kirakva, nyuszttal béllelt, födte a Mátyás deli s erőteljes tagjait,
mely alól elevenzöld, metszett bársony-dolmány, elől aranyvérttel födve,
tűnt ki.
Podjebrádnak térdig érő, fekete bársonyöltönye hasított ujjakkal s
hasonlóúl gazdag hímzésekkel volt ékesítve és drága kövekkel terhelve;
ezenfelül az év télies szakához alkalmazott hermelinnel bélelt palást
bundaképen óvta tagjait.
Fényes egyházi öltözete Vitéznek meglepő, aggszerű, de kellemes
ellentétet képezett az előbbinek hadi tekintetű és fényes készületeivel.
A három főszemélyt mondhatlan sokasága követé a cseh- s morvaországi
leventéknek; készületeik az akkori idő szellemében, egészen azon őskori,
erőteljes ivadéknak hadias pompa- s fényűzésére mutattak, melynek
hiúsága választékos csatakészületben s nemes fegyverekben állott.
Feltünt e németszerű aczélfegyverzet, mely a széles vállra, az emelt
termetre s a karcsú derékra látszatott olvadni, rostélyos sisakokkal,
szétváló strucztollaktól árnyékolva. Néhol a rostélyzatot vasálarczák,
három keskeny nyilattal a szemek- s a lélekzésre, pótolták ki; másoknál
a sisak elejéről az arcz éle előtt legörbülő vaspánt nyúlt le.
A gyalog haladó lovagok közt néhánynak csípőin a vas csataszoknya
fészkelt, bödönként elálló karimájával, kezeikben hosszú dzsidák voltak
szorítva. Mindezek közt a különbséget részint a fegyverzet anyagának
változatossága, részint a sisakok hasonlatlan alakja s fénye tevék; de
leginkább a síma pajzsok, melyeknek hátát családi czímerek, nemes
értelmű jelmondatokkal foglalák el.
A köznépnek öltözete kevesebb érdekkel bírt, s azoknak nagyobb része
hosszú bárány- és farkasbundákkal voltak födve. A nőnemnek rövidebb téli
bundái alól ólom- s rézpikkelyek, ránczos szoknyák, széles, lecsapott
orrú czipők, s fején béllelt bársonyfövegek mutatkoztak.
A király csendesen haladott. A Morva túlsó partjához közeledő követség
őt még ki nem veheté.
Strazniczban, körüle s kívüle annyi s oly sok színű, sok osztályú nép
gyült össze, hogy egész Morvának lakóit együtt vélte látni a bámuló
szem.
Az előkelő nők nyitott, tágas hintaikban álltak, festői
csoportozatokban, vagy hirtelen emelt állványokról úsztatták szemeiket a
változó, újuló szemlén végig.
A sokaságból Hunyadi Jánosné hintaja bontakozott ki, arany
kerékpántokkal, s apró karikákból álló üvegablakokkal, melyek ólom
helyett aranynyal voltak összetartva.
A deli nőnek tagjait sötét színű pompás magyar öltözet fedé, mely az
akkori divat szellemében, színes virágokkal volt hímezve, s a nyitott
télies vidrabunda, mely gömbölyű redőkben folyt le tagjain, vállának
gyémántfüzetét láttatá.
Szilágyi Mihály több fő egyházi férfi kiséretében lovaglott a hintó
mellett; míg Székely Tamás, Rozgonyi Sebestyén, Kanisai László, Zokoli
Péter, fényes hadi tekintetű magyar urak, s mások azt követték: a
jelenet hátterét az ömlengő nép foglalá el.
Egy hosszú óra telhetett el, míg a kettős sereg egymás közelébe
érhetett, s addig a nap a puchlaui hegyekről levonta biborát, s az ég
tágas kúpját önté el ragyogó fényével.
Az ifjú király körültekintett; szíve el volt fogódva; s úgy tetszett
neki, mintha a bizodalomnak, a szeretetnek ily nagyszerű, ily – hogy úgy
szóljak – óriási kifejezése, mely őt a porból, s egy merész s idők
viszályain és súlyain keresztül nyúló fogással a dicsőség fényfokára
emelte: csak a szótlanságban találna méltó feleletet; mintha azon nagy
és igazságos követelések, melyeket ily nemzeti lélek összeolvadása egy
czélra, minden nagy szívben fölidéz, sokkal át nem foghatóbbak volnának,
mint hogy azokra a jelen bírna méltó ellensúlyt szavakban odagördíteni.
Hitte, hogy csak hosszú, tettel, cselekvéssel s dicsőséggel teljes
jövendő lenne méltó viszonzás, ily pillanatnak e néma kérdésére: Ifjú!
mi királylyá tettünk – árvát, nem ismertet; szólj! mit várhatunk tőled?
– Érezte ő a jelenet fontosságát s nagyszerűségét; lelke felmagasodott,
egész lényén neme a kedélyes szerény alázatnak szivárgott keresztül, s
mintegy magasságában megkicsinyítve, a pillanat nagyszerűségével
szemben, lelke szelid nyomás alatt pihegett. Másrészről érezni kellett
újra azt, a mit királyságának első pillanatában a Podjebrád asztalánál
érzett: hogy miként ott, úgy itt is azon dicső, nagylelkű nemzethez
méltónak kell, főleg ily fénypillanatában sorsának, mutatkoznia. Ime!
itt azon nemes, lelket emelő gondolat, mely képessé tevé őt, ritka
tapintattal s életbölcseséggel a helyzet mélységét felfogni, s
tartásában, s szavaiban azon mértéket, azon erőt iktatni, mely nekie itt
is egyszerre nemcsak a jelenlevők szívét s bizodalmát megnyeré, hanem
azokat szenvedélyes bámulásra is ragadá.[37]
Míg a Hunyadiné szép sötét szemeiben a gyöngyök legszebbjei – az anyai
szeretet s anyai öröm könyűi csillogtak, s tekintete az érzés
némaságával tapadt felmagasztalt, dicsőített fiának arczára, addig
Szilágyi, a hadakban férfiúvá edzett magyar nemes, közeledett Mátyáshoz.
Minden szem ezen aggszerű vén leventére volt szegezve; ajkait leste a
bámuló nép, egy hang nem hallatszott; úgy tetszett, mintha a lehellett
fojtódott volna el a marczona férfiak keblében; csak távol az áradozó
embertömegnek morgása, hasonló a közelgő vésznek zugásához, döngött.
Szilágyi megállott; nemes arczának kifejezésében elegye volt az örömnek,
önérzetnek s felsőségnek, mely tiszteletre gerjesztett.
Rövid előzmény után Szilágyi velős szavakban szorítá össze a hon
helyzetét; azon irígyen s kárvágyva szemközt álló pártokat, melyek a
zavarban szeretnek halászni, s az ifjú király tapasztalatlanságára
merész bontó terveket alakítnak; a Hunyadi János érdemeit; a László
halálát érinté s kifejezé, hogy most, minden múltak sérvei után, az
egyezség, az engesztelődés s a történtek feledése a közóhajtás;
folytatá, hogy mindazon zavarok orvoslását, melyeket a kényurak, a rabló
lovagok, a cseh szabad zsákmányosok kevélysége s rombolásai okoznak: a
nemzet tőle, Mátyástól várja. Így szólt ő negyedórácska alatt, óriási
képet legördítve az ifjú erős lelke előtt azon országnak, melynek
királyi pálczáját ma szorította először kezébe. A vállalat, a
felelősség, az előtte nyíló nagyszerű cselekvéssel teljes jövendő, eget
emelő Átlásként magasodott fel a Mátyás képzete előtt; s mint minden
nagyszerűnek erős és kiváló lelkekre: úgy a mondottaknak is nem
aggasztó, nem bátortalanító, hanem szívet, kedélyt felmagasztaló hatása
lőn, nyugodtan mint ősz, kormány- s parancsnak edzett fejedelem,
hallgatá ő végig bátyjának szónoklatát, s miként a terhek s végbeviendők
a beszéd hullámaiból fölmerültek egyenkint: úgy alakúlt halkan arczán
azon szilárd s nemes kifejezés, mely szó előtt némán oly bizodalmat
előidéző, oly nyugtot igérő.
S a nép ittas bámulattal látszék a király arczának derűjében nagy
jövendőjét olvasni.
Szilágyi elhallgatott. Úgy tetszett neki, mintha az ifjút hosszabb öllel
mérte volna, mint a tapasztalatlant kelle egyelőre. Néma szemrehányást
tőn magának, hogy beszéde az agg élet tapasztalásának minden anyagát
átöntötte szavakban, s mélyebb, körűlfoglalóbb, nagyobbszerű lenne, mint
hogy arra a Podjebrád feledett apródja, ki tegnapelőtt óta király,
magához, hivatalához s nemzetéhez méltólag felelhetne, s Szilágyihoz
kijelelt, kemény kifejezésű vonásaikban kétkedés tűnt fel.
Mátyásnak arcza szembetűnőleg halvány lőn, szemei önkénytelen nedvtől
csillogtak, szíve gyorsan vert; de az indulatnak ezen édesen-kínos
torladozásán, győzött lelki ereje, s ő megszólalt.
Háláját fejezé ki rövid, de forró s szivet ragadó szavakban. A hon jelen
állapotját kikapá világos, kerek képben a Szilágyi beszédéből, s ebből
voná el az egyetértés, közremunkálkodás és áldozatok szükségét, hogy a
széttépett hon a béke üdvét éldelhesse.[38]
Szilágyi s mindnyájan rábámultak: ezen mély belátást s ügyes,
lélekteljes felfogását a dolognak, azon készséget, egy hosszú,
értelemdús beszédnek minden árnyéklataira önbizodalommal felelni tudni:
benne senki sem kereste volna.
Podjebrád beszélt utána, örök békét ajánlván a magyaroknak s vejének,
királyuknak. Ezzel szívesen megölelte Mátyást a roppant néptömeg éljen
kiáltásai közt, s ezt a jelenlevő cseh s magyar seregek követék. A merre
a szem nézett, mindenütt a közelítés, ölelés, kézszorítás vala látható,
s minden jelenlevőn a felmagasztaltság vőn erőt, vídám nemes zaj
áradozott, s a helyzet szentségétől ihlettek közt semmi rendetlenség nem
mutatkozott.[39]
Így haladott Mátyás kiséretével a magyar táborba, hol a nép lova körül
özönlött; karjait terjeszté utána; sírt, nevetett, áldást, éljent
rebegett; részegült volt s őrült örömében. Mátyás kezet nyújtott a közel
levőknek; itt egy öreget szólíta meg biztos: atyám! jó öreg! bátya!
kedves földi! oly soká nélkülözött szavakban, ott egy leánykának adá
nyájas mosolylyal s bizodalmas hugom névvel, szíves üdvözletét vissza.
Úgy tetszett, mintha légben lebegne lova, mintha a sokaság fölemelte
volna, s mégis valami tiszteletteljes s minden vad tolongástól ment volt
ezen nemzeti lelkesedésben. Mátyásnak keble a kéj özönétől fáradtan
összeszorult. Így jött ő sátorába, hol egy, még szívesebb, még kedvesebb
ölelés várta őt: – anyjáé! ki szólni nem tudott, csak bámulni, csak
Istent imádni, csak szeretni.
A nép tiszteletes távolban vonult hátrább, s a Hunyadiné
bársony-palotájában asztal terűlt fényes kövekkel kirakott arany s ezüst
tálakkal, billikomokkal, korsókkal, méhseres pohárkákkal s kádacskákkal:
a sátor előtt pedig máglyák emelkedtek, s a pattogó tűznek füstkigyói
magosan löveltek fel; a tűz heve lanyha meleget terjesztett a téliesen
béllelt sátor keblében, hol a fürge cselédség járt-kelt.
A seregek egyesei a sátrak előtt pajzsokat tevék fordítva a földre,
ezeken terjeszték el élelmi szereiket; több helyen megcsapolt hordókból,
aczélsisakaikban hordák a bort körűl, ökrök sültek, ősi szokás szerint;
dob, síp, duda, s hárfák hangoztak. A bortól vidult nép tomboló
tánczban, s magyaros népdalokban hangoztatá örömét.
Strazniczból és Straznicz felé terhes szekerek, podgyászolt lovak s
hintók vonultak. Szembetünő volt a többiek közt egy tágas, aggszerű, de
az akkori időhöz mérve elég kényelemmel ellátott hintó, mely a táborból
Straznicz felé vevé útját.
[Illustration: – anyjáé! ki szólni nem tudott.]3
Egyszerre a Morva felé özönlő néptömegből egy fényes ifjú lovag
közeledett ahhoz. Sötét hajhullámok képét még derültebbé, elevenebb
fiatalságúvá tevék. Szándékosan lassítá lépteit, szemei mindig a feléje
gördülő hintóra voltak szegezve. Végre mellette haladott az el.
Két hölgy foglalá el a hátulsó ülést; mindkettő fiatal és szép. Az
egyiknek arcza födetlen volt, s tagjait égszín, hermelinnel béllelt
palást födé, fején sajátságos alakú bársony-süveg ült, gazdagon
gyöngyökkel terhelve. A másiknak képe a lenge kétszeres fátyol köde alól
mint árnyalak tünedezett ki. De az ifjúnak szeme e kétes vonásokban
ismerőst talált, lakóját lelkének, kinek bár elmosódott határozatlan
vonalai éltek csak elméjében: ő azokból a képzelet ereje által lényképet
festett ki, s a kép színei égő ecsettel voltak festve, angyalian,
tisztultan minden földi salaktól.
– Ez Serena! minő igazán az Isten él s ő keblemben! suttogá édes kín
közben Zokoli, mert ő volt.
Az egyik hölgy, kinek arcza lovagunk előtt ismeretlen volt, hosszú
tekintetet vetett rá, egyet azon kedves bámuló tekintetek közől, melyek
bár a személy iránt semmi részvéttel nincsenek, örömmel futnak meglepő
szépségű alakon végig, azt inkább szobor- s múló jelenetként nézve s
kémelve, mint élő lényként. A tekintet, mely a délczeg lónak gyönyörű
izmait s fényes készületét nézegeté, semmivel sem volt figyelmetlenebb,
mint a mely a lovag arczán csúszott végig; Serena ellenben a fátyol
leplei alól tündöklő szem kristályait csak perczig nyugtatá rajta, s
miként arczának hideg, kevély kifejezéséből olvashatá Zokoli,
önkénytelen s azonnal más tárgyakra fordítá. Képzelődés játéka volt-e, a
mi az ifjúnak szemeit kápráztatá, vagy valóság? nem meré magának
megfejteni; de nekie úgy látszott, mintha a Serena arczát gyönge pír
borítaná el, s ajkait megvetőleg vetette volna fel egy pillanatra.
[Illustration: Szemei a hintóra voltak szegezve.]
Zokoli szégyenülve kapta le izzó tekintetét Serenáról, keblébe keserű
érzet fészkelte magát, önérzete ébredt föl, s e hideg részvétlenség őt
aggasztá és sérté egyszerre. A hintó elhaladott. – Pillanatra azon ötlet
merűlt fel a Zokoli elméjében, hogy bárminő valószínű ürügy alatt, a
hölgypárt szólítsa meg, vagy a tolongás közben Strazniczig kiséretével,
kínálja meg, a mi akkori időben, főleg ily alkalmakkor, idegennel
szemben is, a kor- s lovagi szellemmel egészen összhangzásban volt.
Ha Serena őt hidegen tekintette volna csak, mint ismeretlent, a ki alig
hizelghete magának azzal, hogy pillanatnyi megjelenése a romok közt,
arczát oly mélyen véste volna Serena emlékezetébe, mint ezé élt az
övében: ő alkalmasint visszatérne; a dolog, természetes, udvariassága
miatt megfejthető s a maga helyén leende.
De a hölgy nézésében nem volt hidegség, hanem kellemetlen meglepetés
kifejezése. Mintha mondaná: itt vagy megint te, kinek tekintete már
egykor kedvetlen benyomást tőn rám, – nézzünk félre, nehogy
megszólítson. Gondolatának ily fordulata határozott: Zokoli megkeményíté
magát, sarkantyút ada lovának. S nemsokára látjuk őt függő mentében,
fényesen, mint ragyogó napot, azoknak sorában, kik a királyi sátorban
tágas félkört képezve állottak, várva a jelenlevő s mindegyikkel
nyájasan beszélgető ifjú királynak megszólítását.
Minekutána Mátyás az idősb férfiakkal, ritka tapintattal, rövid ugyan,
de nem üres párbeszédet tartott, az ifjabbakhoz is közeledett.
Megszólításaiban azon nemes szerénység volt, mely önméltóságából semmit
sem engedve, épen nemessége s természetessége miatt egyenesen a lélekhez
szól, s valamint más terhelő aggálytól ment meg, úgy a szivet oldja fel.
Mátyásnak arczát hirtelen vidorság lepé meg, midőn a tisztelkedők
sorában Zokolit pillantá meg; önkénytelen közeledő lépést tőn feléje, de
a következő pillanatban lassítá azt, a nélkül, hogy arcza nyájasságából
legkevesebbet vesztene.
– Örülök, Zokoli, – mond – hogy itt látlak, ily épen, egészségesen, s az
elsők közt, kik irántam részvétet mutatnak; szólj, ifjú levente! miként
vagy? mondj nekem valami kedves újságot ismerőseimről.
Zokolit e bizodalmas megszólítás, azon baráti egykori tegezés, azon
aggálynélküli fenséggel párosult nyájaság, melylyel őt Mátyás fogadá,
örömmel tölté el.
– Felséges uram! – felelt, a mi honunkban a legkedvesebb, legvidítóbb
újság, azt felséged mindnyájunk arczáról olvassa; s ez az: hogy
felségedet láthatjuk, határainkban üdvözölhetjük, s alkalom nyílik
előttünk, tiszteletünket s hév ragaszkodásunkat kimutatni!
Mátyás a Zokoli vállára tette egy pillanatra kezét. – Légy üdvöz! – mond
a legszívesebb hangon.
Ezzel a Zokoli mellett álló fiatal lovaghoz fordult, egy-két nyájas
kérdést intézve hozzá; – és így tovább.
A fényes ebéd ideje következett. Tisztelkedésöket végezve a jelenlevők,
az elfogadó sátorból kivonultak, s az élénk táborban széledtek el. A
távozók utolsói közt volt Zokoli, ki az előlépést az idősbeknek
engedvén, szerényen vonult hátra.
– Te maradj egy pillanatra még! – mond a király.
Zokoli mélyen hajtá meg magát. – Kevés percz mulva egyedűl maradtak s a
sátor ajtókárpitjai összevonultak; a király két kezét nyújtá Zokolinak.
– Nem akartam, – mond egészen azon szíves barátságos hangon, melyen
azelőtt szokott serdülő korának legkedvesb barátjához szólni – nem
akartam elválni tőled, minekelőtte nem beszélnék tanúk nélkül veled.
Mondd, barátom vagy-e még? – igen, igen, a te becsületes szemeid nem
hazudnak; te az vagy?
– Az vagyok, – kiált fel szenvedélyesen Zokoli, – felséges uram! és
leszek utolsó lehelletemig!
– Légy körülem! ne távozz egy pillanatig udvaromból; ah! nekem minden
oly új, oly aggasztó; emberre van szükségem, kinek keblén örülhessek s
bánkódhassam, ki előtt lelkemet tárhassam ki; légy oldalam mellett!
– Felséges uram! – felel Zokoli a legszívesb, de komoly hangon – igen,
barátja, s leghívebb alattvalója maradok; de ne magyarázza balra, ha
udvarában állandó lakom nem leend. Barátja leszek! Istenemet hívom
bizonyságul. – Hiszem, hogy oly magaslelkű királynak, mint felséged,
kegyencze nem lehet; mert a jó fejedelemnek kegyencze az egész hon. De
az emberek olykor balul itélnek, s nem akarom árnyékát is okozni azon
álhiedelemnek, hogy én valami ehhez hasonló legyek. Adjon időt nekem
felséged megérdemleni, megfejthetővé tenni irántami, boldogító
vonzódását: akkor közeledni fogok, de mint hű alattvalója, s mint
magyar, ki előtt a király s a hon egy!
Mátyás egy mély, részvétteljes tekintetet vetett a szólóra. – Értelek, –
mond nyugodtan, igen, te barátom vagy! legyen egy szent kötés közöttünk,
nem tudva a világ söpredékeitől, nem érthető a gyáva mindennapiságtól;
legyen s maradjon azért kiki helyén, a király és barátja!
KIRÁLY ÉS ÖCS.
Rara temporum felicitas, ubique velis sentire, et quæ sentias dicere
licet.
_Tacitus_.
Mátyás Budán volt; a hon nagyjai körüle, vagy egyenes őszinte lélekkel,
vagy titkos cselszövényektől nehezült kedélyekkel.
A kárpit felvonult, az egyes ember élete kitágult, s a királyi lét
kezdődött, fényével és sötétével, örömével s ürömkelyhével, zajával
nagyszerű országos cselekvéseinek s csendével az oly ritka s oly szűken
mért nyugalom óráinak; végre minden cselszövényeivel
oldalárnyéklatainak.
Diadalmenet volt jötte:[40] az ég ünnepelte azt, mert száraz, fényes
téli lég, hidegében fűszeres s szigorúságában csillogó, födte tágas
ragyogó kúpjával útját. A napok szépek, fehérek, csikorgók, de
széltelenek voltak; az esték mély kékjökkel, hóvilágukkal,
csillagszövétnekeikkel hosszíták a nyargaló napot. – A kíséret gyorsan
haladott.
Mindenütt hév öröm zajgott: a magyar hon néptengere a diadali útnak két
oldalát öntötte el, mint áradó folyam.
Eltűnt az éj s a nap: egy óra, egy hosszú pillanat volt az idő, az út
minden tekervényeivel, konyulataival, hegyeivel, völgyeivel, egy utczává
alakult Straznicztól Budáig, melynek falai ujjongó népből állottak,
szekéren, lovon, gyalog, a fák tetőin, a házak födelein, a sziklák
ormain, örökös özönben, hullámozva követvén a kiséret menetét, s az ifjú
királyra bámulva millió szemekkel.[41]
Így érkezett ő Budáig, hol soha nem látott fénynyel lőn üdvözölve. Ölben
látszott őt a nép a Salamon-egyházba vinni s onnan csarnokába.
Egy hosana! egy örökös Isten dicsérünk! terjedt a birodalomban szét. A
pártok pillanatra elnémultak; úgy tetszett, mintha ezen ingerűltség
mindent magával ragadna; a cselszövény elveszté fonálvégeit; az írigység
nyelve lezáródott; a haragvó szeretett, a néma szólott.
Mátyás e nemzeti riadás közben örökös feszültségben volt. Ennyire
szerettetni, így élni egy egész nemzet lelkében, s óránkint,
pillanatonkint, úgy szólván magára rohanni látni azon magasztos
jeleneteket, melyeket a nemes, az érzékeny szív egyenkint illetődés,
elragadtatás nélkül nem élvezhet, őt túlemelé magán.
El volt fogódva, a kéjben kifáradva. Bárminő nagyszerű és boldogító vala
azon érzés, mely őt fölmagasztalá: örült végre, midőn a közhódolat
riadásai el kezdének hangzani az ország nagy terén s a fényes
csarnokokba, a szentegyházakba, s a csendes lakokba vonulni vissza; s ő
egyedül lehetett, egy éjet tölthetett el háborítlan álomban, s egy órát
élhetett magának.
Fölébredt álmából nyugodtan, símult kedélylyel, de nehéz gondok közt. Az
óra, melyet magának élt, elkondult; körüle, mint kápráztató kép, vegyült
színekkel terjedt minden, az óriási látványhoz szokni kellett. Mint a
vak, kinek az orvos üdvözítő keze fölnyitja szemeit, s tekintete elébe
gördíti a szép, a nagy világot: előre egyebet hullámzó színvegyületnél s
határozatlan vonaloknál ki nem vehet, melyek őt elragadják s elnémítják;
nem tudja, mi a határ, a közép; mi a távol s közel: csak halkal a
tapasztalás vésője s ecsete deríti, oszlatja a szemlét s kezdi őt
honosítani azon világban, melybe szemefénye vezeté be.
Úgy Mátyás; igyekezett eszméit, gondolatait rendbeszedni, elosztani,
megszűrni: míg végre lelki szemei előtt világ lőn, s ő határozásának s
hivatásának tágas országába biztos királyi tekintetet vehetett.
Így állott ő egyik szobájában, szeme az ősz Budáról, szemben a síma
rónára mélyedett Pest körül; s lelke, mintegy kiállva a gondolat
rendezés nagy munkájától, szünetet látszék ünnepelni, egy lelki
szabbatot, egy vasárnapot.
Szilágyi lépett be, egészen azon méltóságos tartással s önbizodalommal,
melyet rokonsága, érett kora s érdemei tevének megfejthetővé.
– Vágytam utánad, bátya! – mond a király kissé felindulva. – Jer, néhány
fontos szóm van veled, kezdem érezni az idő becsét, nekünk sokat kell
tennünk, bátya! s én a halasztásnak nem vagyok barátja.
– Öcsém! – felelt Szilágyi rövid szünet után – neked mindenek előtt azon
kell lenned, hogy e sokszínű s agyú nemzetnek bizodalmát megnyerjed.
Nálunk a nemesség a nemzet; a király, a hon mindent tőle várhat; nem
hibázom, ha mint bizonyost állítom, hogy a nemesség bánható; de tapintat
s okosság kell.
– Hogy érted ezt?
– Gara, Ujlaki, Bánfi s többen választásod ellen voltak, ezek most az
ujontörténetektől mintegy elkábulva, nyugodni látszanak; de én szíveikbe
tekintettem. Ők az első alkalmat arra használandják, hogy régi elveiket
kitűzzék vagy önmagukért, vagy azon követelőkért, kik fényes királyi
székedbe vágynak, s mindent mozgásba hozandnak, ha már is nem teszik.
Mátyás figyelemmel hallgatott darabig, egyáltalában meg nem foghatván,
miként függ ez az előbb mondottakkal össze.
– A mit mondál, – viszonzá a király, – igen valószínű, s ez elmémben
megfordult már; de nem tudom hová irányoznak szavaid? Gara hűséget mutat
irántam; Ujlakinak alkalmazásával teljes okom van eddig megelégedni;
Bánfi visszavonultabb, ő kevesebbé tagadja meg régi elveit, s minden
tisztelete mellett hidegebb irántam, s hiheted: nekem ez tetszik a három
közül leginkább; ebben a makacs hadfiban tudnék legtöbbet bízni; a
Rozgonyiakat kevésbbé ismerem; Zokoli Péter első látásakor megtetszett
nekem: ő oly egészen magyar, nyers, de őszinte, erős, élénk; én így
szeretem az embert. Ő férfiú! s ezzel minden meg van mondva. – Te bátya
intesz engem, hogy vigyázó legyek, s más szavaidban engesztelést
ajánlsz. – Istenemre engesztelés az én jelszavam: mert a most gerjengő
honfiakat meg kell engesztelnem, ha az első magasztaltság mámorából
fölébrednek; ki kell őket békéltetnem azon képzettel, hogy választásuk
nem elszeleskedett felhevülés, hanem üdvös országos cselekvés volt.
Barátokat kell szereznem, kik bennem a honért lelkesedve, s
szenvedélylyel lássák a teendőknek vezércsillagát, kinek kezet kell
nyújtaniok.
– Helyes, öcsém király! igaz, s jelesen van mondva, a mit szólál; de
minő szemmel fogja a nagyobb rész engedékenységedet nézni azok iránt,
kik atyádat gyűlölték, s az álnok Cilleyvel fujták a követ; László
bátyádat lemészároltatták a gyermekkirálylyal, s most is csak
kényszerítve hódolnak? Ha nyugodnának ők, Istenemre! nem szólanék; de
minden igéret kölcsönös.