Rémülettel vegyes élvezettel, fogvacogással kisért gyönyörüséggel
olvastam egy szörnyen szép cikket a halálról. Borzongtam a témán, s a
köteles tiszteletet megadó szalutálással fogadtam azt az őszinte hangot,
mely a cikkből nem annyira kirí, mint inkább kijajong, mert hisz az
igazmondás semmiféle tárgyról nem szokatlanabb, mint erről az egyről,
amely pedig a legfékezetlenebb szabadságra csábithatna, ha a hazugság
örök szelleme, az az általános és folytonos vágyakozás, hogy
erősebbeknek látszassunk, mint amilyenek vagyunk, aztán meg a
kellemetlen s kivált a megborzongató érzésektől való szabadulás
áhitozása és végül a kőkorszaktól fogva folyton élő konvenció, az a
hallgatag megegyezés, hogy: ne gyötörjük egymást az aggodalmat keltő,
elkedvetlenitő, komor és leverő gondolatokkal, megannyi képmutatót vagy
legalább is örökkön titkolózót nem faragott volna belőlünk. Minden
időben azok a bátor emberek voltak a legritkábbak, akik ki merték
mondani, hogy félnek a haláltól, gyülölik a halált és legforróbb vágyuk:
élni, minél tovább élni!…
Ez a téma, ugy hiszem, annyira általános érdekü, és fájdalom mindig
olyannyira aktuális, hogy tulságosabb szerénytelenség nélkül át lehet
venni a szót azoktól a mesterektől, akik, ha a legszebben és
legkimeritőbben is, már elmondották róla a magukét. Mindnyájunkat illet,
még talán engem is, ahogy a magyar anekdóta mondja. És ebben a ködben,
ebben a hirtelen homályban, amikor oly sebesen eliramlik tőlünk a
napfény, akár csak maga az élet: hadd tüzzem a tollam hegyére én is ezt
a tárgyat,
Worüber schon manche Häupter gegrübelt,
Häupter in Hieroglyphenmützen,
Häupter in Turban und schwarzen Barett,
Perückenhäupter und tausend andre
Arme, schwitzende Menschenhäupter.
*
Igen, ha a létért való aprólékos vesződségek közben megcsap bennünket az
a tudat, hogy bármint küzd is „a magyar jobblétért“ (amikép a „Busuló
lengyel“ mondja): végre is be kell csukni a boltot, – bizony gyakran
elgondoljuk, hogy minden csak vanitatum vanitas, és hogy ami naphosszat
foglalkoztat, mind, mind nagyon közömbös dolog ahhoz képest, hogy egy
szép napon itt kell hagynunk minden szépet és jót, akarva nem akarva
bele kell feküdnünk egy hosszu ládába, s aztán finita la commedia. Azaz
dehogy finita, a komédia tovább foly, az aktorok tovább mókáznak, csak
minket bujtatnak egy kényelmetlen gödörbe, rádobálva feltett tagjainkra
egy nagy rakás földet, hogy valahogy ki ne bujhassunk megint, onnan
alulról.
Nem, ez nem mulatságos. S meg vagyok győződve, hogy amióta csak emberek
vannak, mindig akadtak, akik e tárgyban ép ugy gondolkoztak, mint mi,
kései unokák. Hogy van az mégis, hogy a haláltól való iszonyat csak
most, a mi korunkban kezdi magát meztelenül mutogatni, s egyszerre,
minden előkészület, roham nélkül magáévá teszi az emberek lelkét,
nyilvánulván olyan kétségbeesett hangokban, amelyekhez képest a
Prédikátor jajszava csak gyönge, gyerek-sirás.
Franciaországban például a legujabb időben mind nagyobb és nagyobb
számmal váltják fel egymást az emberi léleknek magamagáról adott
dokumentumai, amelyekben az élethez való görcsös ragaszkodás Jeremiás
Siralmainak minden mérséklet nélkül való és a szemérmetlenségig őszinte
hangján árulja el magát. A megsemmisülés után való nosztalgiának, a
pihenés vágyának sokáig divatos póz-za egyszerre elavult, és a
bonyolultabb szerkezetü müvészlelkekben is vad őszinteséggel szólal meg
az elnyomhatatlan ösztön, az élethez való akarat. Ott találhatni a Guy
de Maupassant „Bel-Ami“-jában, a Maurice Rollinat verseiben, az Edouard
Rod „Course á la mort“-jában a Willette rajzaiban, az Incohérent-ok
borzalmas tréfáiban, az impresszionisták némelyikének képein, a
dekadensek egész irodalmában. (És ez a _fiatal_ Franciaország!) Angol
költőkben, olasz és amerikai regényirókban szintén bőven lelhetni
hasonló megnyilatkozásokat. És aki olvasmányaiban erősen szit a legujabb
dolgokhoz, életének felét a haláltól való borzonkodás gondolatai közt
fogja tölteni.
Ezek a gondolatok – nem áltathatjuk magunkat az ellenkezővel – először
is cilinderes fejek alatt termettek meg. A parókás, a turbános, meg a
csupasz koponyák előtt, ha épugy törték is magukat, nem tünhetett fel ez
a „meggondolás“ a maga teljes vigasztalanságában, mert hisz nem
tartották volna meg magukban kétségbeesésüket, tudnánk róla, mint ahogy
tudunk egyéb nyomoruságaikról. Ó, igen, gondolkoztak róla, sóhajtoztak
is, és volt közöttük néhány, aki nem tudott rezignálni, – hanem a
jajszó, a tehetetlenségnek rémületben való kitörése a mi időnk szomoru
kiváltsága lett. Ismerjük üknagybátyáink benső, legtitkosabb
gondolatait, s van fogalmunk arról is, mily látomások kisértették a
náloknál is régibb halandókat csillagtalan fekete éjszakákon, – el
tudjuk képzelni, mi rezegtette meg a nemes Don Juant, mikor valamely
novemberi éjjel, erdei lovaglása közben egy kopasz faág azt zizegte a
fülébe, hogy: „Órád eljön, tégy akármit“, – tudjuk, hogy a derült görög
fejeknek, és a stoikus római koponyáknak is voltak álmatlan éjeik: de
hát ez a lidérc nem ült mindig ágyuk fejénél, – nem kisérte őket
szinházba, bálterembe, és szerelmi találkozókra, – nem rontotta el
legjobb falatjaik izét, – nem suttogta a fülökbe, mikor a billikomot
ajkukhoz emelték: „Vegyél be inkább akonitot“, – nem jutott eszökbe,
hogy irigyeljék a Mars lakóit, akiknek egy hajaszála több helyet foglal
el, mint nálunk egy kápláralja katonaság, s akiknek egy percze tovább
tart, mint Michel Chevreulnek és Mozes Montefiorenak az élete együtt
véve – ha ugyan nem tévednek egy kevéssé a Mars bolygóról oly sok
részletet tudó csillagvizsgálók és ott egyáltalán van emberi élet…
*
Ezer számra zajlanak az évek, s egyszerre egy nemzedéknek, amely mától
csak holnapig tart, eszébe jut, hogy megkülönböztesse magát apáitól,
akik legnagyobb részben mégis csak azt vallották, amit Pangloss mester:
„Minden jól van ugy, ahogy van“, és egész erejével, egész
elkeseredésével felháborodjék a megváltozhatatlan ellen. Ha a római
mulatók meg a renaissance élvezői épp ugy ki tudták szivni a pillanat
kéjét, mint mi; ha tulfinomultságunk semmivel sem fejlődöttebb, mint az
övék: az a felsőbbségünk mindenesetre megvan velük szemben, hogy a halál
gondolatát távolról sem tudták ugy kiélvezni, mint a mi magasabb rendü
embereink, a kétségbeesésben megközelitőleg sem tudtak ugy kéjelegni,
mint a mai dekadensek és a többiek. Vajjon minek köszönhetjük ezt a
szomoru felsőbbséget?
Annak-e, hogy nagy könnyelmüséggel, egyszerre megtagadtuk azokat a
boldogitó, megnyugtató képzeteket, amelyekre La Placenak nem volt
szüksége, s amelyek hiányát, mi, a gyarlók, most semmivel sem tudjuk
pótolni? Hogy lelkünkön iszonyu rés tátong, melyet kicsinyke tudásunk
nem tud betölteni? De hisz előttünk már sokan vétkeztek, akiknek sorsa
nem lett hasonló vezeklés. Vagy talán inkább annak, hogy az óriás
eredményekkel, melyekhez csak ugy hirtelen jutottunk, parvenük gyanánt
nem tudtunk számot vetni? Elbiztuk magunkat s kezdjük belátni, hogy nem
volt miért? Vagy dilettantizmusunknak, mely elhitette velünk, hogy
semmiféle cél nem éri meg azt a fáradságot, amibe kerül, s mely meggátol
abban, hogy egész lelkünkkel átadjuk magunkat másféle, kevésbé
nyugtalanitó, kevésbé lenyügöző képzeteknek? Vagy csak elemző
természetünk juttatott idáig, hozzá szoktatva ahhoz, hogy mindent számba
véve, ami csak bensőnkben történik, intenzivebben érezzünk át mindent,
mint a nem olyan tudatos, nem olyan kérődző lelkek? Vagy egyszerüen
rabjai vagyunk idegességünknek, mely mindannyiunkba beleoltja a
hipokondriát s örökké éber őre testi gyöngeségeinknek? Vagy egyesegyedül
életünk módja késztet arra, hogy minduntalan az elmulás képzeteivel
foglalkozzunk, sokkal inkább magunk előtt látván, folytonosabban
szemlélvén a nagy átváltozás jelenségeit, mint józanabb, kevésbé lázas
módon élt elődeink? Vagy mindez együttvéve? És ekkép büszkék lehetünk,
hogy ezer és ezer év után elsőnek tudtuk megtagadni az emberi
gondolkodás egy roppant hazugságát, jóllehet, ez az erőfeszités a
kétségbeesésbe hajt bennünket? És ugy tettünk, mint az angol lord:
bebizonyitni vágyva, hogy örvény tátong előttünk, belé ugrottunk?