tudta használni; ehhez a legegészségesebb arczszín, s változatlanul
derült kifejezés vonásaiban járult, kivévén, ha indulatokba jött: mert
akkor egy kis furiához tuda hasonlítni, a min ő maga is mosolygott
később. – A férfiaknak igen tetszett, s hallatlan diadalokat tett;
mindazonáltal az élvezet, melylyel a junói s bachanti vegyítékű alak
kinálkozott, inkább anyagi, mint szellemi volt, s a nőnek egész valója
semmi sem kevésbbé, mint uriasan nemes.
Lelkületében neme a gondatlan önfeledésnek tünt fel néha; ellenben
voltak pillanatai, melyekben szerfölött tudott titkolódzni. Lakában a
rendet s fényt kedvelte, bár ízlése kevés volt, s néha a derék
Nabuchodonozornak erszényét aszályba hozta.
Azok közül, kiknek igen is nagyon megtetszett, már kettővel
találkoztunk: a szép ifjú cseh lovaggal Wratizlávval, s a mint később
tapasztaltuk, a félszemű bozontos Komoróczival, ki meghódítására a
legrövidebb utat látszatott választani.
Nankelreutherné az elsőnek hódolatát azzal a fél meghitt, félgúnyos
hetykeséggel fogadá, melyet sokan bátorítónak, de a nőket közelebb
ismerők kis foganatúnak vélnek. Komorócziról, kit csak gonosz híréről
ismert, nem is álmodott.
Gyámatyja, ki fiatal nejétől függött, nem lehete némileg nem nevetséges
előtte, mivel bármi igazságtalan volt mostohája iránta: atyja soha se
merte, vagy akarta őt azon igazság-érzettel s férfiúi szilárdsággal
védni, mely atyához illő, Ilka kezdett hűlni iránta. Nem jött ezen
hidegség hirtelen, s fiatal szíve egyelőre mindent gondolt, a mi
atyjának gyengeségét mentheté: de a természetben van, hogy: a mi való,
az el nem vitatható, s a lélekre önkénytelenül hat. – Egy gyenge atyának
gyermeke vagy el fog aljasodni, ha lelke köznapi, vagy szívébe neme a
keserűségnek fogja magát fészkelni, ha lelkülete nemesb. Lelki ereje ezt
hallgatásra bírhatja, s megzabolázhatja; de az mégis megmarad; s néha,
főleg meglepetésekkor, önkénytelen tör ki. Ha ehhez egy mostohának
helytelensége járul, kit a könnyen hajló gyermeki szív mint anyát
tisztelne, ha benne azt találná; de kihez nem vonul, ha magát
visszataszítva érzi: s akkor e kettős hatásnak a fejlődő lelkületre
mérhetetlen befolyása van.
Ilkában természetes könnyelműség volt, mely atyja házánál nem kevés
táplálékot nyert; mert sok történt ott, a mi a könnyelműséget
menthetőnek s napirenden lévőnek láttatá vele, akkor, midőn gyermekded
elméje még nem tudott okoskodni. A magábaszálltság kora beköszöntvén,
Ilkának sokról fonák képzetei lettek, a mint az igen természetes; mert
fejlődő lélekben az első benyomások örök bélyeget hagynak; de mivel mind
e mellett a leánykában lelki erő volt, bár az egészen ferde irányt vett
is: lelkülete különös, s egészen saját fordulatot nyert.
A helyesről, kötelességeiről, helyzetéről tiszta fogalmai nem lévén,
azon ellentiségéből a tapasztaltnak a tanulttal, mely gyámatyja körében
mutatkozott, ő szeszélyes rendszert alakított elméjében. Minden jót a
kellemes érzéseket előidéző dologhoz csatolt képzetében; s a mi őt
boldogítá, azt tartá jónak, helyesnek. Lehet, hogy volt lelkében egy
titkos szózat, mely olykor fogalmai ellen a jóról, lehetőről, fölemelte
hangját; ez oly természetes; de tudjuk, a hol a jó csak belső vitatkozás
következésében nyeri a helytelen fölött az elsőséget; ott abban nem igen
bízhatunk; s hogy annyi körülmény van egy szenvedélyes hölgy életében,
mely az elmének időt sem enged olyanokat tenni, mik hosszas fontolgatás
eredményei.
Ilka mindezek következésében lelkületének fővonalát, természetes
könnyelműségét s szenvedélyességét megtartván, gyámatyjának nem
legboldogabb, s igen változatos egű házkörében nemét a tapintatnak tevé
sajátjává. Ő hirtelen belé tudta magát találni a körülménybe; egész
nevelése nélkülözésekkel s öntagadással levén összekötve, ez neki
könnyebb volt, mint bárki másnak. Nála a jelen uralkodott, a jövővel
ritkán gondolt, s a multat könnyen feledé; nemtelen indulat nem volt
szívében; czélja többnyire helyes, bár az utat annak elérésére sokszor
elvétette; e mellett kitételeiben nem ritkán pórias, s némely
tekintetben igen merész volt. Őt a jelen nyereségétől a legveszélyesb
következmények sem rettenték el.
Ilyen volt, midőn Russián kezéhez kerítette. – Komoróczi még néhány
kérdést tőn alvezéréhez, a ki midőn épen készült azokra felelni,
hirtelen kinyílt az ajtó s Nankelreutherné a legízletesb úti öltözetben,
mely bő ujjú, gazdag prémezetű mente neméből állott zsinóros topánokkal,
élénken lépett be.
– Igen különös, – mond kevélyen, a két meglepett beszélgetőhöz intézvén
szavait, – hogy ily hidegben kegyelmetek a szellős csarnokban hagyják az
embert állani, az összecsődült háziak szemtelen tekinteteinek kitéve.
Remélem, hogy e rablófészekben csak lesz néhány meleg szoba számomra, s
szolgálatomra nőcseléd.
Ilka ezt oly parancsoló s kikelő hangon ejtette, hogy Komoróczi egyelőre
nem talált szavakra, s mintegy önkénytelen vitt a nő elébe egy tág
széket, melyben az, minden további kinálás nélkül, helyet foglalt.[34]
RABPARANCSNOK.
Volnék mint sas szabad,
Uratlan bérczeken,
– – – – – – –
– – – – – – –
De én nem szállhatok,
Lelánczolt rabmadár,
Kit korlátok közé
Önkény hatalma zár.
*
_Bajza_.
Nem lehetett a rablólovag meglepetését leírni ezen első összejövetelekor
a nővel, kitől szemrehányásokat várt; kinek képzelt ellenkezésére már
magának terveket gondolt; kinek végre, véleménye szerint, egészen más
szerep vala természetes. Mindenre, a mit a szép Ilkának helyzetéhez
mérve, várhatott Komoróczi, el volt készülve. Gondolható, hogy ő azon
különösen s csudálatosan engedékeny regényhősökhez általában nem lehetne
mérhető, kiknek közelökben az elragadott védetlen hölgy állását
hosszasan tarthatja meg. Komoróczinak lelke annyira köznapi s aljas
volt, hogy nekie ily esetekben erőszak s a leggyöngédtelenebb botrány
kedveszerinti s alkalmazható módnak látszatott, a nekie kellemetlen
ellenkezés legyőzésére minden további értekezés nélkül.
Midőn Nankelreutherné elragadtatásakor a legszenvedélyesebb kikelésekben
első boszúját kilehelé s látta, hogy egy alávaló rablónak hatalmába
került, ki ellen nincs védelem: a hosszú út unalmát arra használta, hogy
magát új helyzetében otthonosítsa. – Ezek az emberek – így gondolkodott
magában – vagyonomra nem vágytak, mert azt tőlem elragadni úgyis
hatalmokban volt, s ha akarták, meg is ölhetének. Miért nem tették? –
Itt személyemről van szó; igen, ezt sugalta neki a hiúság: valami
hatalmas kényúrnak szenvedélyét izgatta fel csekélységem. – Ez, bárki
legyen, két dologra számíthat: vagy arra, hogy könyűkkel s kérésekkel
fogom őt megszelidíteni akarni; vagy arra: hogy végre szeretetének
jószerével, vagy erőszaktól kényszerítve, engedendek. Minden attól függ,
így terveze tovább magában: ezen alávalónak ellenében az erőt mutatni,
vele felsőséget éreztetni. – Mit nyerhetek könyűkkel? semmit!
legfeljebb, hogy még inkább belém bolondul; – hiszen a férfiak azt
állítják, hogy sírva vagyunk a legszebbek. – Nankelreuthernének arczán
önbizalom s kevély kéj mutatkozott. Hah! – így folytatá – meg fogtok
ismerni, ti gyáva férfiak! Mik vagytok ti velünk szemben? – játszó
eszköz, melylyel kedvünk szerint bánunk, ha egyszer gyengeségtöket
kiismertük. Nem a legrettenhetlenebb lovag-e a jó Nankelreuther? s minő
kicsinynek, igen igen kicsinynek láttam én már e felbőszült medvét,
hányat már, mint ölebet hajlongni lábaim előtt? hogy kedvem jött őket
felrugni.
Ilka az így agyában kifőzött rendszert azonnal gyakorlatba hozá.
Russiánnak kérdéseire vagy épen nem, vagy igen röviden felelt. Ha
fáradtnak érzé magát, megállott, és minden unszolás ellenére egy lépést
se ment odább, míg magát kényelmesen ki nem pihente.
Ha rablója egy illetlen szót mert mondani, azonnal oly kevélyen
pirongatta le, mintha parancsnoka lett volna; s a feddettnek úgy
tetszett, mintha a nőt kimélni kellene; mivel ily szilárd lélekkel
könnyen megtörténhetett, hogy Komoróczin is azon elsőséget fogja
gyakorolni, melyet kisérője felett.
Nankelreutherné halkal, magát kiséretével egészen úgy, mint jövendő
parancsnoknét, kezdé tekinteni, s néha oly megvetéssel szólott hozzájuk,
hogy csak a dühös Komoróczitól való félelmök okozá, hogy a negédes,
elkapott nőn boszujokat nem hűtötték.
Beléptekor a vadnai teremben Komoróczinak megütközését észrevette ugyan;
de úgy tetette magát, mintha nem látná.
– Remélem, – ismétlé, büszkén emelve fel szemeit – hogy nehány csendes
szoba lesz e várban, s nők szolgálatomra. Russián! tegyen kegyed néhány
darab fát a tűzre, – most kezd a hideg kijőni tagjaimból.
A lovag bámult, s a parancs teljesítve lőn. Ezzel a nő fölkelt üléséből,
s intvén Komoróczinak, leemelteté magáról a felső öltönyt, s így
kényelmesb helyzetbe tevén magát, a kandalló mellett helyet foglalt.
– Még előbbi szavaimra – kérdé hidegen Ilka – nem kaptam feleletet?
Komoróczi sajátságos tekintetet vetett a beszélőre, ki, a mint vélte,
hatalmában volt. Természetében van az oly lelkületeknek, mint az Ilkáé,
hogy hatásukat egyelőre el nem hibázzák, bár a játék, melyet játszanak,
merész és koczkáztatott.
– Meg lehet kegyed győződve, – felelt Komoróczi, különös elegyével a
kevélységnek és aggálynak – hogy csak magától függend itt minden
szolgálatot, melyet kíván, s minden kényelmet megnyerni.
– Hatalmammal tehát ezennel élni akarok, – nyilatkozék féltréfásan a nő
– s minekelőtte szobáimat és cselédeimet látnám: egy csésze borlevest
szeretnék inni; mert Russián uram oly hallatlan rossz ebédeket főzetett,
hogy most sem érzem magam jól utánok. Ezek az emberek azt hiszik, hogy
vad-almán növekedtem fel az erdőben.
Russián a Komoróczi parancsára eltávozott, boszúsan nézvén a nőre, s
egyet azon elfödött gúnytekintetek közül vetvén parancsnokára, melyek ha
észrevétetnek, nyílt sértéssé válnak.
Elmenvén amaz, Nankelreutherné maga elébe bámult, s néhány percznyi
szünet lőn; végre, kissé oldalt fordítván fejét, megszólalt újra:
– Egyedül vagyunk; – mond, fürkésző tekintetét vetvén Komoróczira – azt
hiszem, az illendőség hozza magával, ily goromba hurczoltatás után, a
legrosszabb utakon, csikorgó télben, – hogy kegyed végre valahára
tudassa velem, kinél vagyok? egy rablófészekben-e? hol köveimet,
gyöngyeimet tépik le nyakamról, s hogy hallgassak, tőrrel némítanak el;
– vagy egy ábrándos szerelmi hősnél? ki ezen ostoba s goromba utat
választotta arra, hogy szívemet megnyerje; valóban kiváncsi vagyok ezen
állattal megismerkedni.
Komoróczinak a vér futotta el képét; azonban valami oly eredetinek
tetszett e helyzet előtte, s a nőnek szinte vakmerő nyilatkozása oly
saját neműnek, hogy a mosolytól meg nem tartóztathatá magát.
– Azon állatot, – mond gúnynyal vegyült tréfával – ki a legrövidebb utat
szokja a legjobbnak tartani, s kinek sem kedve, sem ideje sokat édelegni
s térden esengni egy nő előtt, kibe szeretett: van szerencsém kegyednek
ezennel csekély személyemben bemutatni. Meglehet, – így folytatá mindig
vidorabb kifejezésével arczának, – hogy külsőm nem bir azon hódító
kecsekkel, melyekkel a vitéz Nankelreuther Nabuchodonozoré; de arról
bizonyossá teszem kegyedet, hogy szeretem, bár minden szerelmem mellett
sem fogok annyira megbolondulni, hogy férje hajdani druszájának
példájaként szénát egyem.
– E szerelmi nyilatkozás – mond kissé élesen s minden tréfa nélkül Ilka
– egészen a nyilatkozóhoz illő; de még mindig nem tudom, kitől van azt
szerencsém hallani? Kegyed mindenesetre a vár ura, de minő vár ez? Ki
itt az úr?
– Nevem Komoróczi, – felelt a kérdett. – E vár Vadna.
A nő összeborzadt, de hirtelen rendbe szedé magát. – Nem bámulhat
kegyed, ha e névre elundorodom; Vadna? azon rablófészek, zsákmányolás s
gyilkosság tanyája? Istenemre! gyönyörű hely szerelemre! – keresve sem
választhata szebbet. – Ilka tetőtől talpig járatta szemeit Komoróczin. –
Kegyed kétségen kívül Valgatha, vagy Komoróczi; Castor és Pollux; de
kétlem, hogy valaha a csillagok közt öröküljön nevök.
Komoróczi egy lépést tett előre.
Ilka kezével intett. – Sérteni nem akarom, vezér! miért tenném azt?
hatalmában vagyok, s valóban igen jónak s fiatalnak érzem magamat arra,
hogy itt, pár nem kegyes szóért, életemet tegyem koczkára, szóljon
tehát; mi czélja velem?
– Szeretni s szerettetni! – mond Komoróczi daczczal.
– Szerettetni? – kérdé Ilka keserűen nevetve – valóban gyönyörű! én
pedig kinyilatkoztatom: az nem lehet, hogy egy fiatal nő így szeme
szöktében beleszeressen valakibe. Micsoda bolond gondolat ez? kinek tart
kegyelmed engemet? – béketűrés, jó ember! az ily megrohanás medvék közé
való, nem nők ellenébe.
A lovag közeledett, s tekintetéből úgy látszott, hogy várúri jogait
szándékozik követelni.
Ilka hirtelen felugrott, s félkomolyan s féltréfásan emelte rá kezét. –
Hozzám ne nyuljon, vitéz úr! azt előre tanácslom; kezem nagyon gyors, s
olyant találok koppantani ujjaira, hogy megemlegeti.
Komoróczi megállott. Van némely helyzetnek természetében valami, a mi
tartózkodást idéz elő. Ilkának arcza ment volt minden aggálytól,
szavainak hangja tréfás, s inkább ingerkedésre, mint elhatározott
ellenkezésre mutató. Tökéletesen hatalmában volt a támadónak, s mégis
Komoróczi boszankodás helyett elmosolyodott. E neme a vakmerőségnek,
mely egy fogolyban urat játszik, igen új, s részint igen nevetséges volt
arra, hogy őt ily hirtelen erőszakra birja. Egyébiránt volt talán
hősünknek egy utógondolatja s valami számítása egyébre, mint az, a mit
Ilka gondolt vagy gondolhatott.
[Illustration: Szerettetni? – kérdé Ilka keserüen nevetve.]
– Kegyed, – mond a lovag, – mint látom, nagyon bízik azon benyomásban,
melyet kecsei rám tettek, s jókor bitorol egy felsőséget, melynek
szárnyait megnyirbálni csak az én jó kedvemtől függ; ez mint tréfa
mehet; s megvallom, hogy inkább szeretem a legszebb nőt, kit valaha
láttam, ily vidáman, mint gyáva panaszok közt.
– Ah! – felel Ilka – imé egy csinos szó; ez már arra mutat, hogy
kegyeden még nincs minden elveszve. Ezen udvariságot itt nem vártam
volna; ez az út a lovagi szerelmeshez illő. Ha ha ha! Nem veszi nekem
rossz néven, de meg nem állhatom, hogy ne nevessek, ha kegyedet így
színről-színre látom, s ezen eredeti külsőt egy olvadó szerelmi hős
képzetével kell összefűznöm.
– Nem tudom, – mond Komoróczi némi szeszélylyel, – mi lenne oly visszás
külsőmben? Voltak idők, mikor honi hölgyeink a szeretőben a férfiút
becsülték, s keveset néztek a külsőre; hol lelket s erőt találtak;
egyébiránt Nankelreuther úrral erő, sőt szépség tekintetében is meg
mernék mérkőzni.
– Mindig Nankelreutherrel áll kegyed elő, mintha Isten tudja, minő
szerelmes lennék férjembe; én becsülöm őt, annyi igaz; ő igen derék
lovag, s kegyednél sokkal különb, nem oly bozontos, és nincsen rőt haja,
a mit – köztünk legyen mondva – ki nem állhatok. Kegyednek roppant
udvariságra lesz szüksége, hogy velem némely dolgokat feledtessen.
– A szakállt a borbély leszedheti, s a veres hajnak dió-olaj sötét színt
adhat; még ez nem akadály; – udvariságom ellen kegyednek, Istenemre!
panasza nem lehet.
– Ezen átváltozást mindenesetre bevárom, míg e tárgyról tovább
szólanánk. – Ilka mosolyogva nézett újra végig Komoróczin – egyébiránt
kegyed igen tűrhető.
– Eddig a szobák rendben lesznek, ha tetszik, fölvezetem – szól
Komoróczi udvariasan.
– Engedelméből – felel Ilka – a borlevest fogom előbb meginni itt a
kandalló mellett, azután mehetünk. Még egyet! gyanítom az ily hősöknek
tréfáit s ábrándozásait; de komolyan legyen mondva: én az éjszakát
nyugton akarom tölteni; minden zajt s alkalmatlankodást ünnepélyesen
kikérek magamnak.
– Az én látogatásomat csak elfogadja a szép Ilka?
– Senkiét éjtszaka! minő szemtelen ajánlat? kövesse meg kegyed magát, s
ha jó születésű nőnek valóban önkénytelen látogatásával tiszteltetik meg
várában, viselje magát úgy, mint illik. Furcsa követelések! – kiált fel
Nankelreutherné, boszúsan morogva magában.
– Jó! – viszonzá a vezér – a nap ne menjen haragunkon le; kegyed ez
éjtszaka csendesen fog pihenni, szolgálatjára alkalmas nőt rendeltem.
– Ez már okosan volt szólva; de én minden éjtszaka csendesen akarok
lenni. Ha már kénytelen vagyok nappal, akarva nem akarva, a kegyed
közellétét s látogatásait tűrni; igen természetes, hogy a nap huszonnégy
órájának fele az enyim legyen; én az éji felet választom.
– A jövendőn nem töri fejét az okos ember, – jegyzé meg Komoróczi
sajátságos hangnyomattal – én csak a mai napról rendelkeztem, s remélem,
kegyed béketűrésemet túl nem feszítendi, mert vannak óráim, melyekben
nem igen értem a tréfát.
Míg így beszélgettek együtt, egy csinos nő, szép nagy virágú
cseréptálban a párolgó, tojással fölkevert borlevest behozta, s kis
asztalkát vonván elő, azt Ilka karszékéhez helyzé, s egy szemtelen
tekintettel egyetértőleg pislogott Ilkára, melyben neme a gúnynak s
tréfának vegyült. – Minden további előzmény nélkül Nankelreutherné
fölegyenesedett, s a tőle kitelhető legbüszkébb tekintetet lövelve a
nőre, azt oly gyorsan s oly erővel csapta pofon, hogy fekete, sisakalakú
csipkefőkötője, a Komoróczi feje fölött ívet képezve, öt lépésnyire
esett a földre. – Ezt vedd emlékül! – mond Ilka – szemtelen
tekintetedért, szolgáló! s tanuld képedet rendbe szedni, ha uri asszony
előtt állasz; – ezzel távozást intett kezével.
– Kegyed meg fog nekem bocsátani, – folytatá Komoróczihoz fordulva, még
mindig indulatosan, de kissé lassított hangon, – hogy várúri tisztébe
avatkoztam. Ha igaz, a mit mondott előbb, hogy kényelemre semmi sem fog
itt hibázni: kinyilatkoztatom, hogy én sohasem érzem kényelmetlenebbül
magam, mint vakmerő s szemtelen cselédek közt.
A szolgáló félig dühösen, félig megrettenve nézett a nőre, fölszedte
összezúzott főékességét, s valamit a sehonnai nőről s majd megtanításról
mormogva magában, hirtelen eltávozott.
E költői igazságtétel után Ilka igen jó étvágygyal kezdé a levest enni;
evésközben néha Komoróczira tekintett.
A komor rabló meredten bámult az evőre. – Istenemre! – kiált fel,
kiengedve ámultából – kegyed itt szoros rendet tart, s remélem, mivel
annyira szereti az engedelmességet: maga is várúri felsőségemet s azon
rendet, melyet én itt szabok, méltányolandja.
– Nem gondolom, – felel a nő, a telt szarukanállal kezében, – hogy engem
párvonalba kiván egy nyomorult cseléddel tenni? bízza csak őt rám, majd
helyre igazítom fejét, s jót állok róla, hogy sem alázat, sem illendőség
ellen nem fog véteni.
– Arra akarom figyelmeztetni szép vendégemet, – jegyzé meg a vezér, –
hogy vendég, s talán az ily kézzel fogható helyreigazításoktól
önkezecskéit megkimélhetné, melyeket a hideg úgyis, gondolom eléggé
megveresített.
– Vendég az, – vág közbe Ilka büszkén, – a ki önkényt jő. Én itt vagy
rab vagyok, vagy úr! s ezt tudni akarom. Ha raboskodnom kell, szóljon
kegyed, s meglátja, hogy igen hirtelen fogom magamat olyanra határozni,
miről nem is álmodik; ha pedig csak tőlem függ itt akarni: akkor úr
vagyok, s mind a magam, mind a kegyed méltósága azt kivánja, hogy ezt
egyikünk se feledje. Ha ezen természetes állását a dolognak valaki fel
nem éri észszel, nem az én hibám.
Komoróczi kezdé kissé béketűrését veszteni; de a nő szavai úgy voltak
intézve, hogy rést nyilt kikelésre nem engedtek, bár képén igen
észrevehető volt neme a számításnak s rejtélynek.
– Meglátjuk, meddig birja e szerepet játszani, s valóság-e, a mit
cselekszik, vagy negéddel vegyült álszín? – ezt gondolá a vezér magában.
– Vágyok tudni, – mond fenhangon s nevetve, – mit tenne kegyed, ha
valóban a körülmények s önalkalmazása azt nyilatkoztatnák velem, hogy
rab itt s nem vendég?
Nankelreutherné letette a kanalat.
– Valóban az? – kiált fel indulatosan. – Kegyed merészlett engemet ide
mint rabot hurczoltatni? s elég vakmerő azt hinni, hogy én ily
körülmények közt csak egy pillanatig mulassak várában?
Komoróczi rámeresztette szemét.
– Teringettét! – kiált fel kifakadva s ezen eredeti eszme hallásától
meglepetve – már azt az egyet szeretném látni, miként viszi kegyed
véghez, hogy innen akaratom ellen elmenjen? ha ha ha!
– Nevethetsz, borzas, a hogy tetszik, – mond Ilka egy pillanatra
szokatlan komolysággal. – Az életből ki, s a várból ki egy út vezet.
Éhen meg nem halok! – ez ostoba neme a halálnak; s én kínozni se mást,
se magamat nem szeretem; de esküszöm! – ekkor Komoróczi felé lépett s
kezeit emelte föl – hogy készebb vagyok meghalni, mint itt a kegyed
rablófészkében csak pillanatig is azon eszmével kibékülni, hogy
Komoróczi uramnak rabnője vagyok. A ki meg akar, az meg is tud halni! –
Úgy sem nagy tréfa itt élni e mogorva falak közt, a kegyed iszákos s
vérengző czimboráinak társaságokban. A méreg megesz, ha rá gondolok,
mennyit mulasztok el itteni időzésemmel. A király megérkeztét Budára nem
láthatom, s a fényes mulatságok, táncz s lakomák helyett itt kell rossz
borlevest ennem, melyet meg is hűtött a kegyed sok beszéde. – Ezzel
haragosan felborította a tálat, hogy a benne levő levesmaradék a padlón
folyt szét, s az edény cserepekben csörömpölt a deszkázaton. –
Megvallom, – folytatá, élénken járva fel s alá a hosszú teremben, –
béketűrésemet elkezdem veszteni. – Ekkor a nő egy oszlop mellé állott,
sírva mérgében.
– Kegyed – engesztelé Komoróczi – igen indulatos, hiszen egy szóval se
mondottam, hogy rab; ismétlem: úr! sőt királyné e várban, ha akarja, s
még a király megérkeztét is láthatni kegyedtől függ.
– Hogyan?
– A szerető hölgynek egy ily durva, veres hajú, bozontos medve sem tagad
meg semmit. Szeretném tudni, mi lehet az, a mit Komoróczinak kedvese ne
élvezhetne, s ne láthatna?!
Ilka kedvetlenül fordította el tőle fejét. – Azt gondoltam, – szólt
hidegen, – hogy valami okos gondolat éri kegyedet; elhiszem ismétlés
nélkül, a mit állít: azon az áron kétlem, hogy e korhadt királyságban,
melynek határain egy prüsszenésem végig hallatszik, királyné lennék
addig, míg szebb nem jőne. Köszönöm mind a díszes koronát, mind az
ország jövedelmét.
– Így nem leszünk soha tisztában – veté közbe Komoróczi kedvetlenül.
– Piszokban! akarta kegyed mondani; – szól hirtelen a nő – de szóljon,
mit akar? én nem értem, mert ez nem útja hajlandóságomat megnyerni; már
az előbb mondám, hogy erre idő kell! Kinek néz kegyed engemet?
– Hosszú idő kell?
– Azt a körülmény határozza el. Lehet alkalmazásában oly valami
kibékéltető s erőszaktételét mentő, hogy megszerethetem kegyedben az
udvariságot.
– Ez igen czifrán volt mondva.
– Én jobban ki nem tudom magyarázni. Szerelmes nehezen hiszem, hogy
tudnék oly emberbe lenni, ki ily kevés tiszteletet mutat irántam, s ki
csak erőszaktól s kénytelenségtől várja azt, a mi önkényes hódolatnak s
kölcsönös szerelemnek lehet eredménye. Ha engemet jó születésű nőként
tekint, s nem mint szolgálót, minő bizonyítványait adá eddig azon
szerelemnek, melyet örömest akarna velem elhitetni? mikor látott? s hol?
én nem emlékezem, hogy valaha ismertem; bár veszélyes nevét elégszer
hallottam férjemtől, kinek nagyobb vágyása nincsen, mint kegyednek
nyakát szegni.
Komoróczi fölvetette ajkait.
– Valóban ezzel a kegyességgel van irántam a vitéz Nabuchodonozor?
– Hát még most, ha megtudná, hogy itt vagyok.
– Lesz gondom, hogy azt meg ne tudhassa. De kegyed azt kérdi: mivel
bizonyítottam be eddig szerelmemet? ez igen furcsa kérdés. Kell-e annál
nagyobb bizonyítvány, mint ittléte, s azon általam is megfoghatlan
béketűrés, melylyel illetlen kifakadásait már egy hosszú óra óta
egykedvűen hallgatom el?
– Kegyed – felel Ilka hidegen – egy azok közől, kikkel nehéz vitatkozni.
A szerelemről mindenesetre saját képzeletei vannak. Ha ittlétem
bizonyítványa szerelmének, úgy nincsen okom azon kétkedni; egyébiránt
várjunk az időtől, az leginkább képes azon indulat természete iránt
engemet fölvilágosítani, melyet kegyed szerelemnek nevez.
E közben az ajtó megnyilt, s a kevés idővel azelőtt megbérmált nő,
főkötő nélkül, s némi aggálylyal betekintett azon. – A szoba kész,
asszonyom! – mond a lehető illendőséggel.
– Fültek a télen a szobák? – kérdé Ilka.
– Igen, – felelt Komoróczi.
– Nem gőzösek?
– Egyáltalában nem. Gondolhatja, szép vendégem, nem hagynám szobáimat
fűttetlen itt, az erdő ölében; nekem számos vendégeim járnak, váram
ritkán üres.
– Nem kétlem – jegyzé meg Nankelreutherné gúnynyal.