legyen? zavart hozzak rend helyett az országba? Ujlakit, a hatalmas
kevély Ujlakit taszítsam le a vajdaságról? Garát foszszam meg nádori
hivatalától? a Rozgonyiak közt szemeljem ki a konkolyt a búza közől?
legyen bosszú s félelem az első jelenet az ifjú királyban? gyanítsa e
kevély nemzet, mely királyt akar, nem kapkodó gyermeket, hogy pórázon
vezettetem, s egyesek haragjának s cselszövényeinek gyáva eszköze
vagyok? – Heh, öreg! nem te mondád-e, hogy érett elme lakik a gyermek
Hunyadiban, hogy szíve honáért ver! s hogy benne atyja lelke s ereje él?
– nem így mondád-e a Rákoson? a hon s az Isten színe előtt! s nem neked
hittek-e? s szavaidra hangzott a Mátyás-név ajkról-ajakra?
– Igen; – felelt Szilágyi hevülve – de a gyermek Mátyást józanon csak a
gyermek Hunyadi Jánoshoz hasonlíthatnám, nem az ősz kormányzóhoz, ki
száz csata közt árasztá dicsősége fényét szét Európában; atyád pedig,
öcsém király! szerény ifjú volt, ki az aggkort becsülte, s midőn a
tapasztalt vénség érett tanácsa őt támogatá, nem volt oly hiú s
elbizott, magát pórázon vezetettnek mondani; s vesztett-e azért önállása
a tettre termett ifjúnak? – korántsem: mert meggyőződése volt az érett
kor tapasztalásából hasznot vonni, s eszében el nem bízni magát.
Alkotmányos ország ez, ifjú úr! melynek törvényei vannak; fel van itt a
hatalom a király s nemzet között osztva. Mi az országgyűlés? – Nemde
tanácskozás részvéte a hon atyáinak az országos ügyben; nemzeti szózat?
s te ily jókor akarod az érett tanácsló szavát nélkülözni, s magad eszén
járni?
– Balra ne érts, bátyám Szilágyi! tudom, a mit mondani akarsz. S mikor
vetettem meg a tanácsot? Szememre veted te, hogy vitatkozom. Nem
gyáva-e, ki a tanácsot meggyőződése előtt követi? Kettőnk közt érik itt
a tárgy; itt nem a többség határoz. – Mondj okokat, czáfold meg az
enyimeket; derítsd világossá kétkedésem homályát a valóság, a fényes
igazság szövétnekével, s hódolok neked! Mindenek fölött ne légy heves és
kifakadó: a meggyőződés nyugodt szokott lenni és hideg, mint férfierő.
Akarod, hogy tapasztalásid bő áldása átömöljön lelkembe? szólj a bátya
szíves rokonhangján, mely útját szívemhez el nem véti soha; szólj úgy,
miként a magad becsületeért szólanod kell: mert hiszen te kezeskedtél
rólam, hogy királylyá születtem; végre úgy, miként nekem lehet tűrnöm és
hallgatnom. – Mátyás kezét nyújtá Szilágyinak, kinek homlokán felleg
kezde borongani. – Ne nézz oly komorul, jó bátyám! – folytatá kedélyes
nyájassággal – Istenemre! eszedben, tapasztalásodban, jóindulatodban
helyezem kincsét jövendőmnek! tanácsod becses nekem; ah! de mi értsük
egymást!
– Én agg koromban, királyom! – felelt hidegen az ősz bajnok – más
hanghoz nem szokhatom. Lehet, hogy a furfangos Podjebrád udvarában, a
nehéz-fejű csehek közt nem hallád te nyílt szózatát hű alattvalónak
királyához; lehet, hangom sérti füledet; de míg eszem helyén áll, keserű
legyen bár az igazság! én szólani fogok. Ne feledd soha, hogy az én
kezem helyzett ama fokra, hol már szabadon állhatni vélsz, mielőtt lábad
a sikamló lapot körültapogatta, melyről egy ellenséges nyomás az
örvénybe sodorhat.
– Nem feledtem! – mond Mátyás nemes nyiltsággal és fönséggel. – Napok
óta nyom a királyi gondok terhe, s már oly sokszor említéd azt előttem,
hogy siketnek kellene lennem, ha feledhetném. Legyen béke, bátyám! –
nemde tanácsolni jöttél engemet, nem bűn előtt korholni? – Mit tettem
én? mi boszanthat? – hiszen, miként mondod, lábaim alapjának területét
se mértem még ki. Te fölindultál, mielőtt feleltem volna neked: mert
viszonzásom kérdés volt csak. Szólj, mire czéloztak szavaid, midőn
Ujlakit s Garát említéd? mit hiszesz teendőnek ezekkel? mi, véleményed
szerint, az első országos tett, mely előttem áll? mondd el; nyugodtan
kihallgatlak; azután szólok én: legördítem előtted terveim tekercsét,
mérjük egymáshoz; a mi jobb, czélszerűbb, győzzön! s mindenek fölött a
hon boldogsága álljon!
Szilágyinak arcza gúnyredőkbe vonult. Az ő terve! ily jókor már terv? –
Hm; gondolá magában; aligha rosszul nem számíték e gyermekkel, ki érett
tanács előtt mer avatatlan kézzel az országos élet üteréhez nyúlni s
kerekeinek mozgásában változást tenni. – Az ő terve! s azt az enyémmel
mérjem össze? s kétség legyen, melyik a jobb? – Istenemre, e képzelgés
nem utolsó. – Mindez Szilágyinak elméjén elég hirtelen villant
keresztül. Szünet lőn, mely alatt a király figyelemmel s feleletet várva
nyugtatá szemeit bátyján.
– Terveit a királynak kihallgatom béketűréssel – felelt végre az öreg
hős – s ám legyen! mérjük azokat az enyémekhez, győzzön a jobb.
– Szólj te előbb! – mond Mátyás a legszívesb hangon, egy karszékre
mutatva – idősbet illeti az elsőség, s belső szobáimban az én jó, hű
öreg bátyám ellenében nem vagyok király!
Szilágyi helyet foglalt; midőn látta, hogy öcscse állva támaszkodik
háttal egy fényes márványasztalhoz, melyet két sphynx tartott, fel akart
emelkedni; de Mátyás tréfásan nyomta őt vissza ülésébe.
– Öcsém! – így kezdé az öreg – te egy fontos első lépést hibáztál el.
A király kissé elpirult.
– Igen! – ismétlé az agg folytatva – ezt nem a kormányzó mondja a
királynak, hanem bátyja öcscsének. A Podjebrád beteges leánya nem
királyi öcsémhez illő nő; nem, mert a hon érdekei hasznosb
összeköttetéseket tesznek szükségessé, mint egy magában összedúlt nép
kormányzójának leányával képzelhetők.
Mátyás szólani akart.
– Hallgasson a király végig, s czáfoljon meg, – folytatá a beszélő. – Az
ifjú jegyes nem egészséges, s aligha az leend valaha. Az országnak
örökös kell. Ha nem a régi fejedelmi családok egyikéből választál nőt
magadnak: a hon magas urai méltán várhatták, hogy hölgyeik egyikét emeld
magadig, bár ezt is, mint igaz barátod nem javaltam volna.
Mátyás hevülni kezdett, de magába fojtá hevességét. – Mondd nekem –
felelt lehető nyugodtsággal – illő-e oly bölcs férfiúnak, mint te bátya,
ily fontos órában, midőn a hon szükségeiről s követeléseiről kellene
szólani – multakat említni, melyek változhatlanok? nem volt-e, a mit
tettem, akkor, midőn történt, illő, hálámból, kétes jövendőből fejthető,
s nem hitte azt akkor mindenki úgy, mint én? nem adád magad
jóváhagyásodat Straznicznál?
– De a következés megmutatta, öcsém, hogy nem jól számítottunk: bár én
csak a megtörténtet nem akarám oly fontos órában megváltoztatni. Felelj,
de nyugodt lélekkel s felindulás nélkül: nem világlik-e előtted, hová
akarlak vezetni? nem ütközik elméd önkénytelen össze azon eszmével,
melyet ama tettnek emlékezete idéz föl? nem bizonyítványa-e annak, hogy
jövendőnk kétes, előre nem gyanítható; hogy csalódnunk mind jövőnk
sejdítésében, mind számításainkban lehet; hogy ifjúnak ez nem szégyen, s
csalódásaiért e szép, irigyletes szakát az életnek csak sárepés,
élettapasztalás nélküli ember kárhoztathatja. Lásd! minő igaz ez: oly
való, hogy hosszabb élet s tapasztalás biztosb tapintatot adnak, s nemét
a multról levont jóslói tehetségnek. A fiatalnak több szelleme, esze,
talán hirtelenebb átlátása lehet: de tapasztalása s életbölcsesége
sohasem annyi, mint az aggnak; s most ott vagyunk, hová vinni akartalak.
– Öreg legény áll előtted, ifjú! – Ujlaki, Gara irigyeid, s a mi
legveszélyesb, vágytársaid. Az ország pártokra van téve; hivatalaid
legfényesb kettejét leghatalmasb s cselszövényesb elleneid bírják. Ezt
szükséges, ezt meg kell változtatni!
– Hogyan? – kiált fel Mátyás – a te tanácsod ez? ki a Rákoson a multak
feledését igérted, ki nevemben megesküdtél választásom után: hogy mint
béke-nemtő, nem mint boszuló térek honomba vissza; te végre, ki
elhallgattad, némán helybenhagytad e férfiaknak hivatalaikban
megerősítését? – Egy önmeghazudtolás legyen első lépésem? – Melyik
lelkes király tette ezt valaha?! Magam adjak-e okot, ürügyet
vágytársaimnak, bennem azon magas hivatásnak reményeit hiánylani látni,
melyre úgyis hiúságuk érdemetlennek hisz? – Szólj bátyám! lehet-e,
szabad-e tanácsodat követnem?
Szilágyi indulatba kezde jőni. – Nem akarod? – vág az ifjú szavába. –
Jó! lásd magad következéseit éretlenségednek; – de ha a fergeteg fölcsap
körüled; ha majd fűhez, ághoz kapsz, engem ne vádolj! – Helytelennek
látod te, a mit ősz bátyád javal, miként egykor helyesnek házasságodat.
Bármiként tagadja nemeslelkűséged, te megbántad azt; mert – tevé
szelídebb hangon hozzá – te Katalint nem szereted, s a mi keserűbb, nem
becsülheted. Ki ő? légy őszinte! lanyha, élet s él nélküli lény, egy
bogáncsszál a büszke czéder mellett. – Lehet, ismétlem: hogy te most
okaim helyességén kétkedel; de ím jósló lélekkel mondom: Gara, Ujlaki s
még egy, kit magam se merek nyiltan megnevezni most, el fognak árulni,
Istenemre! el: s kérdés, ha az országnak ily iszonyú állásában nem
sikerülend-e átkos merényök?
– Ám tegyék! – mond a király fönséggel – az uralkodók élete Isten
kezében van, s higyj nekem, én nem tartok semmitől. Emelje az árulás
sárkányfejét: ébren, s emberére talál! – Szelídség az első lépés; ha ők
azt nem értik, nem érdemlik; ha hála helyett bosszú lobog kebleikben:
hiszem az Istent! – folytatá, hívőn emelve égnek szemeit – az örök
gondviselés keze utóléri őket, s megaláztatnak.
– Még egyet öcsém, – mond kimért hidegséggel Szilágyi. – Nem vagyok én a
multnak feledése – nem engesztelés – s a szelídség ellen; de a mire
figyelmeztetlek, nem mult az: jelen van, szemed előtt történik, s
megbocsáss ezen öreg vasfőnek, mely a dolgot maga nevén nevezi, csak
vak, a ki nem látja.
– Bizonyítványokat, bátyám! – szól a király élénkebben.
– Nem fognak késni. De térjünk a többire: a török háborog; Fridrik
kezében a korona. A széleken Giskra zsibong; szabad zsákmányosai,
Komoróczi s Walgatha Pest körfaláig portyáznak; Ábrahám egy tehetős
zsidó, kinél anyád számára rendelt s részint kifizetett ékszerek voltak
s bársony-, arany- s ezüstszövetek, királyi öltözetekre számodra,
eltűnt. A napokban Székes-Fehérvárról egy levél érkezett hozzám, melyben
írják, hogy az öreg kalmárnak raktárát tulajdon írása következésében,
két idegen akarta elfoglalni, s midőn a sáfár kétkedett, erőszakhoz
nyúltak a rablók. Bessenyődi, a város bírája, el akarta őket fogatni, de
poroszlói elkéstek. Nankelreuther elrablott nejeért dühöng; Pongrácz, az
Ercseik, Gyerők, Salamonok, Podmaniczkiak s a többek, rablóváraikban
nevetik a törvényt; a békés vándor e rendetlen országban nem biztosabb,
mint az arab pusztákon. A rablók, portyázók, szabad zsákmányosak
szemtelensége vérszemre kapott, s mintha a pokol minden ördögét
fölkergette volna odúiból: zaj, gyujtogatás, pártdüh rombolnak
közöttünk. Ujlaki fosztja a székelyeket s a szászokat zaklatja
Erdélyben, számos népet tart fegyverben; Gara követeket küld éjjel
Budáról szemünk előtt s közeledben az idegen fejedelmekhez. Így állanak
a dolgok, uram király!
Mátyás a beszéd folyamát feszült figyelemmel követte, s miként a tárgyak
változtak: úgy az ifjú arczán nemes fellobbanás, megvetés, gúny s
nyugodt erő kifejezései tűntek rendre elő.
– Te elnémultál? – szólt felsőségi szellemmel a kormányzó. – Elhiszem
azt! – Ily óriási zavarban nem könnyű a napnak lenni, mely a romboló
elemeken keresztül szórja választó sugárait. – Isten kell itt,
mennyköveivel!
– Kihallgattalak, – felelt a király. – Bátyám! s miként élénk s tudtomra
nem mindenben túlságos képét gördítéd le elmém előtt azon darabolt
néptömegnek, melyet ti nemzetnek neveztek: úgy ismertem én azt.
Szavaidban túlságos, a mit Ujlakiról, Garáról mondasz, s jóslataid; de
legyen elég erről. – Most szólj, mit kell itt tenni? A bajt leírni
könnyű, gyermek tudja ezt. – Szavakban árad a panasz, tettbe szorul a
segítség.
– Nyiltan tehát, öcsém! – mond Szilágyi fölkelve. – A törökkel békét
kell kötni, habár áldozatba kerül is; Giskrával egyezségre lépni, s
Fridrikhez követeket küldeni a koronáért. Ha Garát, Ujlakit büntetni nem
akarod, jó, – nincs ellenemre; de szorosan ügyeltess rájok. Ez az első,
mit tenni szükség. – Pihenő idő lesz ez, erőt, pénzt gyűjteni, s azután
lehet legelőbb is a rablóvárakat lerontani: miként arról a Rákoson
törvény hozatott.
– Istenemre! – kiált fel Mátyás – vagy nekem vaknak kell lennem, miként
mondád, öreg; vagy a dolgoknak nem úgy állaniok, miként leírtad: meg nem
foghatlak! Békét kötni a törökkel? ezt javalod te? a tapasztalt öreg,
kinek most is ozmán vértől füstölög kardja; ki a pogány szavainak, sőt
esküinek értékét ismered! – békét Amuráttal? ki éhen sovárg bosszúra; s
kit békekérés még elbizottabbá s vakmerőbbé tenne; egyezkedni Giskrával,
s a neve alatt rablózsiványokkal? – Én tegyem erre az első lépést? egy
idegennel, kit Erzsébet királyné hozott az országba védelmére, s ki,
mint a ledér növény, honunk királyi fájának sudarára kígyózva,
tolvajként űzeti aljas fosztogatásait! – egy szabad zsákmányossal én, a
király? – rabló csordával a nemzet? – Láncz és ostor a semmirekellőknek,
nem békeajánlás!! Nem tudod-e, mit bír kivívni egy nagy nemzet, mikor
szent hűségben a hon javáért kezet fog királyával, ki boldogságaért él,
s kinek minden csepp vére az övé? – Nem vagytok-e többé magyarok, hogy
haramiákkal fogjatok kezet? ti! kik előtt a kelet holdja reszketett! –
Követség a fösvény Fridrikhez? – hm! sikertelen az, ha én őt ismerem; az
égre pedig, bátyám! én szívébe tekintettem, s alaktalan láttam őt
látcsövei s pénzes málhái között; de legyen ez az első lépés, illő s
helyes megtenni: ebben egyetértek veled. Menjen Nagy Simon oda: őt
ismeri Fridrik, s alkudozzék; s habár félek, hogy Brennusként a villogó
kardot kell a mérlegbe vetnem, – de menjen!
– S a török, és Giskra!? – kiált fel indulatosan Szilágyi.
– Halld, öreg, meggyőződésemet, s azt a mit én hiszek teendőnek: mert
nem bábnak – királynak tettetek! s az leszek, minő igazán forró
keblemben hordom a hon javát! az leszek a szó teljes értelmében! vagy
lelépek a trónról inkább, mint hogy azt tegyem, mit eszem s
meggyőződésem kárhoztatnak. – Javallatod a rom magvát hordja méhében.
Bátyám! minden attól függ most, erőt mutatni. – Rozgonyi Sebestyén
seregével induljon Vadna vára felé: ott van Komoróczi s Walgatha,
Giskrának legerősb vezérei, de kikben a Giskra hős lelke s vad hűsége
nem él; rombolja fészkeiket szét s menjen tovább, várról várra, míg
tiszta lesz az ország. Legyen szigorú, mint Giskra; de igazságosabb;
büntessen, de ne kegyetlenkedjék.[42] – Te pedig, öreg, a békelevél
helyett kösd hős kebledre harczlátta vértedet! borítsd a tisztes ősz főt
a fényes sisakkal, vond ama nemes fegyvert elő oldaladról, mely oly
sokszor látta futni a hon ellenségeit! ma még összegyűjtöm a tanácsot:
holnap indulhatsz! első leveledben a győzedelem hírét veszem! – A
törökre, vén oroszlán! – ismerem én embereimet; jobb kézbe nem adhatom a
vezérséget; eredj! – köztetek leszek! itt és ott, és mindenütt, miként
illő a királyhoz. – Isten veled!
Annyi fönség volt az ifjú Mátyásban, mikor ezt mondá, hogy Szilágyi
önkénytelen földre sülyeszté tekintetét. Parancs volt ez, meg nem
szokott az öreg nyakas kormányzótól; de királyi parancs, milyennek lenni
kell, mely ellenmondást nem ismer: mert a meggyőződés világa árad
belőle.[43]
Mátyás egyedül maradt szobájában; minden aggály megszűnt; a királyi
gondok terhét e nagy, e nemes elhatározás tova űzte. – Istenem!
sóhajtott fel lelke mélyéből – te adtad a kormányt nekem, engedd, hogy
azt nemzetem javára s dicsőségére bírjam, vagy vedd el tőlem s tedd
érdemesb kezekbe!
Néhány perczig némán tekintett maga elébe; végre felkiáltott: – Látnom
kell őt! – s csengetett.
Zokoli Mihályt hivatá, ki nemsokára belépett.
– Tudsz-e újságot, barátom Mihály? – mond Mátyás, elébe lépve vidáman.
– Felségedtől várom azt!
[Illustration: – A törökre, vén oroszlán!]
– Rozgonyi indul a cseh rablók ellen; Szilágyi a törökre; válaszsz!
– Uram király! – felelt Zokoli – én parancsára várok s mindenütt kész
vagyok vívni felségedért.
– Rozgonyihoz mégy! holnap reggel a levelet te viszed el neki.
Zokoli meghajtotta magát, s arczán öröm lobogott.
– Neked nagy káraid vannak, – folytatá a király részvéttel – szólj,
segíthetek-e?
– Váraim ki vannak rabolva, – felelt a szép ifjú hős – uram király!
kincseim a zsiványok kezében; birtokom kormos falakból áll s vetetlen
ugarból, melyet a cseh lovak patkói gázoltak el; – de kardom megvan! s
királyom nem szégyeníti meg ajándékkal azt, kinek pályát nyitott érdemre
s dicsőségre.
Mátyás még az nap délután tanácsot tartott. Helyes fogalma, velős ékesen
szólása s azon lelki erő, mely arczáról sugárzott, szint azon hatást
tevék a tanácsra, melyet Szilágyira. Élénk lelkesedéssel fogadtatott el
a király terve.
A SZABADÍTÓ.
Az én babám durczás leány.
A legénynek csak fittyet hány,
Be haragszik, ha azt mondom:
Addsza csókot szép galambom!
_Kisfaludy Károly._
Míg Mátyás Strazniczról Budára sietett, s később parancsára Rozgonyi
Sebestyén s Zokoli hirtelen előkészületeket tőnek a felsőmagyarországi
rablóvárak vívására: addig a csinos Nankelreutherné több oly helyzetbe
jöve, melyeket egészen el nem hallgathatunk. Ott hagyók őt el, hol
fürdőjéből kiszállván, kárpitos ágyában keresett a nap hosszú unalmai s
küzdései után nyugalmat. Lelkületéből egészen sajátságos lénynek
gyanítható: hogy azt sok másoknál, előbb is találta fel. Nemével a
diadalérzetnek tekintett szobájában körül, néha-néha emelvén föl fejét a
mesélő szolgálóra, ki elvégezvén beszélyét, parancsra várt.
– Elmehetsz! – mond Nankelreutherné – de itt a szomszédszobában fogsz
hálni.
A szolgáló hátra vonult a nélkül, hogy tisztában lenne az iránt:
kezdje-e szeretni e nőt, ki parancsoló szeszélye mellett igen
kibékülhetőnek látszott s bírt azon felsőséggel, mely minden
kellemetlensége mellett is, önkénytelen alárendeltetést és függést idéz
elő.
Az éj csendesen mult el, s Ilka kipihenvén magát, pirosan mint az ifjú
rózsa, s vidáman, mint a tavaszi pacsirta, ébredt föl, s szolgálóját
szólítá be, s öltözni kezdett. Szép aczéltükör előtt foglalt helyet, s
hosszú, tömött haját, mely vállát, hátát borította el, s majd bokáig
hullámzott selyemgyűrűkben, kezdé fésültetni. A leány műértőleg folytatá
munkáját.
– Mondd nekem, leányom! – így kezdé a nő – miként tudsz e rablófészekben
mulatni, e közt a sok borzas férfiú közt?
– A kénytelenség oka, asszonyom! – felelt a kérdett. – De csendesen
szóljunk, mert itt a falakon át rések vannak, s ha akarja valaki: egy
szavunk sem vész el.
– Hallgatóznak is itt?! – kiált fel Nankelreutherné, hirtelen
hátrafordítva fejét s figyelemmel körüljártatva a szobában tekintetét –
annál jobb: hadd hallják, a mit mondok. Ne ránczigáld úgy azt a fésűt! –
felét kitéped a hajamnak!
– Nem láttam soha oly selyemlágy és sűrű hajat, – mentegeté magát a
leány, – valóságos csuda az; ötnek elég volna!
– Ugy-e? de azért kimélve bánj vele: mert ily mostoha kezek között úgy
megritkul, hogy konty sem telik belőle. De mondd, miféle ember ez a
Komoróczi? mi ő itt! úr, vagy a Giskra szolgája, parancsnok vagy hóhér,
vitéz vagy tolvaj? s mit akar velem? Ti cselédek örökké jobban tudtok
mindent a háznál: felelj nekem nyiltan, meg nem bánod!
– Asszonyom! – szólt a leány, kin igen feltünő volt a remegés – én nem
tudok semmi bizonyost. Még mikor e várba nem hurczoltak, hallottam, hogy
Komoróczi egyik hatalmas czimborája Giskrának, hogy vérengző, kegyetlen,
s csak úgy kedvez valaki éltének, ha váltságot vár, vagy – – –
– No s mit vagy – – –? – Nankelreutherné haragosan fordult vissza a
szólóra, ki épen akkor keríté gyönyörű hajzatát fején össze.
– Én csak azt mondom, a mit hallottam. Kegyed nem fog rám megneheztelni.
– Ne rágd a szót annyit, mondd ki, a mit akarsz, úgy sem fog semmi okos
kisülni beszédedből.
– Azt mondják, hogy épen oly szelid s becsülettudó, a milyen vad és
goromba máskor, ha valakibe – – –
– Ej, mondd ki már ha valakibe szerelmes, úgy-e?
– Úgy van, asszonyom!
– Ezen kár volt oly soká tünődnöd. Most értem: nálam mindakettőre számít
ő kelme: de aligha meg nem csalódik. Férjem gazdag, roppant kincscsel
bír, de pénzét kiméli, bár engemet imád; azt hiszem, előbb elkövet
mindent fegyverrel kiszabadításomra, míg szekrényét felnyitja.
– Hát tudja, hogy kegyed itt van?
– Ostoba kérdés! Hiszen ha Komoróczi váltságra számít, tudtára kell adni
férjemnek, hogy birtokában – vagy mit mondok! – hatalmában vagyok.
– Hm; – jegyzé meg a szolgáló, egy szép vállat rázván meg, melyet a
szobában levő egyik szekrényből vett ki – nem úgy szoktak itt a dologgal
bánni, asszonyom! ki vannak ezen emberek tanulva, s nem koczkáztatnak
semmit.
Nankelreutherné, miután hófehér szoknyát szorított derekához, a vállra
tekintett, s azonnal kezébe vette, nagy kedvteléssel legeltetvén szemeit
rajta. Sárga metszett bársony volt ez, s kapcsai aranyból.
– Nem hinné az ember, – mond nevetve – hogy e zsiványfészekben ily váll
találkozzék; vajjon kiről vonta ezt le a derék vár ura?
– Ujdon új.
– Igaz, de nincs elég mélyen kivágva; add az enyimet ide!
– Próbáljuk meg, asszonyom, most így viselik, Garáné a nádorné kezdte a
divatot, s Budán mind így öltözködnek az asszonyok.
– Te akarsz engem arra tanítni, mi a divatszerinti; tavaly viselték így
igen, de nem az idén; azonban teljék kedved, úgy sincs egyéb dolgom;
háromszor is felöltözködhetem egy nap.
Ezzel fölvevé a szép vállat, s szokott zsémbbel feddegeté a fűzőt
szorító leányt; néha-néha a tükörbe pillantott, két kezével simítva fel
homlokán haját, s szoknyája redőit egyengetvén.
– Hallod-e? – mond körülfordulva a tükör előtt, – e váll jobban áll,
mint gondoltam; megtartom, s a régit neked ajándékozom; ha
kiszabadulhatok e fészekből elkérlek, vagy megveszlek Komoróczitól;
meglehetősen tudsz a hajjal bánni, jól fűzesz s öltöztetsz s ha
néhányszor a körmödre verek, nem utolsó szobaleány válhatik belőled.
A leány megcsókolta Nankelreutherné kezét s örömmel tekintett a nekie
ajándékozott vállra.
– Térjünk az előbbi tárgyra – folytatá a szép nő, karpereczeit kapcsolva
össze. – Rakj itt el holmit s mondd, miként szoktak itt az emberrel
bánni? – Hogy ravasz rókák ezen zsákmányosak, azt első pillanatra
beláttam.
– Asszonyom! – felel a leány körültekintve, majdnem suttogó hangon. – Én
csak annyit tudok, mennyit elejtett szavakból fűzhettem össze, s azt
elmondhatom: Komoróczinak atyja mint közvitéz szolgált egykor, később
néhány telekkel ajándékozta meg Bicskén Erzsébet királyné; idővel híres
pártvezérré vált, s Cilly grófnak kedves embere volt; zsákmány s
rablások által meggazdagodott; vagyona fiára Péterre szállott, kinek
most nagy hatalma van, s Giskrának vezérei közt majdnem első. Czimborái
Walgatha, Axamith, Uderszki s második. – Azt állitják, hogy Giskra nem
mindent tud, a mit vezérei elkövetnek; sőt hogy tetteikért, ha néha
fülébe mennek, keményen szokja őket feddeni. Komoróczit azonban kiméli:
mert nagy befolyása levén e vad csoportok kedélyére, szüksége van rá: de
emberünk tud is vele bánni. A mint mondják, többnyire minden vád alól
kivágja magát, s mindig nyer kegyében elszánt vitézsége, gyorsasága
által. Giskra talán néha mégis rövidebbre vonná a gyeplőt, de a hatalmas
rablólovagot nem oly könnyű nélkülözni. Igy történik, hogy előtte semmi
sem szent. Ha valahol gazdag kereskedőt tud, kincsét kézhez keríti; ha
oly személyt tehet rabbá, kitől nagy váltságot remél, az ilyen el nem
kerüli sorsát, s jaj neki, ha rokonai fösvénykednek; az első kikerülő
feleletre részökről, Komoróczi ördögi hidegséggel parancsol halált a
szerencsétlenre, s fejét szokta rokonainak kapujára szegeztetni.
– Irtózatos! – kiált fel Nankelreutherné – mi sors vár itt rám!
– Ej! – jegyzé meg a beszélő – kegyed mitsem tarthat tőle; különös
sajátsága van: nők iránt sokkal engedékenyebb; s kegyedbe szerelmes, a
mint ezt könnyen észre lehet venni; ő egészen ellenkező alakban tünik
fel, ha viszonszerelmet vár, s ezt szokta várni.
– S ha csalódik? – vág közbe kevélyen Ilka.
– Arra példát nem tudok, nem is régen vagyok itt; de annyit hallottam,
hogy a nőnem gyilkától ment, – bár a fogságot, ha örökös is, s az
erőszakot nem tartja a vezér büntetésnek.
– S nem volt-e, ki a nyomorultnak szívébe merte volna a tőrt ütni? –
mond Ilka hevülve – mikor nyerni semmit, veszteni mindent lehet!
– Ki tenné azt? – Ő tartja féken a rablócsoportot, s épen az ő
kegyetlensége oka, hogy itt, e bűnök fészkében, külsőleg neme a lovagi
szellemnek tünik fel. Veszszen ő, úgy ki vagyunk a legirtózatosabb
erőszaknak téve.