Mouret abbé pedig, eltemetvén Albinet, hazament a parokhiájára, s egy
darabig nem lehetett a szavát hallani. Sokáig, esztendőkig, igen sovány,
igen sápadt és igen hallgatag volt. Egy szép nap bezárkózott a szobájába
s könyvet kezdett irni Szent Ágostonról. Eltévelyedéséről, megtéréséről
és egyedül üdvözitő tanairól. Ebben a munkában bebizonyitotta, hogy
hinnünk kell, mert különben roston fogunk megsülni, s hogy az életnek
csak akkor van értelme, ha munkásságban töltjük el, mert különben mit
csinálnánk?! Szóval, Mouret abbé megtért.
Husz év multán befejezte munkáját s elment egy párisi könyvkiadó-céghez,
a Szent Atyák-ról elnevezett utcába. Kiválasztotta a papirt, az
iniciálékat, a vignette-eket és a cul-de-lampe-okat, s mivel mindezzel
hosszu ideig és örömmel foglalatoskodott, elhatározta magában, hogy szép
és hasznos munkát végzett.
Azután hazament, megnyugodott és pocakot eresztett. Életének hátralévő
évtizedeit szelid békében töltötte el.
És mikor elérkeztek az évet záró vizsgálatok napjai, magához hivatta az
iskolás fiukat, lelkes beszédet intézett hozzájuk, s mindannyiuknak
lelkére kötötte, hogy: „Ora et labora.“
A szép kis Albine pedig ezalatt, semmit se tudva hitről, Szent
Ágostonról, egyedül üdvözitő tanokról, tudományról, igazságról,
csöndesen porladozott a rózsák alatt, melyek megmérgezték.
*
Zola Emil beszédet tartott a francia diákoknak. Érdemes ezt a beszédet a
részleteiben is megszivlelni, mert nem mindennap hallani vagy olvasni
ilyen nyilt és őszinte szavakat.
Három dolog van ebben az alkalmi szónoklatban: egy vallomás, egy
plaidoyer és egy tanács. Bizonyára a vallomás köztük a legérdekesebb, de
a másik kettő is megérdemli, hogy ne ereszszük el őket a fülünk mellett,
csak ugy, észrevétlenül. Kezdjük a vallomáson.
E szerint Zola immár látja a naturalizmust, vagy aki ezzel egyet jelent,
önmagát a történelemben. Madártávlatból néz le a tulajdon munkásságára s
megadással állapitja meg, hogy erre a munkásságra is kezd már ráborulni
a Multnak mindent elfedő árnyéka. Az uj nemzedék uj igazságokat keres s
vállat von az ő igazságaira. Látni ezt az irodalomnak minden
parcelláján, de a festő-müvészetben is, amelyre ő mindig testvéri
szemmel tekintett. A naturalizmus egy nagy reakció volt a mindenféle
fajta romanticizmusok ellen, de már a naturalizmus ellen is beállott a
reakció. És az uj ideák győzedelmeskednek minden vonalon. A mór megtette
a kötelességét; a mór, a feltámadás határozatlan reménységével,
elvonulhat az Elysiumba.
A nagy zászlótartó csöndes melankóliával, de nem minden elégedettség
nélkül beszél. Látszik, hogy már a Pantheonból nézi a dolgokat.
Kellemes hely lehet ez a Pantheon annak a halhatatlannak, aki még
elevenen jut belé. Bizonyára édes, langyos szellő lengedezik odafenn,
mely égi derüt fakaszt a lélekben. Hová lett a régi szenvedélyesség?! Az
egykori türelmetlen harcos egy bölcs s könnyedén szkeptikus öreg
szerzetes szelid, mosolygó megadásával fogadja a hadviseléseiről szóló
itéletet. Hiába, van valami tiszteletet parancsoló az öregkor
türelmességében.
De, ime, meglepetésünkre, a zászlótartó tovább megy. Rádupláz az
utókorra, s amit a nagy reformátorok eddig soha sem cselekedtek meg,
kegyetlenül birálja meg a maga nagy eszméjét. Vallani kezd s elárulja,
hogy sokszor és sokat vétett az igazság ellen. Mouret abbé gyónik. „Most
már megvallhatom, hogy én pártütő voltam, megkisértvén átvinni az
irodalom világába a tudós szigoru módszerét. De a harcban vajjon ki nem
tesz többet kelleténél és ki elégszik meg a győzelemmel a nélkül, hogy
ne kompromittálná győzedelmét?“ Majd: „Én már megbántam, hogy pártütő
lettem, azt akarván, hogy a müvészet is a bebizonyitott igazságokhoz
ragaszkodjék. Az uj jövevények megtágitották a szemhatárt,
visszahóditották az ismeretlent, a rejtelmest és jól cselekedtek.“ Aztán
később ugy beszél az ideálról, mint egy kis angyal, vagy mint egy
akadémiai jelölt, aki mindenre kész.
De hát ha a jövevények jól cselekedtek, ha az, amit a naturalizmus
lényegének hirdettek, tévedés volt, miféle győzelemről beszél a
zászlótartó? A személyes sikereiről? Hisz ezek a sikerek és a
naturalizmus két külön fejezet. A Zola-regények mindig eleven cáfolatai
voltak a Zola-féle tantételeknek. És jóhiszemüségében csak azért nem
kételkedett senki, mert egy babona azt tartja, hogy a zseni öntudatlanul
alkot. Nem lehet itt szó a személyes sikereiről. A küzdelem, amelyre
visszatekint, nem lehet más, mint azoknak az elveknek a harca, amelyeket
ime ő maga is megtagad. Hol itt a győzelem? És mit szóljunk ezek után a
theoretizáló munkáihoz? Mit azoknak az összes munkásságához, akiket ezek
az elméletek tévesztettek meg, a naturalizmus egész ifju gárdájához,
mely következetesebb volt az elvhez, mint maga a mester?! Szerencséje
ezeknek, hogy már előbb kiábrándultak s még idejekorán megugrottak a
zászló alól, mert most vezér nélkül maradnának.
Vagy talán azt kell értenünk győzelem alatt, hogy a vezér is
visszakoncentrálta magát emezek után? Akkor ugy járhatott, mint a Fronde
ama bizonyos kapitánya, akiről ezt a rövid párbeszédet jegyezte fel a
krónika: „Hová szaladtok, nyomorultak?!“ – „Szaladunk, kapitány ur, az
ellenség elől!“ – „Várjatok, gazemberek, én is hadd szaladok veletek.“
Nem, nem győzelem volt ez, hanem csatavesztés. Se baj, véráztatta
mezőkön terem a legjobb gabona. De, mint történelmi adatot, érdekes
följegyezni, hogy Zola ebben a beszédben végképp leszámol a
naturalizmussal. Ne vezessen félre az, hogy győzelemről beszél. Olyan
ez, mint mikor egy városi tanácsos sirján azt mondják, hogy a dicső
elhunyt örökké fog élni. Azt kellene mondani róla, hogy nem is élt soha.
*
Hanem, hiába, soha se tagadja meg az ember a multját egészen. Az
akadémiai jelölt sem lehet el a nélkül, hogy a régi, kedves árnyékok
koronkint meg ne látogassák.
És ugyanakkor, mikor az irodalom nevében nyilvánságosan elválakozik a
Tudománytól és a bebizonyitott igazságoktól, nem állhatja meg, hogy
galánsul sikra ne szálljon megvédelmezni az imént cserben hagyott
Tudományt.
Voltaképp azt hinné az ember, hogy a tudományt nem kell megvédelmezni,
abból az egyszerü okból, mert nem igen támadja meg senki. De Zolának
azok sem tetszenek, akik a bebizonyitott igazságok iránt nem viseltetnek
többé a régi lelkesedéssel.
És ünnepies anathémát mond azokra, akik reménységüket nem vetik többé a
tudományba. Akik a század végén belefáradtak a megismerés lehetetlen
munkájába. Akik azt tartják, hogy a tudománynak szerénynek kell lennie.
Akik a lelki szegénység boldogságát magasztalják. Akik elvesztett
hitükön siránkoznak és kimérák után sóhajtoznak. Akik arról álmodoznak,
ami nincs, s vágyódnak a rejtelmes virágok közé, melyeknek illata
elaltatja a fájdalmakat.
Némi szomorusággal állapitja meg, hogy ez a betegség már általános. „A
zene már megadta magát, az iradolom igyekszik kielégiteni az ujmódi
szomjat, a képirás is a divatos utra tér.“
Mindez nagyon nem tetszik neki. Szerinte a tudomány nem igért
boldogságot, amiben igaza van. De mit adott hát? Igazságokat. A „nayakas
vén pozitivista“, ha igazán pozitivista, el fogja ismerni, hogy ezek az
igazságok nem nagy számuak. Mi a tudomány? A matematika, továbbá a
fizika és a kémia ismert törvényei. A biologia és a szociológia, a
Zolának oly kedves tudományok, már, ha ugy tetszik, fantazmagóriák, mint
a Viktor Hugó versei. A bebizonyitott igazságok igen szép dolgok, de épp
arra a két dologra, amelyekről szó van, hogy t. i. kárpótlást nyujtsanak
az elveszett hitért s forrásul szolgáljanak az irodalomnak és a
müvészeteknek, bizony nem elegendők.
S ameddig lesznek emberek, akik vigasztalást keresnek, a kimérák nem is
fognak kimenni „a divatból“. Az irodalom és a müvészetek pedig a
vigasztalást keresőkkel fognak tartani s aligha fogják beérni a „lassu
haladás“-nak azzal a csöndes szemlélésével, amely lehet igen fölemelő
érzés, de kissé sovány kárpótlás az elveszett paradicsomért.
A narkotikumok keresése örök, bármint reménykedjék is filozófusunk egy
okosabb jövőben. Olyannyira örök, hogy ő maga sem lehet el nélküle.
Tessék megfigyelni csak a tanácsát.
*
Azt tanácsolja a francia fiataloknak, hogy: higyjenek a munkában. A
rendszeres, a mindennapi munkában. Nemcsak azért, mert ez az élet
egyetlen értelme, nemcsak azért, mert nincs olyan csekély munka, mely
hasznos nem volna, hanem főképpen azért, mert ez az egyetlen igazi
szórakoztató, mert csak ez tarthatja fenn az embert kétségei és bajai
közepett, mert ez a vigasztalásunk minden nyomoruságunkban.
A tanács nem uj s a vallás nem beszél másképpen. De ime, hogyan hangzik
ez a tanács a mi pozitivistánk stilizálásában! Igy felfogva, a munka sem
egyéb, mint narkotikum. Ez „altat el“, mondja, hogy ne érezzük
bajainkat; ez „óv meg“ az álmodozás veszedelmeitől. Tehát altassuk el
magunkat, hogy ne álmodozzunk. Az életnek mindenképpen álomnak kell
lennie, hogy kibirhassa az ember.
Nem lehet kifogás a tanács épületessége ellen, de bizonyára olvastuk már
a munkának ennél szebb dicséretét is.
*
A Pantheonból szónokló nagy „munkás“ a maga példájával bizonyitgatja,
hogy a munka milyen kitünő narkotikum. Megérzik a szaván, hogy szeretné
hozzá tenni ezt is: „Vegyetek példát rólam; látjátok, milyen magasra
lehet jutni ezzel a pompás szórakoztatóval!“ Azt hiszem, ha ez csakugyan
ott van a sorok között, a példa nem világos. Azok a diákok ismernek még
nagyobb munkásokat, akik nem vitték semmire, s akiknek a munka nem is
volt kiváltképp szórakozás. A diákok közül egyiknek-másiknak eszébe
juthat, hogy a nagy munkást aligha a munkája s talán nem is a zsenije
vitte a Pantheonba – ki törődik például Leconte de Lisle-lel, aki pedig
elég nagy költő? – hanem meglehet, az az okossága, hogy kitartóan
udvarolt az emberek legnagyobb gyöngéjének s tulontul sokat értekezett
egy narkotikumról, mely a legáltalánosabb és legörökebb a világon, de
amelynek nem Munka a neve.
… És tartok tőle, hogy a francia diákok, látván, hogy az igazság néha
csak husz évig igazság, nem fognak hevülni a bebizonyitott igazságokért
sem, másrészt pedig narkotikum és narkotikum közt válogatva, egyelőre
nem a munkát, hanem a szegény kis Albinet fogják választani. Mindegy; ha
majd vénülni kezdenek, visszatérnek a munkához. Minden út Rómába vezet.