Az ujságiró nyugodt, hidegvérü, kellőkép civilizált ember, hanem azért
mindannyiszor feltámad benne a vadállat, ahányszor kora reggel beállit
hozzá az ártatlan szedő-fiucska ilyen szavakkal: „A tördelő ur kéreti
_a_ cikket“. _A_ cikket, határozott névelővel, mintha már valami létező,
megfogható, megtapintható, elvihető valamiről volna szó! – noha „a cikk“
még mindössze csak homályos sejtelem, mely fölötte kezdetleges alakban
rejtőzködik az ujságiró agyvelejének leghátulsó, és legsötétebbik
kamrájában. Ha még kiméletes, szelid szóval illetné, ilyenformán:
„Hogyha találkoznék már vagy ötven sor…“ – Vagy szeméből ki lehetne
olvasni a szánalmat… ha a tekintete csak azt mondaná ijedt
mozdulatlanságában: „Szegény ember, tudom, milyen érzést okozok neked…
de haj, a kötelesség! ugy-e, nem csüggedsz? Bátorodjál!“…
Ez a gonosz mosolygásu növendék-Mefisztófelesz nem gondol rá, s
valószinüleg az olvasó se, aki egy pillantással keresztül lát a
valahogyan mégis csak megirt cikken, s hamarjában elvégzi, hogy: „üres
szószaporitás, – mekkora szülési fájdalmak között szaporitja néha
csenevész szavait a toll boldogtalan napszámosa. Mikor nincs egyéb
gondolata, csak az a tudat, hogy köteles két óra lepercegése alatt
bemázolni az előtte fekvő tiszta papirlapot, áldatlan szarkalábakkal! A
toll táncol kezében, irni akar; s neki még fogalma sincs arról, hogy:
micsoda tárgyról lehetne irni; ugy érzi magát, mintha valami
kuplékészitő vagy regénygyáros feje ülne a nyakán. Nincs mondanivalója
senkiről, semmiről; ugy találja, hogy minden jól van ugy, ahogy van;
kibékül az egész világgal, csak a kötelességével nem. És azért
szaporitani kell a szót: pillanatnyi elpetyhüdése idején nincs, aki
helyettesitné. Meg kell bizgatnia, ráznia lomha fejét, mint ahogy némely
rossz órát, ha megállt, kocogtatni kell, hogy ujra ketyegni kezdjen. S
az olvasó, aki unalmában néha kapálni küldené a nyomorultat, nem is
gyanitja, hányszor támad fel szivében a vágy, kapálni, kapálni!
S ezzel nemcsak azok vannak igy, akik olyan véletlenül lettek irókká,
amilyen véletlenül rőföskereskedőkké is lehettek volna. Azok a
kitünőségek is, akiknek a tehetségét mindenki elismeri, átélik az
elernyedésnek ezeket a keserves óráit, s éppen olyan nyomorultul élik
át, mint a legutolsók.
A mai Franciaország egyik legolvasottabb s legismertebb irója: Jules
Lemaître, aki egyformán kiváló mint költő, mint elbeszélő, és mint
kritikus, sokáig a tekintélyes „Journal des Débats“ szinházi tárcáját
szerkesztette. Olyan párisi lapoknál, amelyek hetenkint csak egyszer
közölnek szinházi cikket, ugy szokás, hogy a rovatszerkesztő akkor is
megirja a maga tizenkét hasábját, ha a szinházakban semmi ujdonság;
természetesen: ir, amiről akar. Az invenció kiapadásának egy ilyen
keserves órájában Jules Lemaître a következőket irta:
„Ebben a pillanatban még fogalmam sincs róla, mivel fogom betölteni ezt
az ötszáz sornyi helyet; csak azt tudom, hogy az ötszáz sor meglesz a
kiszabott időre. De mennyi töprengést és aggódást állok ki addig! Hátha
semmit sem találok? Vagy jobban mondva, minthogy nincs semmi
mondanivalóm, hátha hirtelen kivész belőlem a képesség: ezt a semmit
kifejteni, – ezt a semmit a szóknak hosszu sorozatával fejezni ki?
Alapjában véve, azt hiszem, nincs sulyosabb munka, mint azé az emberé,
aki kénytelen bizonyos napon a leirt szólamok bizonyos mennyiségét
állitani elő. Boldog az utkaparó, aki követ vág a nyárfával beültetett
nagy uton, vagy a vincellér, aki füzfahajtással köti meg a szőlő finom
venyigéjét! Boldogok azok is, akik cukrot mérnek, vagy akik szövetet
árulnak! Boldogok azok, akiknek munkája csak apró, materiális
cselekedetek sorozata, olyan kis cselekedeteké, melyek már ismeretesek,
mindig ugyanazok, s melyekről bizonyosak, hogy teljesithetik!
Belefáradnak néha, de soha sem aggódnak miatta. Boldogok még a
plasztikus müvészetek munkásai, a festők és a szobrászok is! Ezek,
kétségenkivül nyugtalankodhatnak, érezhetik, hogy munkájuk alatta áll
annak az álomnak, amelyet megtestesiteni akartak; de munkájukban van
jelentékeny mesterségi rész, melynek biztosan meg fognak felelni. Mindig
lesz erejük – már akárhogy – felrakni a festéket a vászonra, s gyurni
valamit a nedves agyagból. Ha nem bizonyosak is benne, hogy jót fognak
alkotni, tudják, hogy csinálhatni fognak valamit. Mert munkájuk anyaga,
az agyag, vagy a festék, látható, megfogható; itt van előttük, tudják,
hogy nem fog eltünni ujjaik elől. Ellenben az iró olyan valamivel végzi
a munkáját, amiben nem biztos, s ami mindig megtagadhatja a szolgálatot.
Mindent agyából kell meriteni, pedig nem tudja, hogy mi van az agyában.
Nemcsak hogy azt nem tudja, jó lesz-e, ami belőle kikerül, arra sem
fogadkozhatik, hogy egyáltalán ki fog kerülni belőle valami. Mig ezt a
mondatot irom, nem tudom, mi lesz a következő, sőt azt sem, hogy tudok-e
majd irni ez után egy uj mondatot? Valami ismeretlennel dolgozom. Az
értelmi müködés, mely bennem gondolatokat produkál, s mely aztán szókkal
fejezi ki ezeket a gondolatokat, mintha nélkülem történnék; mintha jelen
sem volnék, mintha semmire sem volnék jó ennél a müködésnél; s minden
percben tartok tőle, hogy ez a müködés megakad; félek, hogy az
öntudatlan rejtelmes munka hirtelen megszünik, s tollam a levegőben
marad. Ez bizonyára megtanit bennünket arra, hogy milyen hivságos az
irodalmi dicsőség, megtanit, hogy ne faragjunk magunknak belőle érdemet,
ha valami türhető dolog adja magát elő a fejünkben, ami kétségen kivül,
nagyon üdvös lecke; de mindamellett ez a belső munka miatt való
folytonos bizonytalanság csupa aggodalommal és szenvedéssel jár. Mondd,
uram, végét érem-e most munkámnak? Nem érzek magamban egyebet, csak
utszéli meg zavaros gondolatok egyre-másra nyüzsgését. Rendbe hozhatom-e
zavaros eszméimet? Nem szorulok-e rá az utszéliekre? S végre, találok-e
szóösszetételeket, már akár közönségeseket, akár ritkákat, melyek majd
kifejezik ezeket a gondolatokat? Nem, nem, nem fogok találni. Érzem,
hogy mindjárt vértolulást kapok… Semmi, semmi… fekete foltok a fehér
papiron… cigarettámnak csigaalakban felszálló, kékes füstje… a
kemencéből áradó hőség… és egy gondolat sem, csak ez a roppant
erőlködés, gondolni akármit, akárhogyan… Ah!… hogy megértem a Musset
sorát: _láthatni semmittevőket, akik turják a földet!_“
*
És, akik már elhullatták a csikófogaikat, minden nappal közelebb jutnak
ahhoz az állapothoz, mikor a munka miatti aggódás, töprengés krónikussá
válik. Az „ismeretlen“, amivel számolniok kell, napról-napra
megbizhatatlanabb, s a pálya végén egy rémmel több vár rájuk, mint a
náluk szerencsésebb halandókra; nekik van a legtöbb kilátásuk rá, hogy
tulélik magukat, hogy megérik azt az időt, amikor még eszmélnek, de már
képtelenek gondolkozni. Mindannyian el lehetnek készülve rá, hogy meg
fognak ismerkedni azzal a képzelhetetlen gyötrelemmel, melyet csak az
érez, aki számot képes adni arról, mint halnak el benne az
intellektuális képességek, egyik a másik után. Számitaniok kell azokra
az évekre, melyekben nem marad lelkükben egyéb, csak az a szomoru
képesség, hogy még megfigyelhetik a bennük végbemenő pusztulást; s el
kell szánniok magukat arra, hogy utolsó törekvéseik a kétségbeesés
erőlködései lesznek, amelyeknek vége: legjobb esetben a halál.
Annak a lelkiállapotnak, mely ezalatt a céltalan erőködés alatt szállja
meg az ex-irót, szörnyüségesen érdekes dokumentumát találjuk a Féval Pál
utolsó följegyzéseiben. A párisi „Figaro“, mely ezt a naplótöredéket
kiadta, méltán sóhajtott fel: „Ime, igy végzik azok, akiknek mestersége
a közönséget mulattatni“, – mert a dokumentum, a céhbeliekre nézve,
csakugyan megrenditő hatásu.
Ez a Féval Pál valaha nagyon olvasott francia iró volt; temérdeket
termelő, rendkivül ügyes fej, amelynek leleménye kiapadhatatlannak
látszott. A sokaságnak szólt, mert az anyagi sikernek ez a legbiztosabb
módja, Franciaországban épp ugy, mint másutt. De élt benne becsvágy is:
és az a két kötet, melyet a válogatós olvasóknak irt, – „Le drame de la
jeunesse“ és „Annette Laïs“ – bizonyságot tesz a tehetségéről.
Ime a „kimerithetetlen termékenységü“ iró utolsó fogalmazása, melyet
orvosának rendeletére irt:
„Ujra munkához látok: megkisértem elhinni, hogy még gondolkodom. A
gondolkodásra képtelenné válok; engedd, Uram, hogy elmuljék rólam ez az
állapot, engedd, hogy mindenható segedelmeddel visszanyerjem régi
épségemet.“
Ez a pár sor egy egész napi gyötrelmes erőfeszités eredménye. Az orvosa
talán azt képzelte, hogy a beteg iró pusztulásnak indult agya az
ellentállás, a még meglevő lelki erők kifejtése, szóval némi szellemi
gimnasztika által visszanyerhet valamit korábbi erejéből; vagy akképpen
gondolkozott, hogy betege, ha összeszedi magát, ez által legalább is
késleltetni fogja baja fejlődését. Meghagyta, hogy igyekezzék valamit
komponálni, akármit; mondja el papiron, amit napközben látott vagy
gondolt; foglalja összefüggő elmélkedésbe, ami foglalkoztatja. Az
orvosnak, ugy látszik, az a reménye volt, hogy ezekből a szegényes
fogalmazásokból lassankint a kúra sikerességét fogja kiolvasni.
Másnap ennyi volt az eredmény:
„Az orvosom itt volt; rendelvényét szükségesnek tartja; nagyon komolyan
megigértem, hogy ezt a rendelvényt végrehajtom. Arról van szó, hogy
elmondjak valamit, amint szegény agyvelőm sugallja, akármit, ami csak
fogalmat ad arról, mi történik ezen a világon.
Rajta; hozzá fogok; megpróbálkozom azzal, ami jegyzőkönyvemben még
feldolgozatlan, s a mi a legjobb benne, hogy valami olyan dolgot
tákolhassak össze, amely megállja a helyét, s amit megmutathassak az
orvosomnak. Kétségen kivül, nem tudná kitalálni, mennyi bajt okozott
nekem ez a látszólag olyan könnyü feladat, hanem megvallom majd neki az
igazat, s ez maga megteszi, főkép ha látja az elért szegényes eredményt.
A legszerencsétlenebb állapotban vagyok, a mi csak képzelhető a világon;
rám nézve már minden elveszett; erőködésemnek felháboritó eredménye el
nem titkolható“.
A későbbi gyakorlatokban uj erőfeszités és uj csüggedés:
„Dolgozni akarok, kisérletet tenni. Órákat fordithatok erre a
küzködésre.
Már jó ideje mozdulatlan vagyok. Ellent kell állnunk, álljunk ellen. Meg
kell tudnom, veszitettem-e, vagy nyertem, vagy pedig nyereség és
veszteség nélkül tartottam meg azt a keveset, amit erőködésem által
visszaszereztem“.
Még később, hetek mulva:
„Már nagy idő telt el; ujra hozzá fogok ezekhez a gyakorlatokhoz, s a
haszontalan erőködések egy uj folyamát kezdtem meg a célból, hogy
kifejezzem gondolataimat. Ha ennek is vége lesz, ujra lehet kezdeni.
Igen, hajlandó vagyok hinni, hogy gondolkodni könnyebb, mint irni, és
hogy könnyebb álmodozni, mint beszélni; alig hogy megkezdtem a lapomat,
már kimerültem“.
Majd ismét a végső erőfeszités hónapok multán:
„Lássunk megint munkához, ugyanahhoz a munkához, s igyekezzünk többre
menni. Utoljára azon voltam, hogy megállapitsam, mi az, amit vesztettem,
vagy legalább mi az, ami hiányzik belőlem ahhoz, hogy világos legyek, s
botlások nélkül mondhassam el állapotomat; nehéz volt, a feladat
temérdek fáradságot okozott nekem, s mindent összevéve, azt hiszem, hogy
kisérletem nyomorultul ütött ki. Ez értelmemnek szomoru állapotából
eredt; de másrészt onnan is, hogy testem elvesztette régi rugalmasságát,
a mi minduntalan megakasztotta a gondolkozást, s meggátolta, hogy
logikusan fejtsem ki gondolatomat, ha véletlenül volt gondolatom.
Sokkal könnyebb lett volna elbeszélgetni, ha feladtam volna azt a
kivánságomat, hogy állapotomat nyilvántartsam; szabadjára hagytam volna
a dolgot, de akkor feladatomnak nem felelek meg, s inkább unalmas
akartam lenni, mint üres. Legyünk hát unalmasak, olyannyira, hogy ne
maradjunk tökéletesen üresek.
Ez persze olyan konzultáció-féle, s Isten tudja milyen sulyos,
gyötrelmes. Érzem, hogy mit veszitek; nem tudom világosan elmondani, de
irásmódom kifejezi, stilusom pedig kiáltja. Nem kell keresnem, a dolog
magától is kiderül, szerencsétlenségemre, rémitő világossággal; könnyü
észrevenni, hogy a boldogtalan dolgozik, mint egy néger, hiába“.
Az utolsó fejezet:
„Szép küzdés volt ez, melynek szép emlékei maradtak; a mostani
küzködésből már semmi sem marad, oly keveset találunk, ha magunkkal
akarunk foglalkozni, hogy első gondolatunk: abba hagyni a dolgot.
Ezzel kezdem most is; azután ingadozom, habozok, végre lemondok végkép,
megfutok a feladat elől. Nem vagyok képes többé semmire.
De hát hova lett belőlem a gondolat? Van-e még valami maradványa
valahol? Hol kutathatnám fel ezt a nyomorult fölösleget? Csakugyan örök
csendre vagyok kárhoztatva? A kezem maga sem akar irni; amit leküzdök,
annál rettenetesebb, mert látnivaló, hogy a küzdelemnek végső eredménye
rám nézve a vereség.
Egészben véve, mindezeknek oka a tehetetlenség, mely már majdnem
abszolut. Töröm magamat, iparkodom, esztelenül faggatom magamat, s
miután végtelen sokat vesződtem hiába, elbukom a küzdelemben. Mindig
ugyananz a történet, amelynek nagyon is érzem, nem jutok a végére
elevenen“.
Ez volt az utolsó mondata. Az utolsó „poent“!… Iró nem képzelhet
rémesebb szörnyüséget.