asztalra s az a körül heverő cserepekre s leves-maradékra. – Estebéd is
van készen – mond kétkedve, mint a ki él a gyanúpörrel.
Nankelreutherné egy, övén függő erszényt nyitott fel, s ezüst
pénzdarabot nyújtott a nőnek. – Itt, – mond – leányom, gondoskodásodért;
nálam igen jó dolgod lesz, ha hű leendesz, s az illő tisztelet korlátai
közt maradandsz.
A nő az odanyújtott pénzt vonakodva fogadá el, kissé félre tartott
fővel, s az Ilka másik kezének minden mozdulatára ügyelve. – Parancsolja
kegyed, hogy itt várjak s felkisérjem? – folytatá.
– Tedd le mécsedet, – felel a kérdett, – s add ide bundámat, mehetünk
mindjárt, igen fáradt s álmos vagyok.
Komoróczi intett a szolgálónak, s maga szaladott szokatlan készséggel a
bunda után, s azt egész udvarisággal feladta Ilkára; mely kedvezésért
jutalma egy mosolygó tekintete volt a nőnek.
– Jó éjtszakát, vitéz úr! – mond ez nyájasan – holnap reggel remélem
kegyedet láthatni; beszédem is van még, s tudom, nem azért vagyok itt,
hogy magamba maradjak egész nap. – Most mehetünk, leányom!
Míg Nankelreutherné vezetőjével a szép góthterem gazdagon faragásokkal
terhelt ajtaján kilépett s a folyosón jobbra fordult: addig Komoróczi
csendesen állott meg helyén; végre nagyot, szinte durván nevetvén, azon
karszékbe vetette magát, melyben Ilka ült, lábával félre lökve a
széttört tálnak cserepeit.
Ilka csendesen haladott a folyosón, melyet zöldre festett gömbölyű
faoszlopok támogattak, s tekintetét figyelemmel jártatá szét a tágas,
ormótlan szirthátú várudvaron, melyet a tele hold nappalian sugárzott
körül; szembe vele vig dalolás s kurjongatás hallatszott, míg alatta
lótopogás s a lovászok egyes szitkai a tágas tele ólakat gyaníttatták. A
kapu közelében őrök mutatkoztak, s a felettei őrtoronyban a kürtös
szobácskája egészen világos volt. Nemsokára csiga-hágcsóhoz értek, s
ennek végénél kissé balra fordulván, a nőcseléd egy ajtót nyitott meg,
mely előszobába vezetett; ebből balra nyilt az Ilka számára rendelt
szállás, mely három szobából állott.
A szobák csínja meglepte őt, s nem mondhatjuk, hogy kellemetlenül. Az
elsőnek fala hófehér új meszelésre mutatott; bútorai magos almáriumok s
ládák voltak néhány sárga, metszett szőrbársony-karszékkel, és magas
kemencze; két nyoszolya gyönyörű ágyneműekkel s gazdag paplanokkal vala
látható; közepében tágas fürdő-medencze ónból, melybe két rézcsap
szolgált; az ablakok kárpitjai veresek voltak s leeresztve; egy közepén
függő mécses a tárgyak körül pihenésre édesgető félhomályt terített.
A következő szobában egy ágy volt csak, a bal falazat közepéhez fővel
állítva, gyönyörű veres kárpitokkal fellegezve, melyek alól a fehéren
dagadozó párnák s a bíborpaplan igen kinálatosan tűntek ki.
Hosszú, törökös kerevetek egymásra halmozott párnákból, nehéz
selyemszövetből; az asztalok megrakva mindennel, mi akkori időben
nőkényelemre ismeretes volt, mint: aczél-tükör, szaru-szelenczék, ezüst
korsók, sok szinű selymek, hímzésre, neme a húrral felkészült hosszú
nyakú hangszernek, s több apróság; végre szép kerekes guzsaly az asztal
közelében.
[Illustration: Az asztalok megrakva mindennel…]
Az ablakok redőzetei itt is veresek voltak, s leeresztve. Két szemben
álló asztalon, a fal hosszában háromágú, nehéz ezüst gyertyatartók
állottak, vastag, sárga viaszgyertyákkal, melyeken sárkányok s kigyók
voltak festve, s lobogványuk igen kellemesen világította ki e helyet,
melyet egyrészt a benne találhatókért, másrészt nagy kandallójáért,
vígan lobogó tüzével, talált Ilka legalkalmatosbnak a maga számára.
A harmadiknak egyszerűbb bútorozása azt annak láttatá, a mi volt:
cselédszobának, külön kijárással.
Nankelreutherné leemelteté bundáját válláról s azonnal a szobák
vizsgálatához fogott.
– Nincsen-e valami titkos kijárás itt? – kérdé az ajándék által félig
kibékült nőtől.
– Tudtomra nincsen, – felelt ez, – de ha parancsolja kegyed, szoros
vizsgálatot tarthatunk, mert magam se régi cseléd vagyok itt.
A tanács elfogadtatott, s Ilka a szolgálatjára rendelt nővel
lelkiismeretesen minden szegletet megtekintett, megvizsgált; de semmit
sem talált, mi őt aggodalomba ejthetné: egyébiránt gyaníthatta, hogy
udvarias meghívása Komoróczinak a jövő reggelre, azt arra fogja bírni,
hogy éjét háborítatlan hagyja.
– Itt fürödni is lehet? – kérdé a nő vidáman, az üres fürdőmedenczére
tekintve.
– Igen, mihelyt parancsolja, asszonyom! csak a csapot fordítom meg, a
medencze azonnal megtelik.
– Ez okosság; – jegyzé meg Ilka – most ágyamat tekintem meg; eredj csak,
leányom, szedd le az ágyneműt rendre, én kissé kényes vagyok
nyughelyemre.
Minden megtörtént, s Nankelreutherné a szomszéd szobában levő
nyoszolyákról is kölcsönözvén vánkosokat, ágyát kedve szerint megvetteté
magának.
Ezután vizet eresztett a medenczébe, s miután a legnagyobb kényelemmel
levetkőzött, gyönyörű tagjait a habzó tiszta nedvbe szállítá, s a
legszokottabb otthonisággal megfürdött, elébb gondosan bezáratván az
ajtókat. Fürdés után ízletes hideg estebédet parancsolt; végre lefeküdt,
s a nőnek ágya lábánál kellett helyet foglalni; a szobakulcsokat feje
alá tette, s kezére könyökölve parancsolá, hogy a szolgáló meséljen; a
mit az a lehető ügyességgel teljesített.
AZ IFJÚ KIRÁLY.
– – fenn hazám az égben
Mondhatatlan messzeségben
A csillagpályák között.
_Kölcsey_.
Ott hagytuk el az ifjú királyt, midőn választását kinyilatkoztatá előtte
Podjebrád. A meglepetés, hogyha szabad e kitétellel élnünk, nagyszerű
volt, s mindent haladott, mit Mátyás valaha várt s remélhetett. Az ily
helyzetek természetéből foly ki azon szótalanság, mely szünetet képezett
addig, míg gondolatait rendbe szedvén, újra szólni, nyilatkozni,
körültekinteni birt, azon szédítő fokon, hová őt, a foglyot, az
elfeledtet, a biztos jövendőnélkülit a pillanat emelé föl.
A múlt nyargalt át képzetén. Atyja, László bátyjának halála, önhelyzete;
s ezt az ország, a szeretett hon kétes sorsa követé. Keresztül futotta
hirtelen a viszonyokat rendre; a pártokat, a követelő idegen
fejedelmeket, a királyválasztást; s itt látta magát a feledtség
sötétéből kiragadva, egyszerre egy nemzet összes felkiáltása által
újrateremtve. Látta az isteni gondviselést, mely benne atyja érdemét
jutalmazta, s a kedves testvér vesztét kárpótlá. Hála emelkedett
lelkében azon örök lény iránt, ki biztos, erős kézzel nyúl be az
események veséibe, s hatalmas fordítással, egy teremtő igével mindent
újra önt; egy eszmét lök a szomjú lelkekbe, s egy gondolatszikrát ver ki
a sors szikláiból, mely mindenütt gyulékony anyagra talál, fellobog,
felriad a közvéleményben, s mint a medret áttört folyam, szétárad
véthetlenül, ellenállhatlanul. De tisztelet s hála emelkedett föl ifjú
kebelében azon nemzet iránt is, mely őt, az érdemetlent, ily nagy, ily
szép bizodalommal ölelé körül; benne atyját s az örök igazságot becsülé,
emelte ki, dicsőíté s koronázá. Valamint a szerénység kötelességévé
tette mindezt érezni, minderre magát érdemetlennek hinni addig, míg
érdemeket lehete szerzendő: úgy másrészt lelke nőtt, s szívében jóltevő
hév áradott. Első pillanatkor, első kiléptekor a homályból ezt gondolá:
azon nemzetnek, mely őt felmagasztalá, öndicsőségét, nagyságát és
fönségét kell visszatükrözve látni abban, kiben bízott, kinek
gyermekkezeibe adá a hon hajójának kormányát, még pedig akkor, midőn a
hon ege borult, s öblében villámok csattogtak, s az elem, melyen ingott,
mélyéből fel volt verve. Nemes büszkeség tölté meg keblét, s azon szép s
föntebb nemű dicsvágy, megmutatni, hogy benne nem csalatkoztak. Mindez
villámgyorsasággal váltakozott elméjében, s a lelki csata és
önvitatkozás következménye lőn, azon szerény, de szerfölött nemes
önbizalommal teljes tartás, melylyel Mátyás fölemelkedett üléséből,
aggály nélkül jártatá a fényes gyülekezeten már is királyi tekintetét
körül, s érczteljes, bár valami elfogódott hangon nyilatkoztatá ki:
mennyire hatott lelkére e váratlan felmagasztalás, s hogy ő tudja:
miként ezt egyedül atyja érdemeinek köszönheti; igéré: élte minden
pillanata, minden gondolatja, minden tette azon nemzetnek lesz áldozva,
mely őt bizodalmával előbb ajándékozta meg, mintsem arra érdemeket
szerezhetett; kinyilatkoztatá: bár jó szándéka való, ifjú erejét túl nem
becsüli, s számot tart azon lelkes férfiak tanácsára s segítségére,
kiknek a hon java szívökön fekszik, kiknek érett javallatait mindig a
legnagyobb készséggel fogja kihallgatni; végre hiszi: hogy az Isten, ki
őt árvaságában így megtiszteltetni, így felmagasodni engedte, el nem
hagyja, s szívének első s legforróbb óhajtását, a hont boldogíthatni,
teljesítendi.[35]
Rendre üdvözlék a cseh és magyar urak az ifju királyt, s most e
nagyszerű pillanatban kezdék őt megismerni s méltánylani. A királyt
látták a nemes tartásban, s szerénységgel párosult fenségben; a magyar
urak keble tágult, s boldogító remények kezdének azokban emelkedni.
Bretizláw is jelen volt a vendégek közt, – most győződött meg, hogy őt
gyanításai meg nem csalták. Podjebrád igen jól tuda számítani a
jövendőre; neme a fájdalmas érzetnek emelkedett föl kebléből az agg
férfiúnak. Így tehát minden álszín, gondolá magában; s az a Podjebrád,
ki Mátyással egyelőre büszkeséggel éreztette felsőségét, ki vele, a
beszterczei gróffal, a Magyarország kormányzójának fiával, mint
közönséges nemes apróddal bánt: egyszerre, midőn sorsa változását
gyanította, beteges leányát vétette el, vagy inkább tolta azt rá, s oly
viszonyba sodorta, mely az ifju királyt sok bajba fogja keverni.
Az estebéd után Mátyás ellenállhatlan ösztönt érzett, szívét kiönteni
rokonkebelbe. Vitéz az út fáradalmai miatt pihenni sietett. A király
Bretizláwot kísérte haza. Szótlan fogtak helyet a tág kandalló előtt; de
Mátyás, bár soha nem lépve hajszálnyira is túl azon korlátokon, melyeket
magas állása szükségessé tett, mégis szeretetreméltó nyájasságával,
elmésségével s vidor kedvével oly kellemes folyamot tudott adni a
beszélgetésnek, s előtte annyi tárgy fejledezett, hogy majd hajnalig
együtt maradtak.
A kis Izabella ájtatosan bámult az ifjúra, s nem lehete őt lefekvésre
bírni. Zöld kereveten ült; a kedves gyermeki arcz Mátyásra fordítva, s
kezében kis álla, rózsagödrével. Így néz tehát egy király ki! gondolá. –
Hm! nekem az apród inkább tetszett; – de mégis szép királynak lenni! –
Midőn a király bucsura szorította meg a gyermek kezecskéit, ez oly
boldognak érzé magát, de miért? – nem tudta.
Mátyás Bretizláwnak csillagászi s csillagjósi tudományát mindenesetre
nem azon szempontból tekintette, mely arra – az akkori babonás hiedelem
következésében – valóságos befolyást költött az emberi sorsra. Az
ifjúnak helyzetében magyarázható, hogy neki sok okos ideje volt
gondolkozni, s a tárgyak illetőleges s valódi hatását összehasonlítani;
s így elméjét a tudományok legnehezebbikével, emberismerettel
gazdagítani, azon tudománynyal, mely az ifjú keblében kegyetlen kézzel
tépi a szép csalódások mennyét szét, s adja birtokába azon keserű
tudást: hányadán van a világgal s az emberekkel. Tudta ő, miként jár
együtt némely viszonynyal, oly dolgokat használni, melyek
meggyőződésünkön kívül esnek ugyan, de hatásukat s befolyásukat az
emberek tudatlansága okozza, s melyekkel néha több kezet s lábat lehet
mozgásba hozni, mint a legmélyebb okoskodással.
Ilyen volt akkori időben a csillagászok tudománya, s jó lélekkel el
lehet mondanunk, hogy rájok nem vala alkalmazható Ciceronak azon
mondása, hogy: bámul, ha két találkozó augurt nem lát nevetni egymáson.
Már fennebb említettük, hogy Bretizláw csillagászatát neme a vallásos
meggyőződésnek tevé tiszteletesbbé azokénál, kik azt mint
kenyértudományt gyakorlák. – Ő ihletve fürkészte a csillagok helyzetét;
horoscopjait lelkiismeretesen voná; ő bizodalommal számított arra, mit
az ég azurjában csak általa érthető jegyekben látott, olvasott. A
véletlen, e frigyese a babonának, segített néha őt meggyőződésében
erősíteni, s ha olykor jóslatai nem teljesültek, a helyett, hogy
tudományának hiányos voltát s ingatag alapját megismerné, magát vádolta.
Ő számításainak gondatlan- s pontatlanságában kereste a hibát. Ha néha
ily számítási hibácskára talált, bárminő csekélyre, azon hév örömmel
ragadta meg azt, melylyel minden szenvedélyes szenvedélye tárgyát
szereti kimentve látni, s diadalának örül.
Az ily meggyőződésnek természete átömleni másokba.
Van valami hódító, s rábeszélő a meggyőződésben, melyet puszta hit, s
szenvedély nem adhatnak. Mindezekből magyarázható a leghíresebb
uralkodók ragaszkodása a csillagászat jóslataihoz, ha ezekben maguk nem
hittek is, mert igen tudhatták hatását a buta köznép kedélyére.
Mátyás megismerte Bretizláwban azon embert, kinek nemes
lelkület-ihlettsége igen is befolyást gyakoroland az akkori kor
szellemében, főleg hadi viszonyokban. Ez okért igyekezett őt arra bírni,
hogy Budán udvarában telepedjék le.
Bretizláw az ifjút szerette; de mégsem tudá magát hirtelen azon ajánlás
elfogadására határozni. Nehezen vette magát a hatvan évű öreg arra, hogy
élte révnapjait, azon nyugvó, pihenő napokat, melyek egy háborgós élet
után oly jóltevők, az udvari zajjal fölcserélje; de Mátyásnak szíves
unszolásaira időt kért a megfontolásra.
Végre távozott a király, s lakosztályába érkezvén, két apródot lelt
ajtajánál elég álmosan, de nagy készséggel parancsait fogadni, s belső
szobáiban szolgálatára rendelt magyar urakat, kik Vitézzel érkeztek.
Mindez ujságával meglepő s némileg terhes volt nekie.
Másnap reggel Vitéz tevé udvarlását. Az öreg a király indulását
sürgette: mert óhajtá, hogy a Dunajég olvadása előtt érkezzenek Budára.
Tudta, hogy a követség, mely a királylyal Straznicz előtt szándékozik
találkozni, gyorsan halad; egyébiránt is a király anyja, a még
öregségében szép és nemes tartású, s még fenségesebb lelkületű
Hunyadiné, Szilágyi Erzsébet, remegő anyai gonddal kötötte lelkére a
siettetést.
De mégis idő kellett erre. Az elindulás Vitéz érkeztétől harmadnapra
volt határozva. A közidőnek nagyobb részét készületek töltötték be, s a
tisztelkedő törvényhatóságok fogadása, kik hosszas
szerencsekívánataikkal üdvözlék Mátyást.
Régi nevelője mindig oldalánál volt; értesíté az ifjút, gyaníthatólag,
mit fognak nekie mindazok mondani, kik személyéhez közelítendnek, s
miként kellessék felelnie, magát alkalmaztatnia, hogy eszéről jó
véleményt ébreszszen s királyi méltóságát fentartsa. Mátyás példás
béketűréssel hallgatá ki a tanácsot, még akkor is, ha ez jobb
meggyőződésével ellenkezett. Nekie eleinte mindjárt arra volt szüksége,
hogy azoknak bizodalmát s jó indulatját megnyerje, kik iránta a
leghívebbeknek mutaták magokat; s Vitéz egy volt ezek közől. De állása
is a magas egyházi férfiúnak, mint hajdani nevelőé, nyert azon
szenvedélyes ragaszkodás által, mely szinte atyai indulattal párosult; s
ez a király nemes szívében gyöngéd figyelmet s méltánylást idézett elő.
Vitéz eszmélve kisérte az ifjúnak minden, a tisztelkedő követségekhez
intézett szavait. Bár azok általán véve azon elvből indultak ki, melyet
ő tárt fel Mátyás előtt, mégis megütközéssel vegyült csudálkozással
hallotta őt ellenállhatatlan nyájassággal felelni minden egyes
bejöttnek, s szavait mindig úgy intézni, hogy azok a dologhoz szorosan
mérve, bámulatos bizonyítványai valának a vele született gyöngédségnek s
tapintatnak; s valami oly lekötelezővel birtak, hogy mindnyájan a
legnagyobb megelégedéssel távoztak tőle.
Vitéz mintegy megnemesítve látá eszméit a Mátyás szavaiban s ez némi
büszkeséggel dagasztá keblét.
Elvégződvén a nem minden unalomtól ment tisztelkedések, még egyszer ment
el Mátyás Bretizláwhoz, kinek elhatározását nem tudta, s kitől sokkal
nehezebben vált el, mint Prágától. Ő, mint láttuk, nagyon szerette a
tisztes férfiút, kinek közelléte minden tekintetben jóltevő volt
kedélyére.
Izabella vígan jött a király elébe.
– Felséges uram! – mond – mi megyünk Budára, elkisérjük oda felségedet,
s talán – tevé csíntalanúl hozzá – ott is maradunk.
– Ha ezt az örömet tenné nekem atyád, édes kis Bellám, igen nyugodtnak
érzeném magamat, – felelt az ifjú vidáman. – Ő tehát jő, számolhatok rá?
– Minden bizonynyal, – felelt a gyermek, tapsolva kezeivel – már
készületeit teszi, s látcsöveit, mozsarait, szelenczéit rendezi, ez mind
jó jel.
*
Míg ezek Prágában folytak, Zokoli Mihály a követséggel óránkint
közeledett Strazniczhoz,[36] s már alig lehetett félnapi járatra oda,
midőn egy utazó csapatot értek utól, azok közől melyek Cseh-, Morva- és
Magyarországnak minden vidékéből a király látására siettek. Az egész
társaság lóháton utazott. A férfiaknak bundájok alól fekete mellvértek
sötétlettek ki; úgy tetszett, mintha ismeretlenek akarnának maradni,
mert az első magyar lovagok hozzájok érvén, sisakrostélyaikat azonnal
leeresztették.
Zokoli, a ráváró nagyszerű jelenetekkel s Serenával elfoglalva, keveset
ügyelt maga körül; de az egyik lovagnak karcsú alakján megállapodván
szeme, úgy tetszett neki, mintha abban Borisra ismerne. Ugyanazon
perczben fordult az is Zokoli felé s fejével barátságosan köszönt; de
vaskezének ujját hallgatás jelével azonnal sisakrostélyához illeszté.
Az alkalom fiatal leventénkre nézve igen csábító volt, s mind a mellett,
hogy Boris hallgatást intett, Zokoli szándékosan hátramaradván,
közelében megállott.
– Lovag! – így szólítá meg a deli cseh ifjút – szeretnék kegyeddel
szólani, hol láthatjuk egymást?
A megszólíttatott körültekintett, s fölemelvén valamennyire
sisakrostélyát, hirtelen csak ennyit sugott: – Keresse föl kegyed
Strazniczban Moravecz polgárt tíz órakor éjtszaka; ott találkozhatunk. –
Ezzel sarkantyúba kapta lovát s elszáguldott.
Zokoli nemét a vidor reszketegségnek érzette minden idegein átzajlani.
Látni fogom, ezt gondolá magában: Serenát! Serenámat!
Néhány órai haladás után végre a Morva-folyó partjához értek. A király
még nem érkezett Strazniczba, hol minden lak a roppant kiséret számára
volt kiszegődve.
A követség, ősi szokás szerint, a folyó partjának hosszában, szembe a
várossal, tábort ütött.
Straznicz térhelyen fekszik, akkortájban körüle nagy kiterjedésű,
részint nádas, részint gyékényes és kákás mocsárok s iszapok vonultak
el, melyeknek zöldes vizén gyenge jéghártya látszatott.
Aggszerű kastély tűnt ki, három szárnyú, a város többi épületei közől. A
főhomlokzat alatt, mely a tágas udvarnak fenekét képezé, kapú nyúlt be;
az oldalszárnyak czifra aranyozott rostélyzat által voltak
összekapcsolva, s így az egész négyszeget képezett.
A többi lakók, a nem igen széles utczákban, többnyire alházak voltak,
zsindelylyel s néha palakővel födve. – A távol kékjében a puchlaui
hegyek valának kivehetők, mint egy fellegbe burkolt óriási ív, mely a
lég oszlopaival folyt össze. – A rónát Straznicz körül foltonkint
terjedt hószőnyegek födék el; de a folyam vize jegetlen nyargalt, csak
néha sodrottak árjai zúzfoszlányokat magokkal.
Az ellentét, a vidék télies komorsága s a magyar követség táborának
vidor színezete s fénye közt, igen élénk volt. Közel a parthoz a pompás
királyi sátor emelkedett, mely inkább bársony-csarnokhoz, mint sátorhoz
hasonlított, s tetejéből három széles zászló lobogott: veres, fehér,
zöld. Jobbra Szilágyi Erzsébetnek, s balra Szilágyi Mihálynak sátrai
látszottak.
Zokolinak gazdag szövethajléka valamivel lejebb terjeszté kék és sárga
szárnyait, s mindig tele volt vidor ifjakkal, kik billikomokkal,
koczkával s víg beszélgetéssel űzték unalmokat. Így telt el a délután s
az est, hanga és zajos felkiáltások közt, míg végre a lobogó máglyák
előtt lehete csak a cselédeket látni, mert az urak már lenyugodtak, a
hosszú út fáradságait kipihenők.
Zokoli fáradt volt ugyan, de Borissal találkozni égett. Egyet pihentebb
vezetékei közől felkantároztatott, s a folyam hosszában lovagolt fel s
alá. A számos sajkák a tulsó parton voltak, s minden kiáltása sajkások
után, sikertelen lőn. Az idő haladott.
Az ifjú nem soká törte fejét, hanem sarkantyút adván lovának, a gyors
jéghideg folyamba ugratott. A ló azonnal úszni kezdett s lovagunk előre
hajolva fogta meg szép fodorserényét szürkéjének, míg az bátran taposta
a hullámokat, s mindig közelebb és közelebb ért a túlsó parthoz. A deli
paripa átúszván, a magas partra kapaszkodott s egy pár ugrás után a
merény sikerült. Zokoli leugrott lováról, melynek hátáról csorgott a
víz, s megrázván magát, újra felült és gyorsan vágtatott a városba,
melynek ablakaiból világ pislogott. Az utczák gyorsan haladó emberekkel
voltak ellepve, s az egész lótás-futás élénk pezsgésre mutatott.
[Illustration: Az ifjú nem soká törte fejét.]
STRAZNICZ.
Még jőni kell, még jőni fog
Egy jobb kor, mely után
Buzgó imádság epedez
Százezrek ajakán.
_Vörösmarty_.
A tágas látkört övedző hegygerinczeken aranynyal ömlött el az ég boltja,
s miként a királyi csillagzat sugárernyőjét árasztá szét, minden uj
életet látszott nyerni.
A Morva vizének kéken csillámló háta képezé a szemle középpontját;
mögötte Straznicz s a kékellő hegyek, jobbra-balra síma róna.
A kastély födelének palakövein, az apróbb épületek födélcsucsain, a
Morva vizének ingó szőnyegén s körül, a nád övezte, jéggel borult
mocsár-hátakon szökdelt s szikrázott az ébredő nap.
Az előbbi estén érkezett meg Podjebrád s Mátyás fényes kisérettel. A
város telve volt, s a tomboló, zajgó nép özönébe kerítve, mely
lobogókkal, hangszerekkel, ittas örömben virrasztotta a hosszú éjet
keresztül. Alig emelte ifjú fejét az ébredő hajnal, Strazniczban s a
Morva szélén taraczkok s nehéz ágyúk dördültek meg. A folyó két partja
annyira el volt lepve ujjongó néppel, hogy folyását nem lehete látni.
Szemben a várossal a magyar táborból a fényes követség megindult. Túl
minden házfedél el volt bámulókkal borítva s a városból a nép, mint
gazdag köpüből rajként zajongott ki, meg nem szakadva, a Morva
partjához.
Egyszerre sokszorozott «éljen» kiáltások hangzottak, mint a növekedő
vihar, dörögve, csoporttól-csoportra, seregtől-seregre, a sűrű néptömeg
közt Straznicz felől neme a hullámzásnak mutatkozott. Távol a tátongó
csoportozatok fölött forgók, kolcsagok s lovagi sisaktollak ingadoztak,
s tompa dörgés reszketteté át az egész vidéket. A nép kétfelé kezdett
válni: fénylő lovagok talpig aczélban, rézben, ezüstben, magos
pikkelyekkel födött csataméneken ugrottak elő; s miként nehéz lovaik,
csörgő szerszámaik alatt haladtak a nézők között, azok hátrább meg
hátrább vonultak.
Trombitások jöttek, harsogó szereikkel vidoran zengve, s ezeket a
Podjebrád seregei követék. Elől lovasok, erőteljes, zömök, barna nép,
bőr-felsőruhában, tágas aczélsisakokban; melleiket vasvért födé, míg
oldalaikon széles, kereszt-markolatú kardok csüngöttek, s karjaikon
rövid bőrszíjjon az irtózatos csatacsillag, buzogány neme, szegekkel
borzadozó gombbal lógott.
Jobbra-balra vonultak ezek a Morva szélén, s mint két fal, a folyam
üvegében tükrözék magokat prüszkölő lovaikkal s szélnek terűlt
zászlóikkal. A nép közt azonban tágas utcza hasadott, kendőket s a fenyő
örökzöld lombjait emelték magasra, míg minden szem a strazniczi kastély
szürke falai felé volt irányozva. Az ifjú király érkezett, jobbján
Podjebrád, balján Vitéz léptettek, mind a hárman fiatal, hófehér
méneken, melyeket Podjebrád szokatlan fénynyel készíttetett. Arany
csujtár, ragyogó kövekkel elöntve, borította a Mátyás nyergének égszín
bársony-takaróját, lovának kis száraz feje a czafrang s pompás kantár
alól alig látszott ki, s csak vidor szemei csillogták a készület aranyát
s gyémántjait túl.
[Illustration: Az ifjú király érkezett.]