Milyen bolond az ember! Ha valaki, akit egykor mindenki ismert, s akit
régtől fogva mindenki elfelejtett, egy álomhozó nyári délután lecsukja a
szemét, amugy szép csöndesen, önkéntelen, természeti halállal: ennek a
világnak a rendje szerint épp oly siratatlanul vész el, mint a madár,
mely hirtelen a bozótba hull, mig költöző társai tovább repülnek. Alig
akad, aki elbucsuztassa, halálának hire is csak kicsi körben hallik.
Utoljára még kijár neki egy pár sor a hirlapokban, nem az érdeme, hanem
a sorsa szerint, ahogy kijárt a régiek halottjainak néhány silány
obulus; s ezzel vége: mehet a Styx-en át. De hogyha ez a valaki,
megtörve lélekben, mind a mellett magabiró testtel, kizarándokol a
gyermeke sirjához, és ott, a szent hantokon egy utolsó vallomásban
feltárja sebeit és nyomoruságát, hogy azután falhoz vágja az élet
poharát: akkor utolsó sóhaja nem vész el az Isten kertjének puszta
csöndjében, hanem megrezzenti a faleveleket, és ezt a rezdülést a szellő
elviszi fürdők és mulatóhelyek fasorai alá. A „nyütt béklyó“-t, melyet a
„lélek“ önként, szabad akaratból „széjjel tört s eldobott“, megdöbbent
részvevők állják körül, és – megkönnyezetlen senki se hagyja. Ha a
nyomoruság, mely ránehezedett, pár nappal előbb ledönti lábáról:
halottas-háza előtt gondtalanul folyik tovább az élet árja, holtteste
körül részvéttelen alakok járnak-kelnek, ahogyan egy elhullott légy
teteme körül nyüzsög a légy-sereg, ügyet sem vetve a halálra: mig igy,
hogy kiszállt tenger nyomorusága ellen, s véget vetett neki, megdöbbenve
állunk meg a halott előtt, akár a vad-sereg, amely a cserjésben hirtelen
valamely elejtett őznek holttestére bukkan. Igen, akármilyen bolond
dolog, még az is szerencse dolga: megsiratnak-e bennünket, vagy nem? A
szceneriától függ, nem a jellemektől; nem attól, mit értünk, hanem hogy:
milyen lelki állapotban hagytuk környezőinket? Szerencse dolga; _il n’y
a qu’ heur et malheur_.
Szomoru szerencse annak, akinek élete hosszu idő óta a
szerencsétlenségek láncolatából állt. De ha talán frivolnak tünik is fel
e helyt a szerencse szó, annyit el lehet mondani, hogy ha már a végnek
igy idő előtt, s a balsorsban kellett elkövetkeznie, még jobb, hogy nem
türte tovább a balsors nyügét és nyilait. Jobb, mert az, akit igy
elsiratunk, rendesen azok közé a szomoru kivételek közé tartozik, akik
minden örömnek csak felényire örülnek s minden szenvedést kétszeresen
szenvednek át. És végre is, minden szenvedés között a legutolsó: ugy
égni el, mint a mécses, melyből már kifogyott – az olaj. A nagy
fájdalmak, bár erősebben megráznak, nem zaklatnak, nem gyötörnek oly
folytonossággal, mint a nyomoruság. Ha máskép volna, nem szerepelnének
az öngyilkosság statisztikájában olyan tulnyomóan nagy számmal olyanok,
akiket mindenek felett anyagi bajok határoztak el a halálra. És a
kicsinyes bajokkal való vesződségre a nem kicsinyes lelkek a
legképtelenebbek. Azért jobb volt neki igy, még akkor is, ha valóban
vétkezett ama bizonyos sokat emlegetett társadalmi rend ellen; hiszen
megvezeklett érte jó előre. És jobb volt igy nekünk is, hogy módunkban
volt megsiratni. A könnyek tisztitanak.
*
Ha még oly közönséges, csekély dolog is egy gally lehullása a
rengetegben, mégis csak megremegtet egy ágat, amelyről levált. És ha még
oly mindennapos, közömbös esemény is egy elzüllött ember öngyilkossága
arra a temérdek élőre, akiknek figyelmét uralkodók találkozása,
járványbizottságok müködése és papirárfolyamok tartják lekötve: mindig
akad egy kis csapat ember, akiket fájdalmasan hat meg a régtől fogva
elfelejtett ember hirtelen kidőlte.
A magyar tollforgatók szegényes céhét is megdöbbentette az a veszteség,
amely Balázs Sándor halálával érte a „bajtárs“-akat. És nem csupán
azért, mert az öngyilkos valaha a legvigabb cimborák közé tartozott,
mert mindenki kedves, derék embernek ismerte, s mert elvesztésével
jelentékeny csapás érte az irodalmat is, amelynek az utolsóig munkabiró
napszámosa volt. A megdöbbenés fájdalmas felkiáltásába belekeveredett
egy fojtott sóhaj is, az önzés önkéntelen megszólalása. Mert eszükbe
kellett jutnia, hogy az a sors, amely Balázs Sándor életének véget
vetett, a feje fölött függ mindazoknak, akik nálunk erejöket irodalmi
munkásságnak szentelik. Az 1887. évben még minden magyar iró ki volt
téve annak, hogy élte utolsó tizedeiben, idejének java részét az anyagi
gondokkal való küzdés foglalja majd le; s előre tudhatta, hogy mindaz,
amit produkálni fog, nem teljes erejének, hanem csak annak az erőnek a
müve lesz, ami ez után a küzdés után még benne megmaradhat. A hirlapirás
már gondoskodott valahogy a a maga embereiről; ideig-óráig ugyan, de
ellátta őket, sőt néha-néha megengedte nekik az irodalmi munkásság
fényüzését is. De az, aki nem termett erre a mesterségre, mely sok
minden egyebet s igen kevés irói képességet kiván, szóval, akit irói
ambiciók kisértettek, az már akkor is vakmerő szerencsejátékot üzött, ha
nem is rakosgatott a kis lutriba, mint Balázs Sándor. Aki ebben az
időben nálunk akár valódi, akár képzelt tehetséget akart
gyümölcsöztetni, idejekorán gondnokság alá kellett volna helyezni,
eszeveszett pazarlás cimén. A napszámos-munkát már csak megfizették ugy
ahogy, de a müvészit már csak Isten nevében adhatta hozzá, akit álmok
kisértettek: ez már nem kellett a vállalkozóknak. Mint a Madách
falanszterében széklábat faragtatnak Michelangeloval, az akkori irodalmi
viszonyok közt nem irattak volna vele költeményt az Éj-ről, legfeljebb
tárcát a hadgyakorlatokról vagy valamely páncélos hajó
vizrebocsátásáról. 1887-ben épugy, mint az „előidőkben“, a magyar
irodalom csak adományokból táplálkozott. Mindkét oldalról csak
adományokból, de legkivált az iró részéről, aki, ha jót irt, tékozolt s
aki, ha kitartóan irt, a pazarlók sorsát el nem kerülhette. S mégis
megtörtént néha, hogy akadtak álomkórosok, akik addig üldözték a
lidércet, mig végül kénytelenek voltak esztelenségükért a vérüket adni.
Ekkor is, mint régente, vér öntözte az irodalom földjét.
Balázs Sándort nem lehetett azok közé számitani, akik a „sorsharaggal
egy anyaméhből születtek“. Volt idő, mikor minden, amihez hozzáfogott,
sikerült neki. És ha husz-harminc évvel korábban hal el, az a generáció,
mely sikereinek hatása alatt nőtt fel, bizony-bizony, a kitünőségek
sorába emeli az egykori „magyar Thackerayt“. De talán meg van irva, hogy
amint a szinházak természetes vége az, hogy elégjenek, a magyar
humorista természetes vége az, hogy öngyilkossá váljék.
*
Minden öngyilkosságnak bizonyára ezer és egy oka van. Lassan-lassan
megtelik a pohár, aztán még egy csepp, melyet máskor talán meg se
láttunk volna s azzal vége. De azt is egész biztossággal föl lehet
tenni, hogy a legtöbb esetben a poharat java részben anyagi gondok
telitik meg.
Az elhatározás pillanata – oh, ez nagyon keserves lehet! Nem, nem lehet
gyötrelem nélkül való a legerősebb lélekre nézve sem, a leghatározottabb
módon tagadni meg „az élethez való akaratot“. De a másvilág széléről
visszatértek mind azt vallják, hogy az elhatározás után az ismeretlen
tartományba készülőt a legnagyobb béke és nyugalom szállja meg. Az
utolsó nap már nem a vergődésé, hanem a szenderé. Mikor a test közel
érzi magát a másik lét köd-burkolatához, olyanféle édes nyugalmat érez,
mint a magasban, a tisztább légkör hatása alatt. A szem uj frisseséget
nyer, mindent meglát és mindent máskép lát, mint előbb. Raphael de
Valentin mindent megfigyel, ami körülötte történik, s végig nézi egy
régiség-árus összes mütárgyait. A szemlélődő lélek előtt, ily magasztos
exaltációban, ily tiszta szemmel az egész világ pillanatnyi bár, de uj
és hatalmas érdekességet kap.
Vajjon mik lehettek utolsó gondolatai a humoristának, aki annyiszor
foglalkozott komolyan s annyiszor tréfálkozott a halál gondolatával, az
utolsó napon, mely annyira nem hasonlitott a többiekhez, reggeli fél
nyolctól esti hat óráig?