Este még beszélgetünk a legujabb szindarabról, politikáról, az
adó-reformról. Aztán elválunk. „Jó éjtszakát!“ „Viszontlátásra!“ És
másnap délután, mikor a kávéházban kezünkbe veszszük az estilapot,
megtudjuk, hogy ismerősünk, akivel tegnap még együtt birálgattuk a
dolgok rendjét, azóta agyonlőtte magát. Első pillanatunk a megdöbbenésé.
Megszólal bennünk az állat, mely szüköl a haláltól. Aztán egy kissé
gyorsabban dobog a szivünk, ha tudniillik van. Eszünkbe jut, hogy sok jó
órát töltöttünk vele. S még rá sem érünk megsiratni, mikor már elfog az
a kérdés: vajjon miért hagyta itt ezt a verőfényes világot? Találgatjuk:
ez a játék is megjárja izgatószernek s határozottan különb, mint a
sakk-feladványok fejtegetése. Két nap mulva elmegyünk a temetésre.
Észreveszszük, hogy a gyászoló nép nagyon választékos. Hallunk
magyarázatokat: alighanem szerelem volt, ami a szomoru esetet előidézte.
Megrezzenünk az „et cum Lazaro“-ra és meglátjuk, hogy a szomszéd hölgy
nagyon szép, de fehér kalapban jelent meg. Üdvözlünk némán s nagy
komolysággal néhány urat, akik a lóversenyről jöttek s innen majd a
szinházba indulnak. Egyszerre elmosódik előttünk az egész tömeg.
Látásunk megakad, megmerevedik egy faágon, vagy a kápolna vonalain s
lelkünket betölti az a zokogó hang, mely közvetetlen a koporsó mellől
hangzik fel fulladozva, panaszosan. Annak a zokogó szava, akitől ez az
eldobott élet fakadt s akit megröviditett minden szeretet, melyet ez a
már nem földi lény egykor másokra tékozolt. Ezt a hangot halljuk még
akkor is, mikor később, az esti tea mellett itélgetni kezdünk. S ez a
hang szigoruvá tesz. Az okkal immár tisztában vagyunk, még csak egy van
hátra: a nekrológ. S azzal is készen vagyunk hamar: Szánandó, gyönge
ember volt szegény, mert lehet-e nagyobb gyöngeség, mint lenge
asszonykegy miatt pocsékolni el a legfőbb jót, mindent, magát az
életet?!
*
Hiszen majdnem mindannyian átestünk azon a betegségen, mely ezt a
gyöngét elveszitette. Majdnem mindnyájan megismertük a huszas évek
bárányhimlőjét és kihevertük. Ép bőrrel csak kevesen szabadultak belőle;
egyikünk-másikunk otthagyta a jó arcszinét, a testi épségét, a lelki
egészségét, az élethez való kedvét; mások: fogaikat, hajukat, inaikat; a
legszerencsésebbek: a jókedvük épségét; de valamennyien megláboltuk.
Közös sors: el-elkábulni azokban az üvegházakban, ahol a szegfü nyilik,
a szenvedélyes, a tüzes szerelem virága. Az ott terjengő illatárt minden
fej megsinyli; de az ember nem hal bele, férfit nem ölnek meg virágok.
Nem, nem olyan szörnyüség az: fogolynak lenni Alcina büvös kertjében!
Néha a vénülők is, akiknek Romancero-ja már befejezett könyv, megérnek
órákat, mikor tapasztalataik hideg okosságát, melyekre hétköznap
komolyan büszkék, elcserélnék a régi balgaságok egy-egy cseppjéért. Akad
köztük elég, aki szivesen kezdené elülről egész regényét, de olyan még
elvétve sem, aki megbánná ennek a regénynek minden sorát.
Elismerik, hogy botlásaikért sulyos nyavalyával fizettek, de nem
felejtik el, hogy amit éltek, nagyjában megérte a nagy váltság-dijat.
Odáig nem okosodnak, hogy hamut hintsenek a fejükre azért, mert ittak
xeresi bort is s nemcsak limonádét. Meglehet, néha szennyes volt a
billikom, de meghozta a mámort.
És mikor már szinte lágyult agyuakká okosodtak, még akkor is
el-elkérődznek a botor évek emlékein.
A komor percekben, mikor kamasz fiaikért váltókat kell fizetniök,
eszükbe jut a tulajdon fiatalságuk s a bolondos lányok, akikkel együtt
vihogtak át egy-egy tavaszt… Ó, a vidám hóbortos, kedves kis teremtések!
Szinte megifjodnak bele, rájuk emlékezvén s nagy titokban megvallják
maguknak, milyen kellemesen csiklandja hiuságukat, hogy Cythere
hadseregével valaha olyan vigan hadakoztak.
És mégis… volnának emberek, akiket ugyanaz a bóditó szer, melynek
cseppjei az erősebb fejüeket csak elkábitották, meg tudna ölni?! Ugy
látszik. De ezeknek bizonyára nagyon gyönge a szervezetük.
Arra nem szoktunk gondolni: hátha az adag volt tulságos erős?
Azt az embert aki az érzéséből itt is, ott is el-elpazarolt valamicskét
s aki egész életében bolyongva, kereste a pillanat örömét, megszoktuk
bölcsnek és szerencsésnek gondolni. Don Juan irigységünk tárgya, vagy
követendő példánk.
Nem a legenda Don Juanja, ez az erőszakos, elvetemült fickó, akit
manapság hajlandók volnánk a fenyitő törvényszéknek szolgáltatni át,
megfosztván előbb méltóságos alakját a a titokzatosságnak attól a
tündérpalástjától, melyet századok óta spanyol lovaghoz illő
kevélységgel visel.
Nem is a költők-alkotta Don Juan, az előkelő megjelenésü, ábrándozó, a
délvidék _Bolygó hollandi_-ja, aki az örök, a végtelen, az égi szerelmet
keresi minden leányban, minden virágban s aki vágya tárgyát nem találja
meg sehol, soha.
Hanem igenis: az a derék polgári Don Juan-tipus, amelyet a konvenció
alkotott meg, az a Don Juan, akinek nevét inkább Brummel Györgytől a
dandyk királyától kellett volna kölcsönöznie s aki mai napság is számot
tart a becsületrendre. Aki minden ábránd és filozofálgatás, de
dicséretére mondva, minden törvény-sértés nélkül csapong… óh, nem
csapong, csak csetlik-botlik egyik virágtól a másikhoz, mert jól esik:
egy kissé a szivének, sokkal inkább az érzékeinek és legjobban a
hiuságának. Ez a kicsinyes Don Juan, ez a néha érzelmes, mindig érzéki s
gyakran ostoba csábitó: ez az ideál.
Az ő örömei az egész világ, a tisztességes emberek, a zártszékbérlők, a
közjegyzők, az iskolaszéki látogatók örömei. Aki rendben fizeti a
harmadik osztályu kereseti adót, az már számit rá, hogy a don-juankodás
élvezeteiben részesüljön. És milyen sokra tartja ezeket az örömöket!
Természetesen. Az élet néha olyan sivár, hogy ezek a gyönyörüségek
csakugyan nem megvetendők. A szerelmeteskedés nemcsak ingerel,
vidámságot is ad; jótékony hatással van ugy az érzékekre, mint a
hasizmokra. S aztán akinek van felejteni valója, felejt bele. Az ember
olyankor tulteszi magát a balsors nyügén, nyilain, a pörhalasztáson és a
hivatalnak packázásain, amik nem tudom mért bántották annyira a szegény
Hamletet. Az sem csekélység, hogy a don-juankodás kedves képeket szerez
az agyvelőnek is; a hiuságnak, ennek a bennünk lakó Molochnak, a
legédesebb táplálékot adja. Élesiti képzelőtehetségünket, bár csak egy
irányban: magunkat illetőleg; apránkint kielégiti legeslegmélyebben
fészkelő ösztöneinket is: amelyek hajtanak, ösztökélnek, hogy minél
többet ismerjünk meg ebből a széles világból, minél több ujat, minél
változatosabb látnivalókat keressünk. Míveli bennünk a szép dolgok iránt
való érzéket, szóval olyan szépen megszerzi a hasznost a kellemessel,
hogy idővel talán részét fogja tenni a felsőbb nevelésnek is.
Azért élvezzünk minél többet s minél felületesebben, ebben rejlik a
szerencsés élet nyitja, – igy oktat minket követendő példánk, a polgári
Don Juan. – Minden virágból szivjunk egy kis mézet, de ne vesztegeljünk
sokat egy-egy virágnál. Csak a szerelem, csak a szerelem – ahogy a költő
énekelte – a többi sár! De a szerelemből csak az egy napig tartó, a
vidám, a nevető szerelem, mert a másik megrontja erőnket, eszünket,
szerencsénket. Éljünk pillangó-életet, többre a bölcsek köve sem
tanithat. A legnagyobb filozóf a klasszikus sirásó, mikor igy dudol:
Hajdanta, mig ifju valék,
Tartottam szeretőt,
Kényemre hej, kedvemre hej
Töltöttem az időt.
Mikor megvénülünk, nincs mire visszaemlékeznünk, csak könnyü, derült,
bolondos szerelmeinkre. Utolsó, világos perceinkben, bizonyosak lehetünk
benne, ebből a hosszu, tarkasággal tele életből semmi se fog eszünkben
maradni, csak egy csók, melyet az erdőben alvó széptől raboltunk, – vagy
egy mosoly, szivárványa azoknak a könyeknek, melyeket mi okoztunk – meg
az a felejthetetlen látomány: mikor a him győzedelmi érzetével néztük,
mint távozik tőlünk utjára az első szerető, vonszolva fáradt testét,
mint sebzett madár, az a leigázott, beszennyezett lény, akinek előbb azt
mondtuk, hogy ugy imádjuk, mint a csillagos eget.
Ez az erősek, a bölcsek, a szerencsések élete. Ez a boldogság.
Igy a polgári Don Juan.
*
Néha-néha azonban megfordul ezen a földtekén olyan ember is, aki nem ugy
érez, mint az egész világ. Aki egy életen át csak egyszer tud szeretni.
Akinek a kedves nem utszéli, pótolható eszköz, mely módot ad, hogy
eljátszhassuk a szerelem édes zenéjét, hanem maga a szerelem. Aki talán
beteges, de azért csodálatos hallucináció erejénél fogva a végtelenséget
tudja látni egy leányban. Aki nemcsak koronkint érzi a mámort, hanem
lázban éli át egész életét. A gyönge, az oktalan, vagy talán beteg.
Csakhogy ez a gyönge, oktalan, vagy mondjuk: beteg nem minden esetben
szerencsétlen. Néha irigylésreméltónak találja a gyöngeségét s
hitványaknak, apróknak, alantasaknak a Don Juan örömeit az ő gyönyöréhez
képest. Mert az ő gyönyöre, ha szenvedéssel jár is, nem szünetel, nem
csillapul soha, addig tart, mig maga az élet. Az ő gyönyöre: az örök
vágy.
Ez a vágy annál hatalmasabb, minél kevesebb kielégülést talál. És nincs
az a földi öröm, mely a teljes kielégülés zuhanyát önthetné az ilyen
vágy tüzére.
Nem is olyan nagy szerencsétlenség: ha egy csókot sem kaphat soha. A
kielégüléssel talán megsemmisülne a szerelme. Vagy lefokozódnék
kicsinyes jóérzéssé.
Ha megismerjük azt, aki benne ezt a mindent legyőző érzést felköltötte,
mosolygunk rajta. A bálvány pisze!
De ő szépnek látta. Nem abban a világban élt, amely hódol a fizika
törvényeinek, hanem olyanban, melyet maga teremtett magának.
Néha meg kell halni az ilyen szerelemtől. Egyszer azért, mert gyönyöre
tulságosan sok szenvedéssel jár, máskor azért, mert az ilyen nagy
izgalmakat a test nem birja ki. De mit tudjuk, hogy az, amit az
öngyilkossága napjáig átélt, nem érte-e meg, hogy föláldozzon érte egy
pár évet, melyet különben ügyiratok rendezésével vagy kávéházi
beszélgetésekkel töltött volna el?
A monda szerint Correggio halálát aranyai okozták. Forró nyári délután,
hátán pénzes zsákjával, tikkadtan cipelte beteg testét Parma felé; a
hőség iszonyatos volt, zsákja, melyben utolsó képe diját szállitotta,
rémitő sulylyal nehezedett vállára. S minthogy nem tudta rászánni magát,
hogy aranyait, amelyekért oly hosszu ideig küzködött, az utszélre vesse,
el kellett vesznie. Terhe és a forróság agyongyötörték: közel Pármához
összeroskadt s meghalt.
De azóta is akadnak olyan szerencsés szerencsétlenek, akiket a kincsük
öl meg.