Attól fogva, hogy az 1885-iki Szalon megnyilt, egy gyönyörü Diana-szobor
elé, mely Falguiére vésőjének a remeke volt, láthatatlan kéz minden
reggel friss virágbokrétát csempészett. Láthatatlan, de nem egészen
ismeretlen kéz, amelyről minden beavatott tudta, hogy tündérujjakban
végződött: mindig pihenő, munkát sohasem ismert, urias tündérujjakban.
Épp ilyen előkelő és gyöngéd, de már egészen más kéz ugyanezt a
hódolatot tanusitotta egy nagybecsü képpel, a Carolus Duran
„Andromeda“-jával szemben; minden nap egy rózsa illatozott, fonnyadt és
hervadt el az előtt a szépség előtt, aki Carolus Duran vásznán bizonyára
századokon át fogja várni a halhatatlan, a szabaditó Perseust.
Csak asszonynak juthatott eszébe: a müvészi szép iránti csodálatot igy
fejezni ki. Mikor az a szép, mely a leghamarább veszendő, megjelen
hódolni a másik szépnek, mely a legtovább él, mely századokon át dacol a
mulandósággal: ez mindenesetre olyan kedveskedés, amely a rokokó-időre
emlékeztet.
De vajjon csakugyan, egyedül és kizárólag magát a müvészi szépet
illette-e ez a finom, női hódolat? Ó, nem arról van szó, hogy a két
müvész személyét is illethette, már csak azért sem, mert ez a képzelődés
képtelen volna. Mind a nagy Falguiére, mind a hiba nélkül való Carolus
Duran tul voltak már akkor azon a koron, melyben az ilyen figyelem
rosszra volna magyarázható; csak a kezdőket s nem a hiba nélkül való
mestereket kisértgetik az efféle étheri kacérkodások. A kérdés az: mi
ébresztett ekkora lelkesülést a két hölgyben: a művészet, mely Diana és
Andromeda meztelen testeinek a kőben és a vásznon ideálisan szép
vonalakat és szineket adott, vagy inkább az a rejtelmes varázs, amely
ott rejtőzik magában a női test formáinak harmóniájában? Bálványozásuk
igazi tárgyai a müvészet szépitette alakok-e vagy pedig egyszerüen csak
a természetalkotta női test szépsége? Mert általában véve az asszonyi
test szépségének a nők még sokkal inkább megértői és értékelői, mint a
férfiak. Talán azért, mert természetüknél fogva fontosabbaknak kell
látniok a formákat és a szineket, mint az ezekbe a formákba és szinekbe
öltözött abstrakciókat.
De ha ezek az apró kedveskedések nem is csak afféle természetidámás
megnyilvánulásai, hanem inkább és csakis a müvészi szép iránt való
hódolat szemérmes jelei és nem Dianának, nem Andromédának szólnak, hanem
Falguiére-nek és Carolus Durannak, egy uj kérdés merül fel, az, hogy
vajjon megérdemlik-e Falguiére, a nagy képfaragó és Carolus Duran, az
ünnepelt festő, a csodálatnak és a hódolatnak ezeket a gyermekesen és
asszonyosan hizelgő, fölötte gyöngéd kifejezéseit?
És az ellentmondás ördöge azt suttogja:
– Nem. Nem érdemlik meg. Amint hogy semmiféle halandó nem szolgált rá a
tömjéneztetésre, csak azért, mert a muzsákkal illetlenkedett. Nincs az a
müvész, akinek joga lehetne zsebre tenni olyan bókokat, melyek egyenesen
vagy közvetlen, szemérmesen, elburkoltan vagy nyiltan, arcátlanul ezt
fejezik ki: „Ön lángelme!“ A kortársak itélete mindig csak gyermekesen
tapogatózó; aki tele marokkal osztogatja a dicsőséget, olyanból ád, ami
nem az övé. Ehhez pedig vagy rosszhiszemüség, vagy rövidlátás kell. A
hiba olyan általános, hogy fel se tünik: a görvélyesek nem akadnak fenn
a görvélyen. A tömjénnek bazilikákban a helye; nem a szalonokban. Igaz
ugyan, hogy Michel Angelo kalapácsát királyi kéz emelte föl a földről,
de Michelangelo csak egy volt s mindenekfelett: az ilyen esetek nem
voltak valami gyakoriak, amit az is bizonyit, hogy a történetkét jónak
látták följegyezni az utókor okulására. Akkoriban éppenséggel nem volt
általános a müvész tömjénezése, pedig a müvészetnek aranykorát élték.
Akkortájt a föld nagyjait tömjénezték, ami csak kevéssel volt alantasabb
nemü hódolat, mint a mai bálványozás. Nevetségesebb volt-e? Nehéz
eldönteni. Ki nem látja ma nevetségeseknek azokat, akik a Scudéry-ket és
Chapelain-eket, a Grétry-ket és Salieri-ket, a David-okat és
Delarocheokat tömjénezték? Hisz az irodalom és müvészetek történetei
tudnak elég hamis istenről: Baál-okról, akiknek mindnek meg volt a maga
rajongó népe. Meg kell adni, a bálványozás régente szemérmesebb volt s
Baál-ok nem találkoztak olyan nagy számmal. Ma annyi a Baál, mint a
képviselőjelölt: mindenki az. Az a müvész, aki valamicskét ki tudott
fejezni egyéniségéből kőben, vásznon, hangjegyekben, tollal: már számot
tart egy bazilikára, amelynek meg legyen a maga külön rituáleja. És csak
az a különös, hogy az a világ, „amelyben unatkoznak“ s melynek
hitvallása a szép, nem sokallja meg a Baál-okat, hanem egyforma
őszinteséggel hódol néhány száznak, akik közül egy párnak jóformán csak
a nevét ismeri. Amire nem hajthatja egyéb érdek, minthogy bizonyságot
tegyen a müérzéke fejlettségéről. Hogyhogy esett mégis, hogy olyan
müvészeket, mint Millet vagy Rousseau, soha se vett észre? Bizonyos-e,
hogy a ma csodált Falguièreről és Carolus Duran-ról a következő nemzedék
épp oly melegen fog szólani, mint ahogy a valaha megvetett Millet-ről
szól manapság a „szanom-bánom“-ot hebegő mükritika? Ma még azt hisszük,
hogy a Falguiére alkotásai épp olyan nagybecsüek, mint a régi nagy
képfaragók remekei, hogy benne is megvan az a rejtelmes „nem tudom mi“,
melynek fénye a lángelmét a közönséges tehetségtől megkülönbözteti, azt
hisszük, hogy Falguiére minden jóval megáldva, csak elkésve jött a
világra, olyan korban, amely a képfaragás müvészetét erőnek-erejével
halódónak akarja látni és azt valljuk, hogy Carolus Duran is hatalmas
legény. Hát meglehet, hogy a következő nemzedék nem fog kinevetni ezért
és hasonlóképpen fog elmélkedni a maga korában. Azt is el lehet ismerni,
hogy ezeknek a müvészeknek magasabb rendü erőfeszitéseit megbecsülni nem
szégyen s azok a mütárgyak megérdemelhetnek egy pár virágot. De nem
boszantó-e, hogy az asszonyi furfang a hizelgésnek, a tömjénzésnek egy
uj, megkapó, illatosabb módját eszelte ki, még jobban elkényeztetni azt
a végkép elrontott, naiv, képzelődő, magát tulságosan fontosnak tekintő,
haszontalan gyermeket, akinek a neve: müvész?
*
Sainte-Beuve, gróf Noyon püspöknek akadémiai székfoglalójáról beszélvén,
kedvteléssel részletezi azokat a nevetséges magasztalásokat, amelyekkel
ez az udvarfi – akinél együgyübb ember sohasem töltött be püspöki széket
– XIV. Lajost elhalmozta. Mindamellett, bár mulattatónak találja a
hizelgésnek ezt a diszpéldányát, nem állhatja meg, hogy odavetőleg hozzá
ne tegye: Azért, hogy nem lakájkodunk többé a monarchák körül, mi sem
vagyunk jobbak ezeknél a derék elődöknél. Mert, – nem fölösleges tudni,
– mi is igen nevetségesek vagyunk, mikor magasztalunk, csakhogy nem
veszszük észre. Igaz, hogy most már nem a királyokat és a hercegeket,
hanem a szinészeket, az irókat, azaz magunk-magunkat magasztaljuk;
egy-egy felkapott szinésznőt olyan kifejezésekkel dicsérünk, melyek
megpiritották volna a nagy Condét; s ugy beszélünk a divatos
regényiróról, ahogy Turenne-ről szólni sem volna illendő. Ezt a
bogarunkat még meg fogják emlegetni.
Sainte-Beuve óta ez a bogarunk, ha elefánttá nem hizott is, ugyancsak
megkövéredett. Az utolsó félszáz évben egy sereg udvart láthattunk,
melyek mindegyikének megvolt a maga nap-királya s megszámlálhatatlan
volt a Noyon-ja. A zene-rajongók például sokra vitték ebben a
tekintetben. A nagy Wagner Richard-irodalomban a tömjénzésnek olyan
szörnyeteg példányaira akadhatunk, amelyektől egy satrapa is elijedt
volna. Hogy közelébb maradjunk: annak a szeretetreméltó embernek, akit
Liszt Ferencnek hivtak s akit közülünk még sokan ismertek, folyton maga
körül kellett látnia az egyik legcsunyább emberi betegséget: az
önérzet-sorvadást, mindenféle undoritó fázisában. Mert vannak mulatságos
s vannak szánandó tömjénezők. Az agg Hugo Victornak az utóbbi fajtából
volt ritka gyüjteménye. Aki azt mondta róla, hogy a Notre-Dame két
tornya alkotja nevének első (H) betüjét, maga is költő volt. S hogyan
épitették fel neve többi betüit azok, akik nem voltak költők, csak
paraziták! Amint apró, élősdi növények tapadnak egy nagy fához, ugy
kerekedett egész kis nyomorult irodalom nagy kiterjedésü munkássága
körül.
A mi nagyjaink közt költő nem volt s csak éppen egy müvész akadt, aki
hasonlóképpen apró pénzre váltva élvezte előre a dicsőséget: bizonynyal
akarata ellenére, mert ő maga egyszerü és szerény ember volt. A
magasztalói azonban, akik félistent csináltak belőle, vetekedhettek
azzal a szétzüllött minisztrans-sereggel, mely egykor a Hugo Victor
háznépét alkotta. Olyankor, amikor át meg át kellett tósztoznia
Magyarországot, olyan dolgokat mondtak neki szemtől-szembe, amelyeket
Lionardo da Vinci, aki ideges ember lehetett, aligha tudott volna
meghallgatni. Ugy körültáncolták, hogy szinte látszott rajta, mennyire
szeretett volna megszólalni: „Hátha tévedtek, jó emberek? Hátha még sem
vagyok olyan rengetegül nagy? Hátha még sem verdesem orrommal az eget?!
De csak állta szegény és hallgatott.
*
Azokat a kényes orrokat, amelyek nem türhetik a tömjént, leginkább
bánthatja az a füstölő illatszer, melylyel az exekutiv-müvészet
jeleseinek szoktak kedveskedni. Pedig épp ugy kijár nekik, akárcsak a
bruttójövedelem kikötött százaléka. Nem is pianista, akinek játéka egy
pár hölgyet ideg-görcsökbe nem andalitott; nem is szinész, akinek
kocsijából ki nem fogták a lovakat. Ami azért ingerelheti a finnyásokat,
mert nem minden ok nélkül tekintik a müvészi előadást a müvészetek
sorában a legalsóbb rendünek.
Mindazáltal, ők szólván a legtöbb emberhez, az ő udvaraikban van a
legtöbb és a legféktelenebb himnuszzengő. Ugy, hogy Coquelin, akiben egy
fáraó önérzete lakott, méltán bocsáthatott egész proklamációkat
„szeretett népéhez“: voltak, akiket nemcsak a dikciója, hanem a stilusa
is lelkesitett. Duzzogása a Français-val legalább is annyira
foglalkoztatta a jó párisiakat, mint annak idején a jemappesi csata
szépapáikat. De ha az ember szinész, nem is kell olyan jeles
Mascarille-nak lennie, mint amilyen Coquelin volt: ha tulhaladt bizonyos
középszerüségen, mindig nagyon könnyen ragadhatja hiveit a
szuperlativuszok használatára; a világ már jó ideje elszokott tőle, hogy
a szinészt is közönséges embernek számitsa. Magunknak is mindig van egy
pár népszerü csillagunk, aki minduntalan kacérkodik a
„tökéletesség“-gel; van egy tucat, aki hasonlithatatlan s azonkivül még
tömérdek „páratlan“. Legcsekélyebb sétájok, minden tüszszentésük: a
nyilvánosságé, akár csak a monarchák apró élményei.
Csak a szinésznő kultuszáról lehet szó és nem a szinészéről – mondhatná
valaki, hozzátevén, hogy: – ez a hódolat pedig nem a mímelőt, hanem
egyszerüen a nőt illeti, azt a nőt, aki fiatal, szép s akit mindenki
ismer.
Nem bizonyos. Mert mindenekelőtt a szinésznő – általánosságban szólva
róluk – nem szebb, mint más földi asszonyszemély, majdnem azt lehetne
mondani: a diva kevésbé szép, mint egyéb Formosák. A festék tönkre teszi
az arcbőrét, a mimika, a szemforgatás kivetkőzteti orcájának vonásait
eredeti lágyságukból, – a lázas életmód, mely fogékonynyá teszi az
idegbetegségekre, megviseli egész testalkatát. Amivel ugy leköti a
kevésbé fegyelmezett ifjuságot, az nem a szépsége, hanem a szinház
kápráztató fénye, a szinpad sajátos fata morganája.
Csak szinész-kultuszról lehet szó s nem a szinésznő kultuszáról.
*
Azok között a dolgok között, amelyeket a legkönnyebb megérteni és
megbocsátani, egyik legelső: a müvész hiusága. A munka, melyet végez,
lényegében még maga előtt is titokzatos; az örökös láz, melylyel
dolgozik, nagyobbaknak tünteti fel előtte erőfeszitéseit és eredményeit,
mint amilyenek a valóságban s ez az önáltatás már maga elég arra, hogy
forrásává legyen a legszertelenebb képzelődésnek. És minden hiuság
között legtermészetesebb a szinész hiusága. Végre is, aki megszokja,
hogy esténkint néhány száz vagy ezer ember figyel rá, könnyen elhiszi,
hogy az, ami tőle kitelik, valami kiválóan megejtő, ha más által nem,
legalább az által: ahogyan elmondja.
Még többségben vannak, akik ebből azt következtetik, hogy ezekeet a
képzelgéseket tehát tiszteletben kell tartani s odáig viszik a
türelmességet, hogy a tömjént a müvész természetes jutalmának tekintik.
De már találkoznak eretnekek is akik közül a legvakmerőbbek végre
ilyenformán fognak megszólalni: „Elég a virágból, a koszoruból,
lassabban a babérral! Végre is, önök, tisztelt lángelmék, mindannyian
parvenük, – szerencselovagok és szerencselovarnők, – akik a véletlen egy
termékenyitő mosolya nélkül, minden égi szikrájok mellett is, meddő
cselekvésre lettek volna kárhoztatva, mint azok a pályatévesztettek,
akik lelkükben talán hasonló lánggal, az alázatosak osztályából
pillantanak fel önökre. És azért: sursum corda, de lejebb azzal a
büszkén emelt fővel!“