elfojtott bosszúnak s ijedtségnek kifejezését arczában egy örömsugár
követné; fölegyenesedett s körülnézett, s mintegy vérszemet kapván,
felkiáltott: – Nem kell a köteléket bántani! az árúk meg vannak
rendelve, Komoróczi uram maga rendelte meg azokat, s parancsolta, hogy
Budára szállítsam.
Mihelyt e név ki volt mondva, azonnal az egész csoportozaton szembetünő
változás vala észrevehető; mintha a remegés és kétkedés sora a vár
lakóinak arczokra térne.
A ravasz zsidó ezt azonnal észrevette, s a lehetőségig színlelvén egy
nekie igen is terhes egykedvűséget, védőleg emelte fel kezeit, bátran
foglalván helyet az egyik málha előtt. – A parancs az, hogy sietve Budán
legyek, – folytatá – én tehát kérem mindnyájokat, hagyjanak szabadon.
Gondolom, rossz néven fogja Komoróczi uram venni, ha meghallja: hogy
tulajdon emberei feltartóztattak.
A parancsnok e közben felkelt ülő helyzetéből, s egy fürkésző
tekintettel nyugtatván szemeit a zsidón, csendet intett. – Honnan
ismered te Komoróczit? – kérdé Bélián, közelebb lépvén Ábrahámhoz.
– Láttam többször Giskra táborában, – felelt a kérdett – sőt Budán
házamnál is volt szerencsém hozzá. – E szavak után neki bátorodva
tekintett Béliánra, s arczán azon fondor kifejezés ült, mely sikerűlt
csel után mutatkozik s daczczal, követeléssel teljes.
– Hol találtad urunkat? – folytatá a vezér, kettőzött hangnyomattal.
– Ez titok, uraim, – felelt a zsidó, – ki nem hagyván magát forgatni
eszéből.
– Jó, – mond Bélián gúnynyal – mi könnyebbítünk rajtad, s árúidat magunk
fogjuk odaszállítani; ha urunk rendelte meg azokat, úgy ki fog az sülni
Budán, s akkor nem lesz bajod: ellenkező esetben – – eszeden járj, vén
csaló! Komoróczi nem szokott tréfálni.
A zsidó kissé megrettent, azonban egész erőből igyekezett állását
megtartani.
– Jó, – mond – én a kíséretet elfogadom; de tanukul szólítom fel
kegyeteket, hogy én azt nemcsak nem kértem, hanem ezennel
kinyilatkoztatom, hogy arra szükségem nincsen, s hogy az egyenesen
Komoróczinak parancsával ellenkezik, ki a legnagyobb vigyázatot s
titkolódást tevé kötelességemmé: azért a hogy tetszik, kísérettel vagy
kíséret nélkül, de bocsássanak, mert nekem nincs időm itt mulatni.
– S az ajándék? – jegyzi meg egyik a körülállók közül, kinek mogorva
tekintete inkább a málhákra, mint Ábrahámra volt függesztve.
Ábrahám, mint minden cselszövényes fő, azonnal észrevevén a felsőséget,
melyet a többiek fölött a pillanat hatalma engede nekie, s melyet
szerencsés ötletének köszönhetett; számítani kezdett, s úgy tetszett
neki, mintha az előbb félelemből igért ajándékot is megkímélhetné. –
Urak! – mond – az ajándékkal ezuttal adós maradok; de első alkalommal
teljesíteni fogom igéretemet. Minden árúim már Komoróczi uram által
levén megrendelve, félek azokat megcsonkítani.
Míg Ábrahám mindinkább visszanyerné lélekjelenlétét, s így szavalná el
kitérő mentegetőzéseit: a körüle kört képező férfiútömeg mögött a
teremnek egyik vastag oszlopa megnyílt minden zörej nélkül, s abból egy
világos-zöld köpenybe burkolt férfi lépett ki; az oszlop azonnal
bezáródott, oly szorosan, hogy azon a legfigyelmesebb szem se vehete
ajtót vagy rést észre.
A férfiúnak fejét felül keskeny, alant szélesebb tekert fekete csákó
födé, melynek tetején barna sastoll ingadozott, elejét gazdag boglárok
boríták.
Néhány perczig állott már a kör mögött észrevétlenül, keresztbe font
karokkal; egyszerre ketten a hadfiak közől, alkalmasint a tág köpönyeg
suhogására, visszafordultak. A rejtélyes férfiú köpönyegének szárnyát
pillanatra félre vonta arczáról s kezeivel hallgatást intett. Az őt
észrevettek némán maradtak.
Bélián végig hallgatta Ábrahámnak beszédét, s úgy látszott, nincs
tisztában: mit kellessék tennie. Végre megszólalt s a zsidó feszülve
függeszté rá szemeit.
– Jó ember, – mond fél tréfásan, fél komolyan, – oly nevet említesz itt,
melynek hallása mindnyájunkat engedelmességre s parancsának
teljesítésére szólít fel, s én hajlandó vagyok szavaidnak hitelt adni,
ha valamivel, legyen az egy jel, vagy pár sor írás, be tudod állításod
igazságát bizonyítani.
A faggatott feleletre készült, s arczán könnyen látható volt, hogy nincs
egész aggály nélkül, bár a kivívott elsőséget nem örömest akarta
markából kiszalasztani.
E pillanatban lépett a köpönyegbe burkolt férfi a körbe, levetvén a
borítékot magáról. – Mindnyájan felkiáltottak: – Komoróczi!
Ő volt. Térden felül érő, barna bőrdolmányban, gazdagon aranynyal
hímezve mellén; hasított ujjai alól világos-kék posztó látszott ki, s
övében különös markolatú török handzsár s rőfnyi kés fekete tokban,
ezüsttel kiverve, volt szúrva; tág, térdig érő, csizmák s török kard
egészíték ki inkább haramiához, mint leventéhez illő öltözetét.
Megjelenésekor mindnyájoknak arczán szembetünő változás mutatkozott:
Bélián leemelte süvegét s nemével a kevély, önerejében bízó hódolatnak
tekintett főnökére; a többieken majdnem szolgai alárendeltetés és vak
függésnek alázata mutatkozott; de senkire sem hatott a váratlan
megjelenés oly villámszerűen, mint Ábrahámra; arcza majdnem viaszszá
sárgult; ajkai görcsösen remegtek, s fogai önkénytelen vaczogtak.
Ábrahám kétes esetekben nem könnyen veszté el lélekjelenlétét. A zsidók
közt majdnem Istenként tiszteltetett, s így okunk van hinni, hogy őt nem
egyedül a vagyon elvesztése rémítette el. Nephtali hidegen maradott, bár
arcza kissé halványabb lett.
– Bélián! – mond némi szeszélylyel Komoróczi, a megszólítotthoz fordulva
– bámulok rajtatok, hogy e becsületes izraelitának itt hitelt nem adtok
első szavára. Mindaz, a mit mondott, igaz; árúit én rendeltem meg, s
igen örülök, hogy azokat itt találom. Budára most nem érkezem menni;
hordjatok mindent a raktárba, már úgy is ki van fizetve, úgy-e Ábrahám
gazda?
Az agg izraelita, mint a nyárlevél reszketett; de azért rémülésének
daczára még egy kísérletet koczkáztatott.
– Uram! – mond – a kegyed igérete nálam készpénzt ér! tehát annyiban
veszem, mintha a négyezer forintot, mely igen csekély összes bére
árúimnak, már kezemhez vettem volna; mert nem kétkedem, hogy azokat első
parancsára meg fogom kapni.
– Hogy hogy! – kiált fel Komoróczi a kielégített kegyetlenség
szeszélyével. – Rövid az emlékezeted, Ábrahám szolgám! hiszen nemcsak
árúidat vettem meg és fizettem ki; hanem minden raktárad tartalma,
utóbbi egyezésünk következésében, az enyim! – A zsidónak a szó elhalt
torkán. – Hozzatok asztalt ide s íróeszközöket!
[Illustration: Az agg izraelita mint a nyárlevél reszketett.]
Azonnal egy oldalteremből kis kerek asztalt hoztak be; néhány
pergamen-tekercs volt azon, roppant tentatartó, s ebben két írónád.
Ábrahám a készületeket látván, darabig késett a felelettel; de minden
mozdulatából kitetszett, hogy bátorságát egészen elvesztette.
– Itt vannak írlapok, – mond Komoróczi nyugodtan – írjál Budára,
Fehérvárra, Szegedre, s hol főbb raktáraid vannak. Embereim fogják
írásaidat elvinni, melyben megbizottaidat értesíted, hogy árúid az
enyimek; s azokat küldötteimnek általadják; írj.
A vén izraelita szakállát kezdé tépni. – Váj nekem! – kiált
kétségbeesett hangon, két térdre ereszkedve – koldus leszek mindenestől!
Könyörületet kérek; fizetek, a mi tehetségemben van váltságul, csak
mindenemet ne kívánja kegyelmed.
– Hogyan, Ábrahám? – felel Komoróczi – te szavaimat meghazudtolod, s
tulajdon váramban? midőn azt akartad, hogy e férfiak itt szavaidnak
hitelt adjanak! tudod-e, hogy szoktam én az ilyen megsértést büntetni?
Nephtalit, Ábrahámnak mindenét koczkáztatva látván, neme az őrültségnek
fogta körül. Váj! váj! – kiáltott – tízszeresen váj rátok tolvajok!
gyilkosok! legyetek feketék, és nőjjön fű a küszöbötökön, átkozottak!
legyenek útaitok sötétek és siketek, s a halál angyala kísérjen
benneteket! nem tudunk semmit alkuról, minden a mienk, nem másé!
– Budai izraelita vagyok! – kiált fel nekibátorodva Ábrahám – az
izraelita közönségnek ott kiváltságai vannak Zsigmond és László
királytól és Hunyadi Jánostól; ismernek engem a hon oszlopai: Gara a
nádor, Ujlaki a vajda és Szilágyi s az ifjú király Prágában. Legyen
irtva nevetek az élet könyvéből! vész, robaj! hallj engem Jákob Istene!
büntesd ezen embereket itt, kik mindenből ki akarnak fosztani.
Komoróczi kegyetlen mosolylyal nézett a zsidókra, felbőszültségöket,
átkozódásaikat a többiek félig bámulva, félig nevetve hallgatták végig.
– Hogy a Jákob Istenével mentől előbb közölhesd panaszodat, – jegyzé meg
Komoróczi hidegen, – hozzatok kötelet! – Nézd szolgám e kemény
vasszegeket, melyek itt az oszlopokból állanak ki, nem leszesz te első,
ki ezen a Jákob lábtóján vándorlasz az égbe, bár kétlem, hogy újra
lejöhess rajta. – Válaszsz, gazdám, itt az íróeszköz; írj vagy függj!
nekem mindegy.
Leírhatlan volt a zsidóknak dühe, midőn Komoróczi e szavakat kiejté.
– Kegyelem! – kiáltott újra Ábrahám – írok, igen, mindent megírok, látja
kegyelmed! – mond görcsösen mosolyogva – én teljesítem parancsát.
NANKELREUTHER NABUCHODONOZORNÉ.
A miket itt mondál – – – noha kárral esendők,
Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre
Másszor is úgy hiszem – – –
_Vörösmarty_.
Az öreg izraelita feltűré bő öltözetének ujjait, s az asztalka mellé
ülvén, fölvette a nádat; de az tánczolt kezében, s a pergamen-négyszegek
összezsugorodtak, mivel bal keze nem tartá eléggé lenyomva azokat.
Komoróczi keresztbe font karokkal állott előtte, s kegyetlen
kedvcsapongással kötődött a kétségbeesett kalmárral.
– Barátom! – mond – jó lesz, ha pénzedet visszakéred tanítódtól, hiszen
betűid úgy inognak, mint te, mikor a kóserborból többet töltesz a
garatra, mint illik. – Nézzetek ide, fiúk! nemde valódi póklábak ezek?
Ábrahám vonagló arczczal folytatá munkáját. – Nem, nem! – kiált fel
egyszerre – nem lehet! mindenemet adjam oda? nem lehet! s ősz fejét
bánatosan eresztette le kezére.
– Írj, írj, jámbor öreg; – mond Nepthali, s egy köny ereszkedett szemébe
– ottfenn a boszuló, ezek itt nem emberek.
Ábrahám kínosan folytatá írását. – Itt van! – mond végre kétségbeesett
hangon.
– Jó! – szól Komoróczi. – Van-e kiséretedben, a ki zsidóul írni s
magyarul szólani tud?
A zsidót a fájdalom annyira elfogta, hogy félig értette csak a kérdést.
– Igenis, – felel helyette Nephtali – én magam Nephtali, a Lévi
nemzetségből, – s kevélyen érintett a leemelt kis kerek sipkára, a Lévi
nemzetség megismertető jelére.
– Axamith, hallod-e? – szólt a kényúr – vezesd e fajankót a szomszéd
terembe. – Ábrahám is meg akart indulni.
– Te itt maradsz, – riaszt rá Komoróczi – s most magyarázd meg nekünk
firkádat; de eszeden járj!
A zsidó könybe lábadt szemekkel futotta végig az írást: – Ez – mond –
Székes Fehérvárra szól, Izsákhoz.
– S mit szól?
– Nemzetes bicskei Komoróczi Péter úr megfizetvén a kegyed boltjában
lerakott áruimat, azokat ezen írás előmutatójának átadhatja – olvasá
rebegve.
– Elég, a többi az én gondom. – Bélián! vezesd csak Ábrahám uramat ide
balra. – A felszólíttatott a zsidót egy szegletbe vezette.
– Tégy neki, – folytatá Komoróczi kaján mosolylyal – egy kést mellére, –
ha történetesen meg akarná azt a beavatkozással erőtetni, fojtsd bele a
szót.
– Hallod öreg! – mondá Bélián nevetve – tehát szó se legyen.
– Most híjátok Nephtalit elő; – dörgé a vad lovag; Nephtali belépett –
olvasd el, mi van ide írva? – folytatá, elébe tartván az írást –
magyarázd meg nekünk:
Nephtali sokáig baktatott a ferde sorokon s kaszibált betűkön; végre
daczczal s komolyan ugyanazt olvasá ki belőlök, a mit az előbb Ábrahám.
– Szerencséd, vén csaló! – jegyzé meg Komoróczi – mert Istenemre!
függnél, ha egy szó úgy nem áll, miként mondád. – Lépj előre, s írj
Budára és Szegedre.
A vén zsidó reszketve engedelmeskedett; de arczának rángó vonásain a
legmélyebb gyűlölség, a boszú volt kifejezve. Mikor a két írást
bevégezte, alig tudván magába fojtani dühét, majdnem gorombán
odanyújtotta Komoróczinak azokat. – Itt van mindenem, nemes vitézek! –
mond különös hangnyomattal a nemes szóra.
– Ki vagy-e fizetve, sáfár? – kérdé gúnynyal Komoróczi.
– Ki! – felelt összeharapott ajkakkal Ábrahám.
– Egészen, készpénzül, hiba nélkül?
– Hiba nélkül! – felelt a faggatott mérgesen.
– Ülj le s bizonyítsd.
Ábrahám, mint a kiben a béketűrés minden kötelei szétrepedtek, alig birt
felindulásával. Egy hosszú élet szerzeményét adá a gazdag oda egy
rablónak, ki magát lovagnak nevezé; azonban a remegés, vagy annál
rábiróbb valami győzött, s ő nemét a nyugtatványnak leírta.
– Így már rendben vagyunk, – mond Komoróczi áludvariassággal, az
irományokat egy darabka bőrbe göngyölve.
Nephtalinak arcza tajtékzott. – Most már mehetünk, – szól összeszorított
gúnynyal, intve az öregnek.
– Korántsem! – nyilatkozott Komoróczi – nem oly könnyen válunk mi el az
ily kedves vendégektől; majd ha áruid mindenünnen szerencsésen ide
megérkeznek, akkor távozhattok.
– Váj nekem! – kiált fel Ábrahám – hát gyermekem mivé lesz addig! nekem
mennem kell! mit tegyek én itt tovább!
– Ne búsulj semmit, vén csaló! – mond a főnök – lesz itt híg tojás és
hagyma elég. Axamith! – vezessétek őket az alsó szobákba; tudom én, hogy
szeretitek ti a jó bort, ha nem kóser is, s a magyar kenyeret. Lesz
gondom, hogy éhen meg ne haljatok.
Bélián e közben valamit suttogott a Komoróczi fülébe, Nephtalira
mutatva.
– Ha ha ha! ne bántsd őt! szeretem az ily berzenkedőket kissé
megpuhítani, minekelőtte nyakokra hágnék, – ezt félig suttogva felelvén
Komoróczi, kevély tekintetet vete maga körül, s a teremből kilépett.
Egy magas férfiú követé őt, ki az egész szemlét egykedvűleg tekinté
végig, s arczán elmélyedés s szórakozás inkább, mint részvét vala
kivehető; egy azok közől, kiket a mogorva kényúr titkos kalandjaiban
bízott meg.
– Russián! – szól Komoróczi, miután távolabb, egyszerűen bútorozott
boltozatos szobában egyedül maradtak. – Tervem sikerült, Zokolinak két
vára hamvaiban hever, s kincse ki van zsákmányolva: ma estére
alkalmasint itt lesznek a terhelt lovak, rád bizok mindent.
– S a mi részünk? – jegyzé meg komolyan a magas, fondor képü barna
férfiú.
– Hiba nélkül ki fog adatni, s a mai fogásért megtoldom.
– Végre tehát boszúdat hűthetéd, vezér!
– Boszúmat! azt akkor hiszem hültnek, ha Zokolit mint koldust látom
ajtóm előtt esedezni, addig nem.
– Nem szeretnék bőrében lenni, – folytatá Russián.
– Nem is jó tréfa hüvelyét hordani a jámbornak, – felel a lovag, – bár
boszúm az, hogy éljen, s megaláztatását láthassam. Veszem észre
tekintetedből, ember, hogy nem értesz engemet: a boszúnak is megvannak a
maga sajátságai, fűszerrel élvezi azt, kinek ínyét köznapi boszú már nem
ingerli. Előre csak szárnyait akartam megnyírni, a többi következik;
sokjával vagyok adós, de nem maradok!
– Szárnyait – felel Russián – tövig lemetszetted, uram.
– A hogy veszi az ember, – viszonzá a vezér. – A föld megvan, s míg
Mátyás a kormányon tengeti magát, sokat tehet érte! azonban a csapás nem
oly könnyen helyrehozható. Javainak nagy része a két várból állott, s
azok puszták most. Egy lovat sem hagyattam ólaiban, s a ki nem futott
emberei közől, a romok közt hagyta fogát. Szeretném látni: néhány évig
miből fognak a lakomák kitelni? csakhogy ennyire vihettem, a többi az én
dolgom.
De térjünk másra: Nankelreuthernével egy tervem van, melynek sikerülni
kell. Valgatha mikor volt itt?
– Öt nap előtt, most Galgóczon dolgoztat, a falakat erősítteti.
– Nevetség ezzel úgy sietni, ezután fog itt a víg élet kezdődni.
Jöhettek-e a rendek okosabb gondolatra, mint erre! hiszen ez kész
zűrzavar. Most egy darabig a fényes, váratlan szerencse elkábítja a
gyermek-királyt, addig elég időnk lesz annyit gyűjteni, hogy a
legszigorúbb fenyíték korlátait nevethessük. – Kázmér alatt sem lenne
jobban, – Giskra is erre fog térni, ki nagyon a változás ellen volt s
titkon munkált.
– Fenyíték! honnan jöhet az? – mond Russián – hiszen meg sem érkezik a
király Budára, már minden oldalról megtámadják. Lesz elég dolga magát
védeni, s ily esetben pénzzel mindent kivihetünk, csak az legyen.
– Nankelreuthernével tervemet közlendem veled; szeretném, ha addig
történnék meg, míg a király Budára nem érkezik.
– Tombolni fog a német lovag! – jegyzé meg Russián.
Komoróczi megvetőleg nevetett.
Még darabig élénken folytatták párbeszédöket; végre a legelőbb leírt
terembe tértek vissza, hol már a vár lakóinak nagyobb része koczka s
poharak közt űzte az időt.
Míg itt a felső teremben vigadtak, addig Ábrahám s társai a vár alsó
raktáraiban bámultak a magas kőívekre. Földalatti boltok voltak azok, s
világítást csak néhány kerek nyilatból nyertek, melyek a vár udvarára
szolgáltak, mint kémények.
Búsan foglaltak a rabok a puszta falak mellett helyet. Axamith, kire
sorsuk bízva volt, szalmát fekvésre hozatni sem tartotta szükségesnek.
Csak az öreg kalmár járt fel s alá. Lelkének állapotja valóban keserű és
ijesztő volt. Minden, a mi kevés óra előtt vele történt, álomnak
tetszett előtte. – A zsidók az előbbi királyok alatt szép szabadalmakat
s kiváltságokat nyertek, melyek többnyire minden uralkodás változásakor
megerősíttettek. A kereskedés, főleg szövetekkel s ékszerekkel, egészen
kezökben volt.
Gyaníthatni, hogy Ábrahámnak volt rejtekben vagyona, melyet a
Komoróczinak adott irományok nem veszélyeztettek; ezenkívül a
legtehetősbek adósai valának, s mivel akkori időben a pénz igen szűk
volt, az ilyen tartozásokat többnyire termékekben, régi ezüstben s
marhákban szokta Ábrahám felszedni, s mindezeken majd kétszeres volt
nyeresége. Vagyoni állapotja tehát, minden levertsége mellett is, nem
volt egészen kétségbeejtő; de ő Komorócziban nem bízott, a számtalan
példa méltán arra figyelmezteté őt, hogy a vad kényúrnak börtönében
fogja életét végezni.
A szűk eledel, mely egy darab szalonnából, penészes kenyérből s víz
helyett a legsavanyúbb lőréből állott: a hatalmas rablónak gúnynyal
vegyült kegyetlenségét mutatá.
Előitélet, vallási félelem, vagy attól tartás, hogy az ételek mérgesítve
vannak, tartóztatták-e Ábrahámot s a többieket az eledeltől: nehéz
elhatározni; annyi igaz, hogy azokhoz senki se mert nyúlni, s még másnap
dél tájban minden a maga helyén volt.
Végre néhányan az éhesebbek közül az újon hozott kenyeret tépték szét, s
midőn annak száraz kérge szomjokat fölingerelte, az italt is
megkóstolták.
Étel után siránkozó hangon beszéltek zsidóul egymás közt, s mindnyájokon
látható volt, hogy sorsuktól el vannak rémülve, s kevés jót reméllenek.
Nephtali, a mindig nyugodt s önérzetében szilárd, bátorítá őket a vallás
szavaival s ihletével.
Ábrahám a hágcsó lépcsőin foglalt hosszú sétálás után helyet; elmélyedve
ült ott, s mellette egy szelid ifjú hevert, fejét az aggnak ölébe
nyugtatva. Úgy látszott, hogy az ifjúnak, kit eddig szótlansága miatt
észre nem vettünk, tagjai töröttek; az öreg hajzatának aranygyűrűjét
simogatá s fájdalmas mosolylyal tekintett rá.
*
Néhány nap telhetett így el, s azalatt a várban jöttek-mentek a
Komoróczi s Valgatha emberei.
Egy éjjel, mikor már a vár népének nagyobb része lenyugodott és csak a
kettőzött őrök voltak a falakon ébren: Komoróczi az előttünk ismeretes
oszlopos teremben sétált fel s alá; a magos kandallóban recsegett a tűz.
Keresztbe font karokkal járt a mogorva vezér, néha az ablakhoz
közeledve. Úgy tetszett, mintha arcza perczenkint nyugtalanabbá válna;
végre kürt rivalt s ezt csörgés követte, s az egészet a leeresztő hídnak
felcsapódása rekeszté be.
– Jőnek, – mond Komoróczi, nemével a megelégedésnek. – Meglátom, a síma
arcz vagy az ily bozontos tetszik-e neki inkább. Istenem! nem volna első
példa, hogy nő ily vad képpel barátkoznék meg; egyébiránt én vagyok itt
az úr! s azt hiszem, hogy a dolog igen földien fog végződni!
Nemsokára a terem ajtajának szárnyai felnyiltak, s szálas férfias alakja
Russiánnak jelent meg.
Komoróczi élénken lépett elébe; de arczán minden felindulás mellett,
komolyság s felsőségi szellem, mely parancsolni szokott s
engedetlenséget nem tűr, volt feltünő.
– Hozod-e? – ennyi volt az igen rövid kérdés.
Russián egy érthető, szintoly rövid igennel felelt.
– Nos, – kérdé a vezér tovább, kissé kiengedve komolyságának fagyából –
hogy viselte magát az úton?
– Jól, rosszul, – felelt a kérdezett. – Az elrablás sem ment baj nélkül,
mert házának kapuja keményen be volt reteszelve s lakatolva;
szerencsémre régi szokásomnál maradtam, s több segédem volt az elégnél.
Az utcza két végét befogták embereim, s míg ott zaj támadott, addig én a
madarat kirepítettem fészkéből. Valgathának emberei a külvárosokig
portyázván, az őrizetet a kapu alá csalták, s így távozhaték én is
foglyommal.
– Ha ha ha!
– Eleinte makranczos volt, sírt, átkozódott, kedves Nabuchodonozorának
bosszújával fenyegetett; hatalmas rokonait, sőt Zokolit s Wratizláwot is
emlegette.
– Ez utóbbi jó! – jegyzé meg nevetve a vezér.
– Igen; de midőn látta, hogy mindezek semmi czélra sem vezetnek, s én a
legnagyobb udvarisággal ugyan, de őt mégis fogva tartom, egyszerre
megváltozott.
– Megváltozott? hogyan, csendesebb-e vagy elszántabb?
– Valóban úgy látszik, mindkettő. Ő egy a maga nemében, – felel Russián
– én legalább hozzá hasonlót sohasem láttam, s aligha meg nem gyűl bajod
vele, jó vezér; mert ő úgy tud parancsolni, hogy néhányszor egész
béketűrésem súlyába került, ki nem fakadni ellene.
A nő, kiről itt szó van, s kivel alkalmunk leend e történet folyamában
közelebb megismerkedni, valóban sajátságos lény volt.
Nankelreutherné, Geréb Ilka, a mint őt leánykorában nevezték, Geréb
Andrásnak fogadott gyermeke volt. A legtöbben, s nem valószinűség
nélkül, azt hitték róla, hogy Andrásnak tulajdon leánya: mert az éltes
férfiú nemcsak bálványozva ragaszkodott az élénk Ilkához, hanem azt el
is kényeztette. Tizennégy éves lehetett, midőn gyámatyja, ki több évig
özvegységben élt, Csupor Katalint vette nőül, egyet a legcselszövényesb
nők közül a vidéken. Eleintén a szép fiatal mostoha elég szeliden bánt
férjének gyámleányával, később egész súlyát fondor lelkületének s
naponkint változó szeszélyének érezteté az árvával, ki el levén
kényeztetve, engedelmesség helyett nyilt ellenkezésben kezde élni
mostohájával. – De meghalálozván ez Ilkának tizenhatodik évében,
gyámatyja újra a régi előző szeretettel bánt leányával. – Éleskeői
Nankelreuther Nabuchodonozor, jeles német lovag, kinek neve honunk
történeteiben nem idegen,[33] őt megkérte három évvel később, s
gyámatyja gazdagon kiházasította. Halála után végre, mely történetünk
kezdete előtt egy évvel történt, Ilka a tehetős, gyermektelen Geréb
Andrásnak szerzeményeit öröklé végrendelet következésében, a fiat
illetők Geréb Dánielre s Imrére menvén által.
A kissé rátartó, kevés beszédű s nyers lovag nejét imádta, ki férjének
minden komolysága mellett is kalapot viselt a háznál, s valahányszor a
derék Nabuchodonozor az önkénytelen jármot kényelmetlennek találá: neje
vidám kedvének, vitatkozási szenvedélyének s női tapintatának egész
felsőségét tudta érővé tenni férje megszelidítésére.
A derék Nabuchodonozor kalandos s hadi élete a csinos nőt sokszori
egyedüliségre kárhoztatá, lakában a parancsnoki szerephez szoktatá, és
türelmét edzé. Cselédei inkább féltek tőle, mint a sokat fenyegető, de
ritkán büntető házi úrtól; mert Ilkának keze serény volt, s hamar vette
azt segédül, ha puszta szó foganat nélkül maradott.
Külseje a hölgynek valóban kellemes volt: termete magos, szép szabású,
bár kissé a hizásra hajlamot mutató; kerekded arcza bájoló vonásokkal
birt, a nélkül, hogy azok szabályosak, vagy aggszerűen tiszták lennének.