Látom magamat a Csapó-utcai házban, a felső épület tornácán, egy kis
zsámolyon ülve. Látom tömött, sárga hajamat s a hajtengerben elvesző
apró arcot, egy engedelmes, jó kis fiu arcát. A térdemen egy könyv, s én
olvasok fenhangon, a rettenetes öreg asszony pedig hallgatja nagy
figyelemmel, mély érdeklődéssel. Néha közbe vág; kommentárral kiséri az
olvasmányt s az én kék szemem bámulattal mered rá.
A könyv, amelyet kezemben tartok: _Az inkvizició titkai_. Arbuez,
Torquemada, a gyóntatószék rejtelmei, egy pápa ur, aki kankánt táncol az
édes leányával. Az öreg asszony szeme villog; ajkán a gyülölet fekete
lávája. „Látod, ilyenek a papok, ilyenek mind egy szálig.“ (Valami baja
lehetett egyszer a papokkal; az isten tudja mi.) Aztán int, én tovább
olvasok s ezalatt drága jó nagyanyám, odalenn az alsó házban, nem is
sejti, hogy az ő kis unokája, tőle husz lépésnyire az öreg
szomszédasszonynál, minő veszedelemben forog. Uj fejezet jön.
Bérgyilkosság, örökség-lesés, spanyol csizmák, a kinpad szörnyüségei.
„Látod, ilyenek a pápisták; ilyen vagy te is.“ Nefelejts-szememben egy
madár rémülete; a torkom elszorul, de a rettenetes Scarpia báróné int:
„Olvasd tovább! Insistez!“ – s én engedelmeskedem, Torquemada, Arbuez,
fekete álorcások, máglyák, máglyák mindenfelé…
És emlékszem, hogy a sötét khaoszban, melyből egykor talán Lélek lesz,
mint földalatti tárnában a viz ezüstje, megcsillan egy érzés, melynek
most már nagy idő multán, nevet is tudok adni, ezt a nevet, hogy:
undorodás a vallástalanság türelmetlenségétől. Emlékszem, hogy
Torquemada meg Arbuez jámbor troubadouroknak tünnek fel előttem ehhez a
rettenetes öreg asszonyhoz képest, akiről az én könyvem, az a könyv,
amelyet majdan egyedül fogok olvasni, azt mondja: hogy „Jaj a
botránkoztatónak.“
És mert emlékszem, meglehet, hogy abban a kérdésben, amelyről itt
szólok, elfogult vagyok.
*
Egy idő óta sürün emlegetik ezt a szót: „miszticizmus.“ Kiváltképpen
Franciaországban. Zola Emil, aki, várván az időt, mikor majd az
akadémiában tarthat szabad előadást az erényről, egyelőre, mert a párisi
diákok közt gyakorolja magát a szónoklat müvészetében, már a harmadik
beszédet szenteli ennek a témának. A divatos szellem-iránynak mondja a
szóban forgó „izmus“-t s nem győzi ismételni, mennyire tart tőle, hogy
ez az „izmus“ meg fogja gabalyitani a francia ifjuságot.
Őt hallva, az első pillanatra azt képzelné az ember, hogy a
Faubourg-Saint-Germain dámái rendre flagellálják patyolat-testüket, s
hogy nem is az arany-borju és az arany-bölény, hanem a csodatevő
viaszképek azok, amikhez ez időtájt az emberek bucsura járnak. Utóbb
azonban kitudódik, hogy nincs szó ekkora fordulatról. A miszticizmus ma
még csak a képzelődésekben kisért, s ennek ismeretlen utain, egyelőre
csupán az irodalmat és a müvészeteket fenyegeti egy második, nagy
invázióval. Szóval, a lelkeknek az a hajlandósága, amely Zolának
gondokat okoz, nem valamely renaissance-a a vallásos érzületnek, hanem
inkább az az általános hangulat, amely egyre több becsüléssel viseltetik
a hit dolgai iránt, s amelyet Jules Lemaitre nagyon jellemzően „a hit
nélkül való pietás“-nak nevezett.
Miben áll, s mire szoritkozik a lelkeknek ez a hajlandósága, azt sokkal
szebben és rövidebben mondja el a nevezett Jules Lemaitre, mint ahogy én
tehetném.
„Ez a hit nélkül való pietás – irja – nem hazugság és nem képmutatás.
Hit nélkül is őszinte tisztelettel viseltethetünk ama nagy vallási
doktrinák iránt, melyek a századok folyamán át fentartották és
vigasztalták az emberiséget. S ha igy van, akkor szeretni fogjuk azokat
az erényeket és álomképeket is, amelyek ezekből a doktrinákból fakadtak;
szeretni fogjuk azzal a számtalan ismeretlennel egyetemben, akik, valaha
régen, ezekben az álmokban éltek s ezeket az erényeket gyakorolták.
Szeretni fogjuk továbbá a hit-gerjesztette álomképeknek szimbolikus
értelmét. Mert, bizonyára, nem kell hinnünk semmiféle kinyilatkoztatott
dogmában, hogy őszintén kiáltsunk egy megváltóért: „Jőjj el, isteni
Messiás!“ Ha van kilátás, mely hivőnek és hihetetlennek egyformán a
szive mélyéből fakadhat, ugy bizonyosan ez a kiáltás az.
Az ujdivatu kegyesség, Jules Lemaitre szerint, nem jelenti a vallásos
érzület erősbödését. Csak azt bizonyitja, hogy „a mai ember lelke,
vendéglátásával, hasonló ahoz a Villa Hadriana-hoz, ahol a császárok
egyik legkülönbje összegyüjtötte képeit és bálványait mindazoknak az
istenségeknek, melyeket az emberek valaha imádtak.
Zola nincs a Jules Lemaitre véleményén. Ő nem tartja a kérdéses pietást
ilyen szelidnek. Szerinte ez a pietás nem csupán szerelem a
miszticizmusba, hanem már magában is „miszticizmus“. Aki sajnálja, hogy
nem tud hinni, aki szereti azokat, akik hisznek és hittek, aki nem
lelkesedik a tudományért és igazságért, az már veszedelmesen közel van
hozzá, hogy higyjen.
És ha megriad, ijedelmének csakugyan van annyi alapja, hogy a pietás,
amelyekről beszélünk, nem oly tökéletesen pasziv, mint gondolná az
ember. Annyi bizonyos, hogy a „szabad gondolkozás“ követeléseivel
szemben soha egy kor sem mutatkozott közömbösebbnek, zárkózottabbnak,
mint a legujabb kor, amely nem hisz többé semmiben.
*
De vajjon nem nyilvánvaló reakciója-e ez azoknak az
okvetetlenkedéseknek, amelyeket elődeink a tudomány és igazság cégére
alatt természeteseknek találtak? Ha a világ kezd megilletődéssel
tekinteni az elhagyott oltárokra, melyeken nem lobog többé az áldozat
hangja: ebben a tiszteletben aligha nincs egy kis lélekismeret, mely nem
idegenkedik tőle, hogy elégtételt szolgáltasson az évtizedes
izetlenkedésekért.
Mert ha mai napság a tudomány csődje a gimnazisták előtt is nyilvánvaló,
ha – amint még Zola is elismeri – a világ tökéletesen kiábrándult abból
a képzelődésből, hogy az igazságokat ugy lehessen szedni, mint a mezei
virágokat: még mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor a tudomány és
igazság – amiképpen Floridor és Celestin – alkalmatosak voltak mindenre
s általános panaceának igérkeztek köszvény, fogfájás, tulnépesedés és
szerelmi bánat ellen. Mindenki emlékezhetik arra az időre, mikor, minden
egyéb elfogadható magyarázat nélkül, mint hogy az üzérkedés rávetette a
szemét a tudományos kutatás apró eredményeire is, valóságos diadal-mámor
fogta el az embereket, s kevésbé mult, hogy kivilágitásokat nem
rendeztek annak örömére, hogy a régi istenek számüzve vannak.
A materializmus, mely a maga bájos korlátoltságában ugy örült jámbor kis
hipotézisének, mint egy félkegyemü gyerek egy helyben pergő csigájának,
divatossá lett, mint egy operett-énekesnő; a tudomány szenzáljai, a
népszerüsitő ravaszdiak házakat épitettek és szőlőket vásároltak; s
vevőik, a naiv beugratottak, mint megannyi Kinizsi Pál, fogaik közt az
egyházatyák gőzölgő hulláival, lelkes diadalmi táncra kerekedtek. Hogy
minek örültek ilyen rengetegül, az soha se fog kiderülni. Mégis ez a
győzelmi mámor, mely bár szelidebb formában nyilvánult, élénken
emlékeztetett az Ész istennőjének mult századi ünnepére, eltartott vagy
tiz esztendeig. Flaubert teljességgel nem volt vallásos ember; de hogy
ebben az időben a szabad gondolkozás szónokát milyen gyülöletes alaknak
találta: annak a Madame Bovary Homais-je örök időkre szóló bizonysága.
A história nem hazudtolja meg magát. Azonképpen, amint türelmetlenség
dolgában minden reformáció és minden szkizma tultett az orthodoxián, ugy
a vallástalanság türelmetlensége is meghaladott minden vallási
intoleranciát. Nem az embereken mult, csak az idők szelleméből
következett, hogy ez az utolsó türelmetlenség megmaradt boszantónak,
izléstelennek, otrombának s nem szolgáltatott az illusztrált ujságok
számára szenzációs képtárgyakat.
A reakciónak hamarosan be kellett következnie. A vallástalanság babonáin
keresztül kellett törnie a jobb meggyőződésnek, hogy ez az
osztracizmussal számkiüzött világfelfogás a legeslegnagyobb ideát adta
az emberiségnek, megadván neki a tulvilági életben való reménység
illuzióját, – továbbá, hogy a megalázott orthodoxiánál impozánsabb és
tökéletesebb koncepciót hiába keresnénk a szép dolgok sorában. Be
kellett látni, hogy az erő és anyag varázsigéjével mindent megfejtő
csodadoktorok csak rossz nevelés dolgában tettek tul egyéb
korlátoltakon, s hogy a „szabad“ gondolkozás türelmetlenei, akiknek első
ideája volt keresztes hadjáratot inditani a mult eszméi ellen, épp oly
kegyetlenkedést vittek végbe a naivok lelkében, mint aminőt a vallások
hajdan a máglyával és a kinzó eszközökkel. És ennek a belátásnak a
terjedésével meg kellett születnie a hit nélkül való pietásnak.
Ez a pietás, bármily légiesnek lássék is, nem volt minden haszon nélkül
való. Legalább javára tudhatni be, hogy minél több aggodalmat kezd
okozni, annyival inkább szelidül a vallástalanság türelmetlensége. Ha ez
a türelmetlenség, amint remélhető, nemsokára végképpen kikopik a
világból, akkor nem kell majd tartani a miszticizmus kisértetétől sem.