Bécsben egyszer meglehetős feltünést keltett két fiatal nő
öngyilkossága. Nem mintha két pisztolynak a durranása valami nagy zajt
keltene abban a világvárosban, mely régóta nevezetes a rendőri hirekben
való gazdagságáról; hanem mind a két nőt sokan ismerték, és
Damain-Dalmont Mária egyike volt a legbájosabb teremtéseknek, akik
valaha lázba ejtették a császár városának fiatal népét. Aztán meg mind a
két leány szinésznő volt, akiknek nyoszolyája sokak hite szerint az
egész világé, legyen az a nyoszolya: a násznak fészke, vagy: halottas
ágy. Vagy egy hétig mindenki a két leány regényét feszegette, s jeléül a
messze elterjedt, résztvevő köz-érdeklődésnek, optikus-boltokban sok
példány kelt el a Damain Mária arcképeiből. És mert Bécs bővelkedik
kitünő ujságirókban, a boldogtalan lányokról is irtak szép és kevésbbé
szép nekrológokat, melyek elolvasása után a világ megnyugodva tért
vissza a napirendhez, mint minden más egyéb alkalommal is, talán már
Trója elbukása óta. Akkoriban egy darabig sokat emlegettek egy bizonyos
C. grófot, akit régebben gyakran láttak együtt Damain Máriával s akit
Damain Mária az öngyilkossága előtt hetekig ostromolt a könyörgő
leveleivel.
Kevéssel utóbb, Párisban nemcsak feltünést, hanem szinte lázas izgalmat
keltett, mikor a szép Feyghyne kisasszony – magyarosan Fegin-nek kellene
irni a nevét – vetett véget huszonkét vagy huszonhárom esztendős
életének. Mindenki, aki csak látta, érdeklődött ez iránt a gyönyörü
orosz hölgy iránt, aki csodálni való vakmerőséggel hagyta el hazája
pusztaságait, hogy dicsőséget és ünnepeltetést vivjon ki magának ott,
ahol a verseny olyan óriás! Szépsége, lelkessége, bámulatos
tanulékonysága és szorgalma, kedvessége és akadályt nem ismerő becsvágya
egyszerre meghóditotta az idegen világot, pedig csak egy kis szerepben
mutatkozhatott a Francais szinpadán, a Musset „Barberine“-jében. Az
ünnepeltetés legelső mámorából ragadta ki magát az öngyilkos lövéssel.
Meggyászolták, mint talán még senkit sem, aki a „steppe“-ek végtelenjén
született. És mert Páris gazdag kiváló irókban, irtak róla szép és
kevésbé szép regényeket: Delpit Albert a „Début de Lydia“-t, s Edouard
Rod a nagyon kedves „Tatiana Leiloff“-ot. Abban az időben gyakran
emlegették a fiatal M. herceget, akiről korábban azt hiresztelték, hogy
nőül fogja venni a bájos Feyghyne-t és aki ennek a szinésznőnek az
öngyilkossága óta csak egyetlen egyszer hallatott magáról, amikor egy
ismert nyilvánoshelyen ballerina-kosztümben jelent meg a szinpadon,
barátjai és barátnői mulattatása végett.
Aztán, nemsokára, Berlinből jelentették, hogy egy fiatal
operett-énekesnő, akit Budapesten is jól ismertek, a Népszinház
szinpadáról, Erdősy Eugénia – nálunk: Camargo, Berlinben: Nanon –
ugyanugy gyilkolta meg magát, amint Damain vagy Dalmont Mária, és mint a
szép Feyghyne. Ez az exaltált leány utolsó levelében arra kérte a
rendőrséget, hogy holttestét boncolják fel és a rendőrorvos győződjék
meg róla s állapitsa meg, hogy ő szüzen halt meg. Igy akarta a
tisztaságát bebizonyitani bizonyos H. bárónak, aki előbb a vőlegénye
volt, s aki egyszerre csak a faképnél hagyta, azt adva okul, hogy egy
idő óta kételkednie kell arája ártatlanságában. Ez a végrendelkezés
olyan furcsának tünt fel, hogy – bár Berlin és Budapest szintén bővében
vannak a kitünő ujságiróknak és a kiváló iróknak – a szép Erdősyről nem
irtak se hosszabb nekrológokat, se regényeket. Az a bizonyos H. báró
pedig, amint annak idején C. gróf és M. herceg cselekedték,
kijelentette, hogy az öngyilkos leánynyal sohasem állott közelebbi
ismeretségben.
*
Nem igen veszszük számba, hogy azok a nők, akik komédiázni szoktak a
hüvelyébe futó törökkel, sokkal könnyebben ragadják meg a komolyan
gyilkos szerszámokat, mint a többiek. Pedig, ha tekintetbe veszszük,
hogy az öngyilkosságoknak csak mintegy a harmada esik a nőkre,
feltünőnek találhatjuk, hogy a szinésznők osztálya éppen olyan
jelentékeny rovatot foglal el az öngyilkosságok statisztikájában,
akárcsak a bankároké vagy a játékosoké. Delobelle sohasem válik
öngyilkossá, hanem azok között a nők között, akik eldobják maguktól az
életet, temérdek a Lecouvreur Adrienne. A példák csak ugy özönlenek.
Ugyanabban az időben, amikor Bécsben Damain Mária, Párisban Feyghyne
kisasszony, Berlinben pedig Erdősy Eugénia lett öngyilkossá,
Magyarországon a népszerü „Nap és Hold“ operett egyik kis Beatrixe
megmérgezte magát, egy másik szép szinésznő pedig az öngyilkosságnak még
ennél is rémesebb módjában keresett menekülést abból a komédiából,
melynek még csak az első felvonását ismerhette.
El se hinné az ember, milyen könnyen talál ilyen példákat, csak ugy,
emlékezetből. És azokat, akik azt hiszik, hogy a mai szinésznők
legtöbbjében is felismerhetik a XVIII. század szinésznőinek tipikus
vonásait, meghökkentenék az öngyilkosságok statisztikájának ide
vonatkozó, csodálatos nagy számadatai. Mert az öngyilkosság sehogy se
magyarázható ki az ismert tipusok jellemvonásaiból. Gondolkozzunk erről
a tárgyról bármikép, az életnek ez az aktiv megtagadása nem illik össze
a gondolkodásnak azzal a lengeségével, és az érzésnek azzal a
felületességével, amelyeket mint a kaszt jellemző vonásait szokott
emlegetni Prudhomme ur, mikor életbölcseségeket mond nagyreményü fiának.
A Faustinról nem igen lehet elképzelni, hogy önként tudná követni a
halálba Lord Anandalet és bizonyos, hogy a Nanák sohase válnak maguknak
gyilkosaivá. Vagy gondoljunk csak akár egy Clairon-ra, aki valószinüleg
legtökéletesebb példánya volt a maga fajtájának, vagy, ha ugy tetszik:
Arnould Zsófiára, – a szinésznő, aki (bár nagy tehetség birtokában), de
csak azért lépett a deszkákra, mert ottan vigasság van, aki szinésznő
lett, hogy minél jobban kiélvezhesse az életét, soha sem elmélkedett
valami szivesen azokról a másféle deszkákról, melyek mögött vége a
vigalomnak.
Abban az arányban, amelyben mindinkább rendes foglalkozássá válik a nő
számára a szinészkedés, szaporodik azoknak a száma is, akiket Prudhomme
ur a kivételeknek nevezne. A zöm bizonyára mindig hasonlitni fog a
régiekhez, mert hisz a szinpaddal együtt megmaradnak azok a hatások is,
amelyek vele összefüggnek, amelyek a korábbi tipusokat formálták, és
amelyek még sokszor fogják ugyanazokat az eredményeket előidézni, de
mindinkább növekszik azoknak az egyéneknek a száma, akik elég erősek
magukat ezek alól a hatások alól emancipálni. Növekszik számuk, mert ma
már, amint mások a pályaválasztás föltételei, mások a körülmények is,
melyek közt élniök lehet. A „Roman Comique“ kezd elavulttá lenni. Ezt
Prudhomme ur is elismeri, amikor tiszteletreméltó fejének egy
bólintásával megengedi a kivételeket. Talán csak a számokra nézve
makacskodik egy kicsit.
De hát akkor minek tulajdonitható, hogy annyian vannak, akik épen a
kasztnak rossz hire miatt, s mert ez rájok nézve is végzetessé válhatik,
kerülnek olyan viszonyok közé, amelyekből nem látnak más menekülést,
csak a halált? Pedig – és itt már nem szabad tudakozódnunk a nevek után,
mert ki nézhetne a haldoklók titkai közé, ha csak maguk nem tárják
ezeket elénk?! – hány olyan eset van, amikor az a mindenkit meglepő
lövés csak egy csattanó felelet a kételkedésre és arra a gyanura, amely
elválaszt a boldogságtól, és talán csak azért, mert sokan vétkeztek
„intra muros“.
*
A francia leány, ha elszánja magát arra, hogy a szinpadra lép, számot
vet magával, s abban a tudatban, hogy vállalkozása már magában is
elválasztja régi világától, lemond a társaságról, majdnem azt mondhatni:
a társadalomról. Belátja, hogy van jó dolga az embereknek s nem sokat
törődnek azzal, vajjon a „szent tűz“ vezette-e a szinpadra, vagy egész
egyszerüen csak ugy ment oda, mint száz és száz „petite femme“, hogy
kiállitsa magát? Ki győzne köztük különbségeket keresgélni, ki győzné
őket a tisztes magánélet nézőpontjából osztályozni? Kinek volna kedve
efféle hálátlan feladatokra? Élhet akárkép, egyre megy. Mihelyt az első
szinen megjelent, belépett abba az osztályba, melyből nem szokás
feleséget választani. A verseny olyan nagy, az emberek olyan önzők és
haszonlesők, a boldogulás olyan sokféle körülménytől függ, hogy
rendkivül nehéz, sokhelyütt majdnem lehetetlen akként törnie utat, hogy
néminemü kár ne essék házi erkölcsében. Mindenkire mosolyognia kell, s
vannak olyanok is, akik nem elégszenek meg a mosolygással. Mért maradna
rideg, ugy sem hitethetné el az ellenkezőt?! Századokon át kövesedett az
emberekbe a hit, hogy a mosolygás, meg a többi, együtt jár a
komédiázással. Férjhez csak szinészhez mehet, s ha nem barátja a
formaságoknak, senki sem ütődik meg rajta. Nem az élete, hanem a
szinházi sikere szabja meg, mekkora megbecsülést nyerhet a világtól. Ha
lent marad, ugy elveszett egészen, ha első sorba tör, nem kérik számon
sem a multját, sem a jelenét. A becsülete mindenkép egyenes arányban áll
a szerződésben biztositott anyagi megbecsüléssel. Ez olyan dolog,
amelybe mindenki belenyugszik. Nem akad fenn senki se azon, ha a lapok
kikürtölik, hogy W. kisasszony, a jeles tragika, kis babát kapott; az,
hogy quis pater est, legfeljebb S. urra, az Odéon tagjára tartozik, aki
a kisasszony vőlegényekép szerepel. Nem taksál más, csak a siker. Amig
apró szerepeket játszik egy másodrangu szinházban, csak a „haute
noce“-hoz tartozik, és mihelyt a tehetsége elsőranguvá lesz, meghivják
az uri estélyekre. Megesik akkor is, hogy ugy néznek rá, mint Lolotte-ra
a Meilhac darabjában, de Lolotte ért ahhoz, hogy visszaadja a kölcsönt.
Külön társadalmuk van a társadalomban, s ha megtörténik néha, hogy akad
közöttük egy-egy Mme Pasca, Dumas fils, mint kuriózumot fogja emlegetni
ezt a csodásan házias erényt, mely a szinpadra tévedt.
Hanem másutt nincs igy. Az a leány, aki Angliában, Németországban vagy
nálunk a szinpadot választja pályatérnek, az első percben azt képzeli,
hogy ugyanolyan tekintetre tarthat számot, mint egy tanitónő, ki a
világba lép, hogy kenyerét keresse. A tradició nem olyan nagy, s
ennélfogva az előitélet nem olyan általános, nem olyan nyilt, nem olyan
érezhető; a verseny kisebb, kényszer tehát nincsen, legfeljebb csak erős
csábitás, abban a nyilvánvaló jelenségben, hogy a legnagyobb sikereknek,
a népszerüségnek majdnem mindig _az_ az előfeltétele. Van mód a
társaságban megmaradni, sőt nagyritkán még poziciót is lehet itt
szerezni. A világ ugy tünik fel, mint amely nem olyan elnéző, de nem is
olyan meghódithatatlan, mint a franciáknál. És a szinésznő, Párison
kivül, – ha a Prudhomme ur kivételének született – kettős becsvágynak
él. Egyik a müvészi becsvágy, a másik: a törekvés a társadalomba. (A
tágabb körü társaságot értem.)
És itt a baj. Mert az előitélet, ha nem olyan határozott, nem olyan
általános, nem olyan nyilt s nem olyan érezhető is, mint amott, azért
mégis csak megvan. Egy homályos, bizonytalan, ellenséges erővel kell
küzdenie, amely annál veszedelmesebb, mert bizonytalan és meg nem
mérhető, amely annál kegyetlenebb, mert kiszámithatatlan, mert néha
kisebbnek, csöndesebbnek látszik, mint a minő. Szivesen beleképzeli
magát abba a gondolatba, hogy ez az ellenséges előitélet jelentéktelen;
a környezet, melylyel érintkezik, óvakodik az ellenkezőt bebizonyitani.
És akkor bukkan rá, amikor a legkevésbbé van ellene fölfegyverkezve.
Sors bona, nihil, aliud; van szerencsés, akit nem bánt soha. Hanem akit
talál, azt elvesziti.
*
A félelmes, kiszámithatatlan előitélet Phalarisa, mely minden évben
elnyel egy pár szüzet, hétköznapi táplálékát a becsületfogalmaknak abban
a megzavarodásában, azt lehet mondani: elposványosodásában találja,
amelynek veszedelmes terjedésére Renan figyelmeztetett, quimperi
beszédében. Renan akkor csak arról panaszkodott, hogy a női tisztesség
megbecsülése kiveszőben van az ifjuság szivéből. Az uj nemzedék – mondta
– talán abban a félelmében, hogy valahogy bele ne essék őseinek
hiábavaló, némelykor, meglehet, nevetségesnek tetsző rajongásába, neki
adja magát a durvalelküségnek. De ez a durvalelküség soha se
terpeszkedik el annyira, mint amikor a szinfalak közt élő asszonyokról
és leányokról van szó. Ez természetes; ilyenkor ugy érzi, mintha
legalább ezekkel szemben volna valami igazolása és mentsége olcsó
kételkedésének. Fiatalurak társaságában, azok közt, akik a legjobb
nevelésben részesültek s akik meg fognak házasodni, az ember néha azt
képzelné, hogy mind megannyi egy-egy áldozata a szinházi vampiroknak,
mintha valamennyi a maga szemével látta volna azt, amiről beszél. Pedig
még csak az utcákat ismerik és nem a nőket. Ha majd ezeket is
megismerik, ők lesznek azok, akik – a költő mondásával szólva – az
örvénybe dobják azt a serleget, melynek a kelyhe egykor gyönyört adott
nekik.
*
Mindig, mindenütt lesznek szinésznők, akik komolyan veszik a szinházat
is, az életet is, és akiknek el kell pusztulniok csak azért, mert sokkal
többen vannak olyanok, akik nem veszik komolyan egyiket se, s csak azért
lettek szinésznők, mert ahhoz, hogy cukrászlányok lehessenek, nem voltak
se eléggé jómodoruak, se eléggé ügyesek, kedvesek.