogy a modern
müveltség az iskolázott észjáráson kivül az ismeretek bizonyos
harmóniáját kivánja meg, de bizonyára alapos ismeretek harmóniáját s nem
véletlenül összeszedett adatok tömegét. És tagadhatatlan, hogy a
fölfedezések századában a fotográfus-müveltség az általános és uralkodó.
Ugy tetszik, ez uj keletü müveltségnek három nagy faktora: az utazások
olcsósága, a kiállitások és a tudományos regények. S talán az utolsó
faktoré az oroszlánrész. Ezért a vivmányért nem tudok lelkesülni, s
bizony nem látom be, hogy Jules Verne vagy Ebers, vagy Flammarion többet
használtak volna az emberiségnek, mint némelyek, akik csak Pistával és
Juliskával foglalkoztak.
*
Az, hogy a Pista és Juliska története már régóta meg van irva,
megvallom, a legkevésbbé se csökkenti érdeklődésemet Pista és Juliska
iránt. Mert ha régi könyveket forgatok, mást keresek bennök s nem a
Pista és Juliska történetét. Az a Pista és az a Juliska, akikről a régi
könyvek szólanak nekem, nagyobbára ismeretlenek s igy érdektelenek
előttem. A szerelem se abszolut, mint semmi a világon. És Érosz ma nem
az, aki volt, midőn átázva kopogtatott be a jó Anakreonhoz. Az egy
pajkos, kedves gyermek volt; az meg, akiről Paul Bourget vagy Guy de
Maupassant beszél, egy félelmetes óriás. Az emberek minden időben
másként szerettek; másként szerettek minden országban; az ur sohase ugy
szeretett, mint a paraszt; s még nem volt két ember, aki egyformán
szeretett volna. Bizonyára a mi időnkbeli, a mi viszonyaink közt élő, s
a hozzánk leginkább hasonló emberek szerelme érdekel bennünket
leginkább; s ha a _Coeur de femme_ vagy a _Notre coeur_ Pistái és
Juliskái iránt érdeklődünk, ez onnan van, mert ezeket a Pistákat és
Juliskákat már ismerjük valamennyire.
S ha ismerjük őket egy kevéssé, bizony jobban érdekel az esetük, mint
bármi más dolog, ami az embereket mozgatja. Mert ha a nóta elkopott is,
az élet mindennap ujra kezdődik a világon, az uj nemzedék ismét szeretni
kezd s neki ez az ezeréves dal a _legujabb_ és a legfontosabb dolog az
egész világon. Ha az ujonnan jöttek ezer különféle járatban futnak s
fáradnak is a földtekén, ha még olyan érdeklődéssel csüngenek is a jelen
vivmányain, melyek számukra napról-napra módositják a lét föltételeit s
teszik kényelmesebbé az életet, mindez másod-, tized- és századrendü
előttük. Mert hazugság azt mondani, hogy nem a szerelem a legkomolyabb
dolog a világon.
S hiába minden bölcselkedés, erről a legkomolyabb témáról az irodalom
sem fog lemondani soha. Mindig akadhatnak álmodozók, akik a Villiers de
l’Isle Adam regényhősének példájára, eszmékből alkotnak maguknak
asszonyt, de azért a világ a naiv Pistáé marad, s Juliska a következő
ezer év multán is danolászni fogja azt az ötven-hatvan ezeréves nótát,
melyhez Offenbach _Szép Helená_-ja igy mondja a szöveget:
Dis-moi, Venus, quel plaisir trouves-tu
De faire ainsi cascader, cascader la vertu?…
Pista és Juliska halhatatlanok.