Afrikai utazók beszélik, hogy valahol az aequator körül élnek
vademberek, akik a természetes halál képzetét nem ismerik. Tudják, hogy
az élet elvész, ha az embert megölik a vadállatok, vagy ellenségei, –
felfogják, hogy kigyó-csipés és növények nedve halált hozó lehet, – de
annak megértéséig, hogy az elmulás szükségszerüség, hogy az életnek
okozata a halál, nem képesek fölemelkedni. Ha valamelyik közülök
természetes halállal vész el, azt képzelik, hogy a halott ellenséges
törzsek gyilkos boszujának áldozata; valamely titkos alattomos boszué,
melyet megtorolni kötelességük. Törzseiket a vérboszu emészti; alig akad
köztük, aki megöregszik. Szüntelen háboruban élnek és pusztulnak el. És
ezek a vadak, amikor meggyilkolják valamelyik ellenüket, megdöbbenve
huzódnak vissza a halál látványától; a roppant kérdőjel, amelyet az élő
a holtnak arcán látni vél, rémületet olt beléjük, – és a gyilkosok
falkája mint egy felsőbb, rettegett lénytől futamodik meg a tehetetlen
holttesttől.
Néha ugy rémlik előttünk, mintha a vadságnak ez aljas és oktalan
gyávaságából, amely üldözi az élőt, s tisztelettől, félelemtől áthatva
hökken meg a holt test előtt, megmaradt volna valamely visszafejlődött,
de ki nem irtott ösztön abban a civilizált emberben is, aki pár ezer évi
fejlődésre büszkén, részt követel magának a teremtés tudatos munkájából.
Mikor azt látjuk, hogy a halottat éppen a tegnapi bántalmazók siratják a
leghangosabban, hajlandókká válunk azt képzelni, mintha ez a kései
tisztelet nem annyira a halottnak, mint inkább a halálnak szólana, annak
a sokszor látott s mégis rettegett erőnek, amelynek minden megjelenése
arcunkba lehelli kicsinységünket és nyomoruságunkat. Ugy rémlik, mintha
ez alig sejtett és mégis őszintének látszó gyászolásban nem az a nagy
gyöngédség nyilatkoznék meg, amely nem bántja a megtorlásra képtelent,
hisz ez a gyöngédség tartózkodó, – nem is az a kimélet, amely nem érinti
a sujtottak fájdalmát, mert ez a kimélet hallgatag, – nem az a
jólelküség, amely mindent megadna a legfőbbet elveszitőnek, mert ez a
jólelküség szemérmes, – nem is az igazságra törekvés, amely a megillető
jóval is fizet a már leszámolónak, minthogy ez a törekvés bünvallást
kiván, – és legkevésbbé az a vallásos tisztelet, mely megbecsüli a jobb
világba költözöttet, nem is kell mondanunk, miért. Ugy rémlik, mintha a
mult renegátjainak ez a meghatottsága alapjában nem volna egyéb, mint a
halandó eszeveszett rettegése, láttára a szörnyü végnek, amely
mindnyájunkra vár. Tegnap még kicsinyelték; a titok, melyet némasága
őriz, egyszerre nagygyá növelte, oly nagyra, mint amilyenek a káprázat
ijesztő lelkei. Tegnap még utjokban állott; hallhatta sokfelől: place
aux jeunes! place aux vieux! És ma, mikor helyet adott mindenkinek,
azok, akik nemrég még ugy siettek, meghőkölve, ellágyultan lépnek
visszafelé.