Amig a temetőben ballagtunk, nem szólt egyikünk sem. Hanem amint
kiértünk a kapun, Doktor Fontos, a kitünő városatya, nagyot lélekzett és
megszólalt ilyeténképpen:
– Csakhogy ezen is tul vagyunk. Igazán, már kezdtem rosszul érezni
magamat. Micsoda temetés! Hiszen, megvallom, én nem szeretek semmiféle
temetést. Ugy vagyok, mint volt a nagy Luther Márton, aki nem türte az
esztelen pompát. Nem is szoktam én részt venni semmiféle végső
tisztességben. „Dom Sebastian“ gyászos indulója iránt valóságos
idioszinkraziával viseltetem; megrontja az emésztésemet. Hanem hát egy
tisztességes polgári temetés, tapintatos pappal, illedelmes gyászoló
néppel, szóval egy ildomos, szolid temetés még csak hagyján. De ez a
temetés, ez a sokadalom – csakugyan próbára tett. Mondhatom, ilyen
népséggel még sohase találkoztam temetésen. Ott állani egy csomó
elzüllött ember között, akiket magamhoz hasonló emberek nem szoktak
ismerni vagy legalább megismerni s végül meghallgatni egy pár
izléstelen, mindenki ellen lázadozó, tapintatlan beszédet, amelyek
fellázitják a rendes ember egész gondolkozását, az izlésemet, sőt minden
érzésemet – nem, ennyit nem érdemelt tőlem a megboldogult öreg. Bizony,
a szegény vén ember nem a legjobb körökből választotta a barátjait, ha
ezek voltak a legjobb emberei, akik sirját körülállták.
Pár másodpercig hallgatott, azután azzal végezte:
– Különben, amilyen a halott, olyan a temetés. Nem érdemelt különbet.
Ugy halhatott volna meg, mint nagy hazafi és ugy végezte, mint a kétes
exisztenciák. Hiába volt vagyona, tehetsége, nagy ismeretsége; pénz,
érdemek és barátok nélkül halt meg. Mert hát mezitlábosnak született. Az
is marad, világéletében: hirlapirodalmi szankülott.
Kávéházy barátunk, akinek betegsége az ellentmondás és az aggatózás, nem
állhatta meg szó nélkül.
– Ön igazságtalan a gyászoló nép iránt, sőt magamaga iránt is. Hiszen,
meg kell vallanom, a gyülekezet nem volt olyan fényes, mint az, amely
multkor a milliomos Fertőyt temette; ennek az érdemes férfiunak, aki
egyike volt legkitünőbb, legtehetségesebb magánzóinknak s aki oly
csodálatos módon, náthában veszett el, a fél orvosi egyetem elment a
temetésére. De hát itt is voltak nagyon jóravaló emberek. Sőt
nevezetességek is aminthogy a halott maga is nevezetesség volt, már
olyan amilyen. Mindenkelőtt itt volt ön, aki egymagában is méltóképpen
reprezentálja az előkelőséget. Majdnem azt mondhatnám, csak az a temetés
méltó arra, hogy az ujságok megemlitsék, amelyiken ön is megjelen. Mert
hisz ön ott van mindenütt, ahol csak egy akkorka nagyságot takaritnak
el, mint a kis ujjam. Hogy ön nem szereti a temetéseket? De hisz ön a
legszenvedélyesebb „jelen volt“ minden jelen volt közül! Mintha
elfelejtettem volna, hogy egy éjjel, két óra után épen a most megpihent
munkás embert verte fel ágyából, amiért a szegény öreg, aki akkor
hireket kovácsolt, kifelejtette önt az esti lapból, amely a nagy költő
temetésén jelenvoltak névsorát közölte. És aztán elmondhatja ön jó
lélekkel, hogy ismerte ezt a mi szegény halottunkat?
– Hogy ismertem-e? Nyolc év óta láttam mindennap, egész a legutolsó
ideig, amikor eltünt az emberek elől és eltemetkezett a nyomoruság négy
puszta fala közé. Persze, évtizedekkel ezelőtt nem jártam vele
minduntalan karon fogva, mert hisz az egész élete bolyongás volt. Hanem
ismertem ugy, mint bárki más. Voltakép az ilyen különös lényeket senki
sem ismeri. Vajjon van-e valaki, akinek a zsebében a bizonyosság arról,
ki volt, mi volt, és merre, melyik különös világban volt az igazi
hazája, ahonnan furcsa, ellentmondásban gazdag, egyebekben pedig
meglehetősen közönséges lelkeeredett? Vajjon tudja-e ön, hogyan fért meg
benne az a sok összeférhetetlen vonás, amelyeket benne észrevettünk? Az
olyan különös lények, mint a minő ez a hetven esztendős öreg volt,
érdekesek tanulságul: hogy ilyenek ne legyünk. Arra való, hogy a halála
után beváljon hasznos, elrettentő példának, ha már az életben ugyis
keveset ért. A tanulság világos, hanem maga az az ember, amely már csak
volt, nem ismert és megérthetetlen. Ha ugy tetszik: rébusz.
– Más szóval: ön nem ismerte.
De Doktor Fontos nem tágitott.
– Ismertem ugy, mint akárki, mint ön, vagy az egész világ. Csak a
veséjébe nem láttam, csak azt nem tudom, haszontalan volt-e, vagy csak
élhetetlen. Egy kérdőjel van előttem, egy élet, telve különösségekkel,
egy jellem (ha ugyan annak lehet mondani), telve következetlenséggel,
érthetetlen tulajdonságok egész rajával. Micsoda eredménytelen, sivár
élet! Milyen szánalmas, gyámoltalan ember! Világboldogitó terveket
kovácsol és nem gondol a saját jövőjével, jómódunak születik és a
nyomoruságtól hal meg; tud sokat és nem veszi hasznát; bejárja a világot
és tapasztalatait nem tudja érvényesiteni; ismer tömérdek nevezetes
embert és nem szerez összeköttetéseket; revoluciókról álmodik és összes
bátorságát elpazarolja rém-regényeiben. Keményfejü és lágykaru ember,
aki ámitja magát, hogy multja szebb, mint amilyen volt, és hogy jövője
fényesebb, mint aminő lehet. Él multban, jövőben, csak a jelenben soha.
Öreg gyermek, akinek semmi érzéke a valóság iránt, aki csak a
képzelődésnek él; ábrándozó, aki népeket boldogit s amellett maga
sohasem boldogul. Naiv önáltató, aki, ha egy kis kényelemhez jut,
Dáriusnak képzeli magát; tékozló fiu a jobb napokban, munkás és
csüggedést nem ismerő, amikor megszorul; sohasem célnak, mindig csak a
pillanatnak él. Ime, ilyennek ismertem: érteni nem értettem. Ismétlem,
rébusz volt a szegény, szánni való ember.
– Ön szerencsésen bebizonyitotta, doktor ur, hogy a mi halottunk
könnyelmü volt teljes életében, mert csak a pillanatnak élt, s azonkivül
szánandó fantaszta is, mert rá nézve jelen nem létezett, csak elképzelt
mult és ábrándos jövő. Amit én nem értek tökéletesen. Mindazokból,
amiket ön mondott, csak az az egy világos előttem, hogy nem ismerte,
akiről beszélt. És azért nem csodálom, hogy rébuszt emleget. Nos, én,
aki mindössze csak egynéhányszor beszéltem az ön ismeretlenével,
vállalkoznám arra, hogy megfeleljek a kérdőjelre, és összeegyeztessem
azokat a vonásokat, amelyeket ön ellenmondóknak talál.
– Hallgatom.
– Az az ember, akit az imént tettek előttünk a sirba, nem valami
exotikus lény volt, doktor ur, csak egy abból a fajtából, amelyet a
rajongók népének szoktunk mondani, egy azok közül, akik szerencsés
körülmények között nagy tetteket szoktak végrehajtani. Az ilyen lények
ugy vannak alkotva, hogy boldogok még akkor is, ha sohasem érkeznek el a
nagy célhoz, mert olyan közelről látják ezt, hogy az utolsó percig
remélnek, s mindvégig biznak benne rendületlenül. A jóságos természet
ezzel a boldog hittel kárpótolta őket ép azért, mert közülök csak kevés
juthat célhoz, hiszen a cél nagyszerü. Nem, nem az a mértéke a
képességnek, hogy rendeltetését betölti-e, vagy eredménytelen hal el. Az
oroszlán gyakran pusztul el meddőn, és az infuzóriák mindannyian
betöltik apró rendeltetésüket.
– Ezt mintha már hallottam volna valahol.
– Talán ép annyiszor, mint hogy a napfény éltet. Vannak dolgok,
amelyeket épen azért emlitünk, mert nyilvánvalók, és eloszlatnak minden
kétséget. Vannak közhelyek, amelyek nélkül bajosan tudnánk meglenni.
Például a nap.
– Nem akartam a szavait birálgatni.
– Ugy hát folytatom. Hogy ha csakugyan van egy olyan uralkodó
tulajdonság, amely minden cselekvésünket elhatározza, és amely minden
gondolatunkra, minden érzésünkre rányomja a maga különleges bélyegét:
annak az embernek, akit ön nem ért egészen, de mégis szán, a lelke
legmélyén egy boldogitó, szent naivság lakott. Hit vagy képzelődés,
amint tetszik. Csak egy jó volt előtte, a legfőbb jó; és csak annak élt,
már akár a jelenben, akár a multban, akár a jövőben találta. És
megtalálta mindenütt, mikor azt hitte, hogy rajta munkál, mikor azt
álmodta, hogy immár közel, mikor azt képzelte, hogy küzdött érte. Boldog
ember! Mindaz, amiért mi törünk, szaladgálunk és izzadunk, ahhoz a
legfőbb jóhoz képest, mely őt álmaiban látogatta, kicsinyesnek és
szánandónak tetszett. Törődött is ő azzal, hogy jobb perzsa szőnyegen
járni fel s alá, mint a csupasz pallón; hisz az ezeregyéjszaka édes
pázsitán járt. Eltöltötte a képzelete, amely körülötte megnagyitott
mindent. Szeme kétannyit látott, mint a miénk s teste kétannyi
fáradságot birt el. Ha hozzájutott valami csekélységhez, amelyet mi a
takarékpénztárba küldünk három és fél percentre, Dáriusnak képzelte
magát s kiélvezte mindazt, amit belőle csak kiélvezhetett. Hogyha nem
volt semmije, dolgozott; a munka félannyira sem fárasztotta, mint
minket; a cselekvésnek jóformán csak az örömét élvezte. A multból csak
arra emlékezett, ami kellemes, a jövőből csak azt hitte, a mi boldogitó,
a jelenből csak azt érezte, a mi élvezetes. Ezzel a nagy fogékonysággal
egy hosszu életen át keresztül-kasul járta a világot, és élvezni tudott
mindent, amit a pillanat hozhatott. Miért szánni azt az embert, akinek
az agya és szive kettős intenzivitással dolgoztak? Hogy a puszta földön
halt meg? Hiszen akkor halt meg, amikor már többet élt, mint amennyi
életet Fertőy a szinházban láthatott!