A gimnázium harmadik vagy negyedik osztályában Réz Jancsival megfogadtuk
egymásnak, hogy annak idején aki tuléli a másikat, emlékező beszédet fog
tartani az elköltözöttről és a baráti kegyeletnek minden kis részletre
kiterjeszkedő aprólékosságával fogja tájékoztatni a világot arról a
veszteségről, amely az emberiséget az elveszitett bajtárs halálával
érte. Ugy emlékszem, azért tartottuk ezt a fogadalmat szükségesnek és
sürgősen megpecsételni valónak, mert abban az időben a
megvalósithatatlanságig nagyszerü tervek foglalkoztattak bennünket és
gazdagon bugyogó, vitathatatlanul eredeti s tulnyomó részben fenséges
eszméinket olyan nagyra tartottuk, olyan magasztosaknak értékeltük, hogy
ezek már eleve örökre megirhatatlanoknak tüntek fel előttünk. De mégse
tudtunk belenyugodni abba a gondolatba, hogy ennek a gigászi
eszme-inváziónak semmi nyoma se maradjon az emberiség történetében.
A sors ugy akarta, hogy kettőnk közül Réz Jancsi haljon meg előbb. Az ő
kicsinyke porhüvelyében lakozó szellem olyan nagy, olyan hatalmas, olyan
rombolásra hivatott, és erőszakos volt, hogy egyszer csak – váratlanul –
legyürte a körülötte levő anyagot. Teljesitenem kell tehát a szent
kötelességget.
Te, nagy bölcsész, immár elérkeztél a legmesszebbre, ahová csak a
magasravágyás vihet, egybeolvadtál a végtelenséggel, melynek egykoron
oly lankadatlan kutatója voltál! Itt az ideje, hogy emlékező beszédet
mondjak rólad.
*
Hogy ki volt Réz Jancsi? Olyan közömbös és feledékeny a világ, hogy ez a
kérdés majdnem természetes. Réz Jancsi iró volt. Olyannyira iró, hogy
azt mondhatnám: nem is élt, csak irt. Annak a tizenhat évnek, mely az
örökévalóságból neki jutott osztályrészül, csak igen kevés részét
forditotta az élet tudományából a legszükségesebbnek megtanulására, és
ahogy a következés megmutatta, ezt a legszükségesebbet is nagyon rosszul
tanulta meg. Amióta csak tudatára jutott annak, hogy gondolkozik,
kiindulván ebből a pontból, mint Cartesius, – irt és felolvasott.
Mindenekelőtt azonban abban különbözött a nagy Descartestól, hogy mig a
bajorországi remete csak Pére Mersenne-nek olvasgatott, Réz Jancsi
felolvasott mindenkinek, aki olyan szerencsés volt, hogy bekerülhetett
rendes tagnak vagy vendégnek „Az Irók Köré“-be.
„Az Irók Köré“-ben ismerkedtem meg vele, akkor, amikor még nem együvé
jártunk iskolába. Az a három személy, akikből a Kör alapitása első
évében állott, már mint hirnévre kapott nevezetességet hivta meg
társaságába, előbb csak tagnak, aztán vezetőnek. Réz Jancsi gyorsan
futotta meg pályáját: folyton irt, mintha érezte volna, hogy sietnie
kell.
„Az Irók Köré“-ben a szellemi munkásság igen sokféle volt. Mindenkinek
volt egy különlegessége. Egyikünk abban jeleskedett, hogy más bőrbe
öltöztetgette a már meglévő remekműveket: versbe szedte, ami a
világirodalomban csak próza volt és prózára bontotta szét, amit más nagy
elmék egyenlőtlen sorokban irtak meg. Egy másik jelesünknek a remeteség
volt az ismertető sajátsága: verseket, regényeket, szinműveket,
birálatokat és tudományos könyveket irt, de műveinek mindegyikében
két-három vagy több remete szerepelt. Ami engem illet, akkép
szándékoztam tulszárnyalni irótársaimat, hogy műveimet a képzelhető
legtöbb kötetre terveztem: harminc, negyven, nyolcvan, százhusz kötetes
tervek kóvályogtak vakmerő fejemben, méltó ijedségére az irántam
érdeklődőknek. Réz Jancsinak az volt a sajátsága, hogy ő olvasta fel a
legesleghosszabb munkálatokat: irt szótárt, életrajzot, hőskölteményt,
ismerettárakat, rendszerbe szedte az egész világegyetemet, sőt egyszer
az is eszébe jutott, hogy megirja az összes városok történetét. Azt
tartotta, hogy a legrosszabb emlékbeszéd is többet ér a legsikerültebb
epigrammánál.
De bármennyire különbözött is munkálkodásunk: „Az Irók Köré“-t egy nagy
egységes gondolat tartotta össze. Egyek voltunk az egész külső világnak,
s főkép az egész kivülünk létező irodalomnak a megvetésében. Hármunknak
voltak egynémely gyöngéink: kivételt tettünk egymásért, Réz Jancsiért,
sőt egyéb, kivételesen tiszteletreméltó földi jelenségekért is. Egyikünk
tisztelte a remetéket, másikunk családjának felnőtt irótagjait, s én, a
leggyöngébbik: az akadémiát, meg kell vallanom, nem minden rejtett
gondolat nélkül, s talán tekintettel egy kissé arra is, hogy voltak már
az akadémiáknak kiskoru tagjaik is. Csak Réz Jancsi volt következetes.
Nem engedett meg kivételt sem a remetékért, sem testvérért, barátért,
sem az akadémiáért, sőt nyiltan, leplezetlenül megvetett bennünket is,
akik gyönge perceinkben románcokat irtunk. Réz Jancsi megvetette az
egész világot, és büszke volt, mint egy király.
*
Csak nagyon kevéssé emlékszem már „Az Irók Köré“-nek felolvasó üléseire,
de egy-egy részlet mégis megmaradt a fejemben. Amig csak hárman voltunk
együtt, a hivalkodásnak és a léhaságnak feláldoztunk sok becses
pillanatot, de amihelyt a Körben megjelent Réz Jancsi puritán alakja,
komolyan és ridegen, fején kis pörge kalappal, hónalja alatt
megszámlálhatatlan mennyiségü irással, – ajkunkról elröppent a mosoly,
és hallgatagon, ünnepélyesen láttunk hozzá a szellemi munkához és a
szellemi élvezetekhez. Rendesen Réz Jancsi olvasott; és attól fogva,
hogy elhangzott a „Született 1686-ban, protestáns szülőktől“ – amig az
egyhangu felolvasás véget nem ért, bennünket megszállva tartott a tudat,
hogy ime, olyan emberrel ülünk szemben, akiről, éppen igy fogják egykor
olvasni: „Született 1860-ban, protestáns szülőktől“.
„Az Irók Köre“ váratlanul, hirtelen oszlott fel. Anyagiakban nem volt
olyan gazdag, mint szellemiekben, és felolvasó-helyiségét is csak egy
ideiglenes alapitványnak köszönhette. Egy vitatkozás után, melynek
élességét és főkép hangosságát sehogysem akarta jogosultnak elismerni a
házmesteri korlátoltság, az Iróknak kitették a szürét. Fedéltelen
maradtunk, s elvesztettük a pontot, ahonnan megmozgattuk volna a
világot.
És nemsokára ezután Réz Jancsi végképpen eltünt a látóhatárról. Csak
később tudtuk meg, hogy elment néptanitónak. És mert egy néptanitó ugy
se tehet okosabbat, Réz Jancsi kapta magát és meghalt.
*
Réz Jancsi összes művei sohase jelentek meg nyomtatásban. És azt hiszem,
nincs az irodalomtörténetnek az az agyafurt buvára, – pedig a mi fiatal
tudósainkban sok a rendőri tehetség – aki kéziratait fel tudná fedezni.
Sokkal nagyobb számban és tömegben voltak, hogysem a kufár nyerészkedés
fel ne használta volna alantas célokra befőttes-üvegek fedeléül vagy
csomagoló papirnak. A kétségen kivül kiváló becsü művek elvesztek az
utóbbi korokra nézve – ami nagyon megneheziti az én kegyeletes
feladatomat.
De ha nem vizsgálhatom is Réz Jancsiban az irót, az embert olyan
közelről ismertem, hogy ezekben a szerény sorokban is megkisérthetem a
jellemképét adni.
Réz Jancsi a jók legjobbjai közé tartozott. Nem volt az alkotás embere,
nagy tettek, nagy reformok nem őrzik nevét, de mint gondolkodó, méltán
helyet foglalhatott volna a legmagasabbra szárnyaló elmék sorában.
Lehet-e bölcsebb világnézet annál, mely a lehető legrövidebb ideig nézi
a világot? Lehet-e eszményibb szellem annál, mely teljesen elzárkózik a
külső világtól, és csak az irott igazság szolgálatának él? A szent tüz
égett Réz Jancsiban, ugyanaz a szent tüz, amely az apostolokat, a
kínvallókat, és az uttörőket hevitette önmagukat feláldozó, nemes
tetteikre. És oly nagy lánggal égett benne, hogy el is emésztette. Élete
a tudományé és az irodalomé volt; sem az ismereteknek, sem a
költészetnek nincsen olyan ága, melyet szeretettel ne ölelt volna
keblére. Életét a közjónak áldozta: mert hisz önzetlen lelkesedés
vezette szüntelen munkálkodásában. Általában buzgott mindenért, ami
szép, jó és nemes: barátja volt a haladásnak és a szabadelvüségnek.
Müveltsége s szellemének egész iránya nemzeti volt; egy pár német
gyakorlatot kivéve, semmit sem irt, ami nem nem kezdődhetett volna
ezekkel a szavakkal: „Hazádnak rendületlenül…“
De hogy mit is irt voltaképpen?
Ó, Réz Jancsi, te az örökkévalóságnak irtál, és még egy félszázad se
mult el nagy sikereid óta, s már leghivebb tanitványod, mikor rólad töri
a fejét, nem tud visszaemlékezni egyébre, minthogy lilaszin tintával
gyönyörü szép, gömbölyü betüket irtál sok, sok papirosra!