Három paraszt iszik a korcsmában. A bor pirosra festi képöket; s magas
kedvökben megered a szó. Előbb vigadnak és busulnak, azután kötődnek,
utoljára ökölre mennek. Aki birja, az marja; a legerősebbik emberségesen
– vagy embertelenül? – helyben hagyja a másik kettőt. A két
helybenhagyott két különböző temparementum. Az egyik szelid férfiu, aki
megnyugszik az istenitéletben, a másik azonban notórius verekedő, aki a
szégyent nem hagyja magán száradni. Kijelenti előre, hogy: „Ma
emberhalál lesz“, s megy haza a kaszájáért. A győztes is hazafelé indul,
békében és dicsőségben, ismét barátkozva a másik legyőzöttel. Otthon (a
diadalmas hajlékban) ujra kezdik az ivást, és végkép eláznak. Ekkor
megérkezik a harmadik, a kaszával. A háznép, vesztére, csupasz kézzel
kisérti meg az ellentállást; a kasza megszabdalja a háziasszonyt,
öszevagdossa tehetetlenné vált ellenségét, s egyszerüen levágja a
leányt, aki mostoha apjának segitségére sietett. A lánynak menten vége.
A kaszást elcsipik, s a dolog biróság elé kerül. A közrend képviselői
szakértőket hallgatnak ki, a végből, hogy kétségtelenné váljék: nem
volt-e a gyilkos beszámithatatlan állapotban – milyen elmés is ez a jogi
kifejezés! – mikor fölöttébb udvariatlan tettét elkövette. A tudomány
falusi jelesei aztán mulatságos jelentést adtak be, melyben szép
koszoruba füzték a szótárakban elő nem forduló tudós kifejezéseket s
megállapitják, hogy voltaképen tudni nem lehet: beszámitható vagy
beszámithatatlan állapotban volt-e a vádlott, csak azt tudni, hogy
részeg állapotban leledzett. Mert a tett ugyan föltételezi a
premeditációt, de másrészt nagyon valószinü, hogy a vádlott az iszákosok
egyik betegségében, az ugynevezett mania ebriosá-ban szenved. Amiből
következik, hogy a tett elkövetésekor nem lehetett oly bölcs és
megfontolt, mint egy pápai nuncius. A birák összeülnek, tanakodnak, s
végezetül: a kaszást fölmentik. Mehet haza s kaszálhat békében.
Ez az eset Magyarországon, Gödöllőn történt.
Két gyerek játszik, valamelyik nagy bérház negyedik emeletén, a
folyosón. Az egyik ugy tizenkét-tizenhárom éves, a másik kilenc vagy
tiz. A kicsinek van szép aranyórája (nagyanyjától kapta a nevenapjára),
a nagynak nincs semmije. A bársonybugyogós gyerek minden harmadik
percben előszedi arany óráját, a másik, amelyiken rongyos, ex-bugyogó
van, kidülledt szemmel nézi. Játékközben a nagynak eszébe jut, hogy a
bársony bugyogó alatt csak törékeny porcok és lötyögő husocskák
rejtőznek, mig neki kemény csontjai és erősödő izmai vannak; fölfedezi
az „erősebb jogát“, s ennek alapján birtokba akarja venni az órát. A
kicsi tiltakozik, de hiába. A nagy legyüri a másikat, elveszi az órát, s
hogy a dolog ki ne tudódjék, ledobja a szegény kis bársony bugyogóst a
negyedik emeletről, ugy hogy a gyerek tüstént palacsintává lesz. Már
sötét van, senki se látta. A nagy elbuvik, elrejti az órát, s óvatosan
kotlik valami sötét zugban. A gyanu mégis ráesik. Törvényszék elé kerül,
ahol tagad és vitatkozik az elnökkel, mint egy védőügyvéd. Mindhiába, a
bün rábizonyul. Szerencséjére: jönnek a szakértők. Kisütik, hogy a
gyerek moral insanity-ben szenved; következéskép beteges nézetei vannak
az erkölcs dolgaiban. Amire aztán a törvényszék re bene gesta hazaküldi
az érdekes beteget; vesződjék vele apja, a házmester. Talán sikerül majd
neki egy más ujabb pedagógiai rendszer, – s idővel talán alaposabb
erkölcsi elveket fog csepegtetni magzatába, aki a nevelésre nem éppen
alkalmas agyszövettel talált világra jönni.
Ez a történetke Bécsben esett meg.
Egy ötgyerekes ember özvegyen marad, s hogy a porontyai kellő
gondozásban részesüljenek, bonne-t fogad melléjök. A bonne egy
megbizható emberének ajánlatával érkezik hozzá. Nincs ideje panaszkodni
az ajánlónak, mert egy szép reggelen nem ébred fel, se ő, se az öt
gyereke. A bonne kitekeri a nyakukat, magához veszi a pénzt és az
értékes dolgokat, melyeket kezeügyében talál, s odább áll. Az igazság
gyors lába nyomában. Egy nagyon fekete, szuró szemü ifjuval él boldog
mézesheteket, amikor elfogják. Kihallgatják, de nem tud semmit semmiről:
se özvegyről, se gyerekekről, se pénzről. Minden ellene vall. Már-már
vége; de valahára megérkeznek a szakértők. Ezek a nagytudományu férfiak
aztán kideritik, hogy a bonne a legmagasabb foku hisztériában szenved,
és mint ilyen, rendkivül könnyen hipnotizálható. Be is bizonyitják a
tárgyaláson érdekes produkcióban. Amely produkciókat különben hasonló
sikerrel folytathatnák a jelenlevő hölgyközönség egy jelentékeny részén.
Mindegy; nyilvánvaló, hogy a vádlott azért nem tud semmiről, mert
öntudatlanul, más, rejtelmes akaratnak engedelmeskedve gyilkolt és
rabolt, hipnotikus álomban. A bünt talán a szuró szemü ifju szuggerálta,
aki különben eltünt az igazságszolgáltatás haragja elől. „Igazán
különös“ – mondják a hivatalos személyek. – „Milyen nagy lépésekkel is
halad a tudomány!“ – sóhajtják az esküdtek s nem tartozván többé rájok a
dolog, elküldik a bonnet oda, ahova neki tetszik. Fölkeresheti a szuró
szemü ifjut, akit a rendőrségnek nem sikerült kézre keritenie. Mert
amily végtelen a tudomány, olyan véges az igazságszolgáltatás hatalma.
Ez a história Párisban esett meg, ugyanakkor, amikor a másik két eset.
Már jó ideje, hogy a törvényszéki tudósitók sürün irkálnak ilyen vagy
efféle apró novellákat, melyek mindegyikében növendék Rocambole-ok és
Montepin hősnők, elképzelhetetlen rémtettek, őrangyal-féle szerepet
játszó szakértők és meglepő fölmentések fordulnak elő. Valaki elkövet
egy csomó szörnyüséget, melyek lassankint rábizonyulnak; fölébred a
gyanu, vajjon lehet-e ép észszel, egészséges szervezettel ekkora
rémségekre vetemedni; kiderül, hogy a gonosztevő valamely nagy lelki
betegségben szenved, mely bénitólag hat akaratára; finále: a tudomány
apotheózisa, a vádlottat szélnek eresztik. Az eset kezd mindennapossá
válni, ott is, ahol birák, ott is, ahol esküdtek itélnek. A Claretie
Jean Mornas-a, melyben először volt szó olyan szerencsétlenről, aki
hipnotikus álomban, szuggesztió következtében gyilkol, nem regény többé,
hanem csak: „hir a városból“.
Mindig voltak veszedelmes exisztenciák, akik csak azért váltak
félelmesekké, mert nem igen volt féltenivalójuk. Veszedelmesek voltak,
mert nem volt nadrágjok, mert nem volt fedelök, mert nem volt munkájok.
Ezeknek az exisztenciáknak van immár egy uj fajtája: akiknek nincs
akaratuk. Azokra nézve, akiknek sok a féltenivalójuk, bizonyára
félelmesebbek a régibb nélkülözőknél. Mert azok, ha nem kockáztatták is
a nadrágjokat, a fedelöket, a keresetöket, kockáztattak valamit, ami
szintén ért egy keveset: az életöket. Az „akarattalan“-ok nem tarthatnak
ettől a veszteségtől, életöket biztossá teszi a közfelfogás. Hála korunk
humánus gondolkozásmódjának, teljesen és tökéletesen mentek a megtorlás
minden veszedelmétől. Lehetnek félelmesek, a nélkül, hogy félniök
kellene bármitől is. És mert igy van, bizonyára módjukban lesz, hogy
egész az elhatalmasodásig félelmesekké váljanak.
Az akarattalanok, első szereplésök bevégeztével, néhány érdekes és
mulatságos tárgyalási jelenet után, szétmennek a nagy világba, s beteg
lélekkel, de nyugodtan várják azt az időt, amikor az idegen akarat uj
tettekre készteti egészséges karjokat. Családot alapitanak s kiköltenek
néhány csemetét, akik mind hajlandók lesznek a hipnózisra, s talán
kereseti forrásul is használják a szuggesztiót, akkor értékesitvén
idejöket, amikor éppen beszámithatatlanok. Utoljára többen lesznek, mint
azok a halandók, akik csak közönséges módon tudnak aludni, annyival
hamarább, mert ezek az utóbbiak ugyancsak meg fognak fogyni a
szuggesztió következtében, hacsak addig valami módot nem találnak:
ártalmatlanná tenni a szegény lelki betegeket.
Mert egyelőre senki se háborgatja ezeket az érdekes gyilkosokat. Ha
akadna, aki azt találná mondani, hogy a társadalomnak védekeznie kellene
az ilyen ártatlan, de nem ártalmatlan lényekkel szemben is, amint védi
magát a tudatosan ártalmasok ellenében, az erő argumentumaival: ezt a
naiv valakit nemes indignációval támadná meg Pickwick ur hatalmas,
százezreket számláló iskolája: az a tömérdek filantróp, akikről – ebben
a rossz világban – nem is gyanitjuk, hogy milyen nagy számmal vannak és
hogy mennyire összetartanak. Azok a fölmentő itéletek, amelyekről az
imént volt szó, erős, hozzáférhetetlen közérzületnek a megnyilatkozásai,
olyan közérzületé, melyet a Pickwick-féle filozófia fejlesztett ki.
*
Minthogy az Olimpust tulnyomó részben irói halhatatlanságok foglalták
el, kétségtelennek látszik, hogy az Olimpus sok kávéházból és olyan
Orfeum-féle helyiségekből áll, aminőkből például a párisi
Champs-Elysées. Az is valószinü, hogy az irók ott éppugy, mint a földön
szokták, külön körbe gyülekeznek össze, óvatosan elkerülve azokat a
halhatatlanokat, akikről hajdanta irtak, s akik némi nehezteléssel
viseltetvén a csufondáros lángelmék iránt, inkább csak egymáshoz
szitanak. Ha mindez igy van: Don Quijote, a derék manchai lovag, aki
hajdanában kirántotta nemes pengéjét a rabok védelmére, odafenn
alighanem egyazon kávéházi zugba jár Mr. Pickwick-kel, a kitünő
gentlemannel, aki Dickens Károly tanusága szerint bebarangolta az
utcákat, a várost, a vidéket, egyes-egyedül a végből, hogy embert
szeressen. A két nagy filantróp az Olimpusban talán dominó-játékkal
szórakozik; de ha ekközben ráérnek elolvasni az olimpusi „Epoca“-t vagy
a felvidéki „Morning Post“-ot, ugy néha ilyenforma beszédet hallhatnak
asztaluk mellett a magasban sétálók:
– Örül a szivem, ó, elmés nemes caballero – világos, hogy ez Mr.
Pickwick hangja, – örül a szivem, olvasván hogyan kel ki a földön a jó
mag, melyet ültetgettünk. Régi tanyánkon, ahol az én időmben még gyönge
lábon állt a filantrópia, meg kell vallanom, minden idealizmusom
ellenére is, bármennyire elnéző voltam az emberi gyöngeségek iránt –
eszméim most már olyan elterjedtek, hogy ide s tova a szegény
apagyilkosoknak sem lesz bántódása. A földlakók kezdik egymást megérteni
és megbocsátnak, tudván, hogy maguk is vétkeznek. Végre is mindent
megérteni annyi, mint mindent megbocsátani. Kezdik átlátni, hogy
istentelenség bántani a szánandó gyilkosokat, akik csak vérmérsékletük
és a körülmények végzetszerüségének engedelmeskednek, öntudatlanul, jobb
részük ellenére. Ma még ugyan csak azoknak bocsátanak meg, akikről
kiderül, hogy idegen akaratnak engedve cselekedtek; de ettől már csak
egy lépés, hogy szemet hunyjanak azoknak a tetteknek a láttára is,
amelyek az egyéni akarat kifolyásai. Mert hát mi is ez az akarat, ha
nem: titokkal teljes gépezet, melyet az ember, bár belé van rejtve, egy
cseppet sem ismer és amelynek nem ura, csak tudatlan kezelője? Ma
megbocsátnak annak, aki idegen akaratnak rabja, holnap föl fogják
menteni azt is, aki a benne levő, de nem fékezhető rejtelmes erőnek
gyönge szolgálója. Rá fognak jönni, hogy az, aki gyilkol, mert
leküzdhetetlen gyilkolási hajlandóságot örökölt, épp olyan kevéssé
vétkes, mint az, aki gyilkol, mert agyának idegen elme szuggerálta a
gyilkosság gondolatát. A jövő századnak nem lesz hóhérja, a következőnek
nem lesz ügyésze és birája sem. Érezni fogja az egész világ, hogy az
ember-élet drágaság, melyet félteni kell s végül el fogja ismerni azt
is, hogy nincs mit büntetni, nem szabad senkit se büntetni, mert hiszen
minden önkéntelenül történik és ha sok ember sok szörnyüséget követ el,
ez sajnos, de nem ők a bünösök, bünös mindig csak egy van: a körülmények
végzetes találkozása, a régebben történt dolgok szükségszerü
következése, vagyis olyas valami, amit nem lehet büntetni.
Igy beszélhet Pickwick ur az Olimpusban, föltéve, hogy a modern
türelmességi tanok hozzá is elhatoltak és emberszerető világnézetét
megtermékenyitették.
És mintha a földön számtalan apró Pickwick visszhangozná ilyetén, talán
ezeknél valamivel ékesebb szavait. Vannak azonban, akik másképpen
tünődnek.
*
Például igy:
– Mért féltik, őrzik, dédelgetik ezek a filantrópok épp az olyan emberi
életet, amely már ugyis haszontalan? Mért takarékoskodnak éppen azzal a
vérrel, amelyik már mételyes? Mikor annyi egészséges vér folyik el
hiába, mikor annyi jobbravaló élet pusztul el idejekorán? Miért
aggodalmaskodnak azért a pár napért, amit az akarattalan nyomorultak
élhetnek, mikor az épek és a jóravalók csapatosan pusztulnak el időnek
előtte, igy vagy amugy, de csakis azért, mert az emberek egymással való
dolgaiban valami rendnek mégis csak kell lennie, mert az embereknek
mégis csak szükségük van valamelyes rendre. Mért féltik annak az életét,
aki olyan jótehetetlen magával, hogy álomba merül egy szuró tekintetre s
gyilkol „megrendelés szerint“? És mért nem féltik az enyémet aki nem
gyilkolok s akit kitesznek annak, hogy hogy ezek a féltett lények minden
további károsodásuk nélkül leüthetnek, mint egy kutyát? Engem az nem
vigasztal, hogy az illetőt hipnotizálni fogják s hogy neki voltaképpen
nem volna ellenem semmi kifogása. Annyival kevésbbé, mert nem fogadhatok
készpénznek minden szuggesztiót. Ugyan mit szólnának ezek a Pickwickek,
ha valamelyik rajta kapná a feleségét… és az asszony térdre omolva igy
rebegne: „Hipnotizált!“ (hipnotizált! – fuj, mily csunya szó!) vagy:
„Idegen akaratnak engedelmeskedtem!“ Végre is nem lehet vakon bizni a
hipnotizáltakban; a szimulálásnak olyan nagy virtuózai vannak, akik
képesek volnának egy egész orvostudományi kart ménessé változtatni.
Aztán az a „beszámithatóság“! A veszett ebek sem marnak „beszámitható“
állapotban, azért ön mégis védi magát kézzel, lábbal s ha esze van,
fegyverrel. S ha már annyira elfogja a világot a pickwickizmus:
épitsenek ezeknek a fél-embereknek és fél-szörnyeknek a számára
menedékházat vagy menazsériát, ahogy tetszik, de ne bocsássák őket
szabadon, amint városokban nem bocsátják szabadon a bengáliai tigrist,
amely pedig igen nemes állat.
Akik igy tünődnek, azokat a társadalom-bölcselők uj világa lenézi, pedig
a szavaikban talán mégis van egy szemernyi igazság.