boltozat hevert; a falakon semmi meszelésnek vagy festésnek nyomai nem
látszottak, de azok köröskörül nádgyékényekkel voltak borítva. Szemben
ifjú leventénkkel asztal, egyetlen durván faragott kőlapból álló, kerek
vastag oszloptól tartva, s e mögött neme az ágynak, melynek alját
dagadozó tömött zsák képezé, igen csinos színvegyületű szőnyegből; egyik
végén hófehér párnák emelkedtek, a mennyire az előtte nyuló asztal
engedé áttekinteni, a tulsó szélén gazdagon aranynyal hímzett paplannak
szeglete tünedezett elő. A sötét boltozat tetejéből mécses fügött, három
kanóczczal, s kétes pislogó világa, mint széles gyürű deríté fel a
kőasztal karimáját, míg közepe sötét árnyékban borongott, s a falakat
csak kétes világ folyá körül.
Mindez, ha képes volt kalandorunkat fölhevíteni, annál nagyobb hatással
bírt rá azon két lénynek alakja, mely első tekintetre tűnt szemébe.
Az egyik mintegy harmincz évű nő volt, fejéhez szoruló, aranynyal áttört
főkötővel, széles fehér csipkékkel. Ez az ágyon ült, s könyökére
támasztva arczát, tekintett a vele szemközt ülőre. A mennyire őt ez ülő
helyzetben ki lehetett venni: felső öltözete sötét színű volt, karjain
felhasítva; a hasítékon gyolcs alruha tűnt ki, dagadozó hólyagokban. A
nőnek arcza azon bájló képek közőli volt, melyekben az érettséggel
párult szelidség hatásteljes kifejezése bizodalmat és vonzódást idéz
elő.
Az asztal világított szélén nagy, bársonyba kötött, s ezüst szegletekkel
s kapcsokkal ékesített könyv állott nyitva: a nő olvasott. Első
tekintetre megismerhette ebben Zokoli a szentírást, mely akkor minden
keresztény családnak igen becsben tartott bútora volt, s külsejére is
sok tekintetet fordítottak a régiek.
Az öregebbel szemközt, de, fájdalom! arczban ki nem vehetőleg, kerek
támaszatlan tábori széken, hasonlóul az asztalra könyökölve egy karcsú
hölgy ült. Karjainak igéző kereksége, teljes nyaka, s a legszebb
fodrokban gazdagon vállait körülfolyó szőke hajhullámok láttaták, hogy ő
a fiatalság éveiben van. Helyzetének ellenére, gyönyörű idomai
termetének, egész szépségökben tűntek elé, s ülése, mely valamennyire
oldalt hajlott, alig engede egy féltekintetet arczának kis részére,
mindenesetre elegendőt arra, hogy kalandorunk, a helyzet regényessége
hozzá járulván, a hölgyet a legszebbnek s legigézőbbnek színezze ki
képzeletében, melyet valaha látott.
Magán kívül volt, s szemei az ablakra tapadva, leheletét maradozni érzé.
A vele szemközti éltesb alak, a világított boltozatban, az átellenben
vonuló sötét hágcsó öblözetében természetesen semmit sem láthatott; de
aggály nélküli tartásából is az vala kivehető, hogy meglepetéstől nem
tart, s azért Zokoli egész kényelemmel folytatá vizsgálatát.
Gondolat gondolatot űzött elméjében. Az idő késő, így vélekedett
magában; tizenegy óra bizonyosan elmúlt már, itt a szobában ágy van, a
hölgy itt fog nyugodni, ő le fog vetkezni; azalatt a lámpa égend, én őt
meglátom, bizonyosan meglátom szemben, s mivel vizsgálattól nem tart, én
őt egész fiatal bájában látandom. Oh! sóhajtott magában: minő szép lehet
ő! Lehetetlen, hogy ily angyali termethez a természet nem a legszebb főt
adta volna.
Az ifjúság sajátja, a képzelgés tündérhonába merülni, kiszínezni azon
képeket, melyek a valóságban megjelennek s a regényesség dicskoszorúját
fonni alakjainak homloka körül. De a képzelet csapong, eszme eszméhez
simul, s a szent, tiszta lelki rajzokkal jókora adagja vegyül a
földiségnek; bár egy szűrt, tisztult kedély mindent visszautasít, mi
képzeteink szentségét homályosítja: mégis önkénytelen s akaratlan
elhullámzik elméje előtt az, a mi érzékeire hat, s a mit testisége
anyagit állít elő a lélek emelkedettségének daczára. Itt is látjuk,
miként tér el Zokoli a meglepetés első hév pillanatai után az
ihlettségtől, melyet a szép hölgy megjelenése s azon rejtett, távol
visszhangzó kardalnak szívet emelő hangfuvalma ébresztett benne.
A helyzet maga fejti meg, hogy neme a magasztaltságnak fogta lelkét
körül, s a lélek ily iránya, ily mozdulata ment egyelőre minden
földitől: ím egy pár gömbölyű kar, havas váll, a karcsú derék, a ruházat
alakhoz simuló s annak szép idomait kitüntető redőzete elég arra, őt
fellengéseiből a földre, s az érzékek vágyainak, sejtéseinek országába
leszállítani.
Gondolatinak folyamát néhány perczre önvád szakasztá félbe. Átfutotta
kevés pillanat alatt érdekes helyzetének minden árnyéklatát; s mi a
valóban kegyes, helyes, élvezhető abban? s mi az? a mivel jobb
meggyőződése nincs megelégedve, előtűnt elméjében.
A történet vezeté őt ide; az ifjú szív, s azon lovagi kör, melyben élt,
megfejti, hogy ő kapva kapott az előtte kinálkozó kalandon. A szép
hölgyet látta; de a látás kétes, talányos volt csak, mely a képzeletnek
tág mezőt nyitott, a nélkül, hogy egész tudnivágyát kielégítheté; mert a
már előtte érdekessé vált hölgynek arczát még mindig nem láthatá, s
talán egy tekintet arra, őt fellengéséből felköltötte volna. Mindeddig a
dolog természetes volt. Ő magát nem vádolhatta, mert semmit sem látott,
a mit akárki ne láthatott volna; de azon gondolat, hogy az érdekes
hölgynek lefektét kilesse, s egy látást kerítsen hatalmába, melyet az
illendőség s a lovagi kimélet hölgy iránt, már magában tilt: az ifjunál
legfeljebb önkénytelenül felmerülő eszme lehetett, de jobb meggyőződésén
kívül esett.
Ő magához tért, mint minden gyöngéd érzetű ember, ki ha egyedül van is,
bizonyos mérték érzete, s illő tudása, nem engedi, bár minő becscsel
kinálkozó vágyait gyöngétlen s illetlen úton kielégítnie.
Tréfa, gondolá magában: ha látom, hogy vetkezik, hátravonulok. Őt
kilesni, ez helytelen! igen, ez helytelen. Ez őt – ha tudná – sértené s
szégyenítené. De arczát látni, egy pillanatra, Istenemre! ezt óhajtanám.
Tehát béketűrés; ő csak megfordul, így el nem töltheti a hosszú
éjszakát. – Így fűzte az ifjú lovag gondolatit tovább. De minő hangok
ezek, melyek mint égi fuvalmak susognak itt körültem? mi lehet ez?
valami varázs terjeng itt. Nem volnék férfiú, ha rettegnék annak végére
járni, a mi itt történik.
E közben szemei mindig a nyiláson függöttek; az öreg nő újra olvasott,
oly nyelven, melyre kemény kiejtése miatt lehete tüstént ráismernie,
tudniillik csehül. Negyed óra telt el, s a hölgy arczczal nem fordult
feléje; végre az öreg betevé a könyvet. Zokoli távol harangnak
kondulását hallá, de nem volt az harangozás, hanem inkább egyes kongatás
valami érczlapon. Az öreg nő fölemelkedett üléséből.
– Serena! – így szólalt meg, s a legérthetőbb magyarsággal folytatá – az
áldozat ideje jelen van, vesd fátyolodat magadra, menjünk!
A csinos hölgy fölegyenesedett, s a mit már ülőhelyzete kétségtelenné
tett, arról hősünket felállása tökéletesen meggyőzte, hogy tudniillik a
hölgy termete egyje volt a legfinomabbul emelteknek, karcsú- s
gyöngédeknek, melyeket valaha látott. A Serena név lelkére hatott; úgy
tetszett neki, mintha annak értelemteljes fogalma összhangzásban állana
azon érdekes kalanddal, mely vele pillanatra mindent feledtetett maga
körül. Serena hófehér, szépen aranynyal hímzett fátyolt tett fejére.
Istenem! sóhajt az ifjú békétlenül: tehát csakugyan nem láthatom őt!
hiába időztem volna itt! minő irigy a sors irántam! s neme a szemrehányó
keserűségnek emelkedett lelkében. Serena az ajtó felé vevé útját, mely
balra esett, s annak küszöbe előtt megfordult, pillanatra fölemelte
fátyolát. A levente szíve hallhatólag dobogott, ő látta Serenát, mint
egy álomképet, mint alakját szeszélyének; mert e pár szó után: menjünk,
kedves anyám! a fátyol lehullámzott újra, s a mennyei arcz el volt
fedezve.
A mit látott, lelkébe edzé magát olthatatlan színekkel; nem tudá e
hirtelen tekintetében Serenának vonásait felfogni, nem tudott számot
adni magának arról, a mit látott; de egy kép élt e pillanattól óta
lelkében, határozatlan színekkel, tűnve jelenve, de örökösen,
kimozdíthatlanúl. – Feketék-e, vagy kékek az életosztó szemek? keskeny
vagy domború a mosolyos ajak? szabályos vagy szabálytalan e lelkes
arczél? mit tudta ő! Serena s azon sugárövedzett alak lelkében, mely ott
a kormányt erős kézzel ragadta meg, állott előtte; ez, és ennyi.
Eltűntek. Magyarul szólottak, mond Zokoli magában; s csehül olvastak. –
Uj talány – ki lehet ő? Istenemre! nem mindennapi lény. – De miért e
romban? miért ily egyszerűen bútorozott rejtekben? s minő áldozatról
volt szó? – mindezt meg nem tudá magának fejteni.
A lámpa folyvást ömleszté maga körül kétes fényét, s az ifjú
vaskemenczét, egy más ágyat jobbra a szegletben pillantott meg, melyhez
csinosan dolgozott lant volt támasztva; egy széken több téli öltözet
halmozva. Minden tárgynak itt sajátságos érdeke volt lovagunk előtt;
mintha elméjébe akarná e kalandnak emlékezetét a legkisebb részletekig
vésni, állott, gondolatiba merülve az ablak előtt.
Visszavárja-e Serenát? vagy vizsgálatát folytassa? – Mind a két eszmében
annyi érdek volt, hogy darabig nem tudá magát cselekvésre határozni.
Végül fölemelkedett görnyedő helyzetéből, s kezde az előtte újra jobbra
kanyarodó lépcsőkön lejebb haladni. Alig ment néhány másodperczig, midőn
magas, vasbádoggal borított, félig nyilt ajtót vett észre; nyilásából
ennek némi derengés hatott hozzáig; megkeményíté magát, s a nélkül, hogy
az ajtót tágabbra nyitná, igyekezett oldalast a szomszéd boltozatba
belépni, mi, nagy vigyázat után, zörej nélkül sikerült is.
Végig menve a földalatti teremen, előtte oszlopos folyosó nyílt, melyből
az előbb hallott kardal egész hangözönében hatott fülébe.
Végre a szemle, mely előtte bontakozott, őt elnémította.
A ROM TITKAI.
A legmagasb csillagzathoz
Emelték büszke vágyai.
Nem volt oly messzeség, hová nem
Vivék fellengő szárnyai.
_Schiller, Szenvey ford._
Egy nyiláshoz ért, mely e földalatti tágas boltozatnak kapuját képezé, s
vastag vasrudakból készült rostélylyal volt azon sötét folyosótól
elkülönözve, melyben állott. Helyzeténél fogva őt lehetetlen volt a
teremből látni; hallani pedig lépteit annál kevésbbé, mivel az odabenn
hangzó dal minden neszt felülmult.
A földalatti öböl előtte annyiban különbözött pinczétől, hogy ékbe futó
ívei igen magasak voltak, s góth ízlésben több szorgalommal készítve,
mint közönségesen pinczékben szokás. Várfenék[24] volt ez, melyet
történetünk korában vagy rejtett kincsnek tartására, vagy vívás
alkalmával menedékül használtak. Többnyire tekervényes és földalatti
utak vezettek ki ezekből, eleség megszerzésére ostrom idején s
menekvésre sürgető veszélykor számítva.
A mint Zokolinak tekintete a nagyszerűen ünnepélyes, fényesen
szövétnekekkel világított boltozatokba mélyedett, az első, a mit
megpillantott, oltár neme volt, majdnem szemben vele, aranytól csillogó;
alatta emelvény vonult körül, három lépcsővel, finom szőnyeggel borítva.
Az oltáron fekete feszület, s az istenember rajta a legfinomabb
ezüstből; jobbra az oltártól más emelvény állott három karszékkel, s ezt
hófehér mennyezet borítá, gazdagon színes virágokkal hímezve.
Az áldozóasztal két oldalában háromlábú, földön álló magas tartókban,
ezüst serpenyőkben töménynyel vegyült szurok égett.
A mennyezet alatti székek középsőjében ült egy azon aggszerű ritka
alakok közől, melyek tiszteletre, sőt ájtatosságra ragadják a nézőt.
Feje teteje hajtalan volt, míg halántékait s agya túlrészét sürű ezüst
hajhullámok folyák körül, s szabályos, majdnem görög tisztaságú
arczélének dicskoszorújaként fénylettek. Szemei az öregnek, ki több mint
századosnak tetszett, mélyen feküdtek öbleikben; de azokban valami oly
szilárd erő s áthatás mutatkozott, mely szinte félelmet gerjesztett, de
olyat, mely nem aggasztó nemű, hanem azon tartózkodásból foly ki, melyet
egy tiszteletreméltó alak idéz elő.
Öltözete e férfiúnak nyuszttal prémzett s béllelt felső öltöny volt,
hasított ujjakkal, térden alól érő, alatta festetlen magas bőrcsizmák
valának láthatók, minden sarkantyú nélkül. Kard nem csüngött oldalán; s
alsó öltözetét az összevont felső nem hagyá kitűnni; gömbölyű, alól
elálló nyusztprémmel kerített süveget tartott kezében. Tekintete nemével
a megszokott felsőségnek járt az őt körülözönlő sokaságon végig.
Szakálla ezen ritka alaknak övön alól ért, s nagy szorgalmazásra
gyaníttatott.
Az oltártól s az elébb leírt érdekes alaktól balra, egymással szemközt
magas férfiak állottak, téliesen öltözve, többnyire fegyveresek, s mivel
a teremnek két öblét sokaságukkal betöltötték, az egész jelenetnek
felséges tekintetet adtak. Előttük s itt ott a terembe lenyuló
vaskarzatoktól védett hágcsókon nők és gyermekek valának kivehetők.
Ezen egész népcsoportozat, mely több százból állott, csendes hangon
énekle egy ünnepélyes teli hangzatú szent dalt, melynek verseit előbb
egy ember mondá el, halk, de érthető hangon előttök.
Nemsokára a Zokoli megérkezése után, a teremnek azon ajtószárnyai,
melyek tőle balra estek, felnyíltak, s Serena lépett be festői bársony
öltönyében, melle alól fehér fellegzett selyem alsó ruhája hullámzott
ki; fejét irigy fellegébe borítá a kétrétű fátyol, kerek télies süveghez
tűzve, s termetének felső részét egészen körülfutá.
Serena volt. Az ifjúnak egy tekintet kelle csak őt megismerni; a fennebb
leírt kisebb boltozatban látott idősb nő követé a szép hölgyet,
hasonlóul fátyollal elfödve. A nők haladtak, s minden szem rajtok
függött. Járása Serenának könnyed, nemes, méltósággal teljes volt, s
mégis oly gyermekded, szűzies, hogy lebegni látszott inkább, mint menni.
A százados agg mellett foglalának jobb és baloldalon álló karszéken
helyet, míg az öregnek egy szeretettel teljes, majdnem kényeztető
tekintete látszék Serenát üdvözleni. Később jobbra fordítá fejét, s
szeme egy az oltárhoz közelgő férfiúval találkozott, kinek tagjait finom
gyolcs-ümeg borítá bokáig, melyen felül tág pluviale a legszebb
aranyszövetből, volt terítve; fejét sajátságos alakú, a püspöki süveghez
igen hasonló föveg födé. Tizenkét, fehér talárokba öltözött fiatal
férfiú követé őt, vastag sárgaviasz-, kiáltó színekkel tarkított
szövétnekekkel.
Az első, kiben azonnal felsőbb tisztű lelkészre ismert Zokoli, az
oltárhoz lépett föl, s miként egy ihletett, alázatos tekintettel fordult
az őt bámuló néphez, s áldó kezeit nyujtá ki; leventénk a szétvált
köpenyeg alatt, a hófehér ing mellén, egy vérveres, aranyszélű kelyhet
látott hímezve, arany ostyával, mely fölötte lebegett.
Azonnal tudta: hol és kik között van. Ezek hussiták, szólt magában: s
mivel üldözéseknek vannak kitéve, rejtekben s távol magányban tisztelik
önmódjuk szerint a menny urát; alkalmasint valamelyik martyrjoknak
ünnepét ülik most, mert azt mindig éjjel szokják tenni.
Ezen óvott földalatti ünnepély minden jelenségeit mutatá azon
felhevülésnek, azon hivői odaengedésnek, mely az anyaszentegyház kora
századaiban annyira feltünő volt.
Nem vala itt azon hanyag egykedvűség látható, mely egyházba nem az
ájtatos hivőt, az Isten alázatos imádóját, hanem a heverő időlopót
vezeti; szentségtelen könnyed beszéd hangjai nem susogtak, nem ült a
ledér mosoly az ajkakon; nem csevegett szomszéd szomszéddal; nem
járt-kelt a teremben: imádni jött ide a nép s titkon gyűlt össze;
kereste rokonhitű sorsosát; a lélek, a hit, a szent szenvedély folyt s
olvadott össze. Egy arcza volt a jámbor gyülekezetnek; egy óhajtása
emelkedett a durva kőiveken keresztül a magasba; minden gondolat
Istenhez volt irányozva.
Végre az éjfélutáni mise elvégződött s a hajnali harmat gyöngyeivel, a
derengő koránynyal szállt a szent áldozat a hivő keblekbe. Kenyeret
osztott az oltár embere a zsámolyához egyenkint járulóknak s ezt a
kehely szőlőnedve követé.
Az öreg, ingadozó lábain egy vértes ifjú lovagtól s a szelid fátyolozott
Serenától vezettetve, szállt le mennyezete alól s borult az oltár elébe;
ezüst szakállának erdeje az emelvény szőnyegén hevert, mint havasi hó.
Így fogadá ő a kenyeret s a kelyhet; így Serena, ki még egyszer emelte
föl csipkefátyolát, még egyszer láttatá arczának ábrándvonásait az
elragadott Zokoli előtt, de újra egy pillanatra, újra csak a körülte
gomolygó tömjénfüstnek ködétől határozatlan vonalokba elfolyva. Az
ifjúnak lelki állapotja valami oly sajátnemű volt, hogy önmagát lepte
meg; Serenát második látás után már olybá tekinté, mint régi ismerőt;
úgy jött neki, mintha tőle elválni nem lehetne, mintha végre azon érzés
magasztaltságát és szentségét, mely egész lelkét elfogta,
megkeskenyítné, megszentségtelenítné, egy nyiltabb, öltözetlenebb
tekintet a bájos hölgynek arczába, s mintha jól esnék neki szerelmének
dicsőült alakját, mérhetlen távolban, mint égből lepillantó szerafot,
tekinteni. Mindezen emelkedettsége az érzéseknek, mely a jelen köznapi
életben a hihetőség határain túl esik s csak ritka, szűzien tiszta
kedélyekben lakozik, egész összhangzásban volt történetünk korának
szellemével.
Nem volt e kor ment nemétől a rejtélyes ábrándságnak: a holtak lelkeinek
megjelenése nem nevetséges, tagadott; s a gonosz lélek beavatkozása az
élet viszonyaiba, számtalan esetekben előhozott, beszélt, igaznak
állított dolog volt. A csillagok befolyása az emberek életére s az
események fordulataira; a jóslók hitelessége s több ilyenek, napirenden
valának. Ezek a szellemi összefüggés lehetőségét képezék; élő, halott;
emberi lény, magasabb szellemek; ég, pokol, ember és ördög közt; s e
hiedelemnek rejtélyessége minden tekintetben az akkori életet, főleg a
szerelmet regényes színezetével aranyzá s annak érdekét növelte.
A kor szellemének vissza kellett Zokolira is hatni, kinek magasabb
emlékű lelke a köznapiság kábultságát, balhiedelmeit s babonáit
megvetette.
Végre az ének szívet emelő árjai elnémultak s az egybegyűltek kebleikre
hanyatló főkkel s földre szegzett szemekkel oszlottak el egyenkint,
hátra sem tekintve s magukba mélyedve. Zokoli eszmélni kezdett; úgy
vélte, hogy neki is jó lesz azon az úton visszatérni, melyen jött;
talán, így gondolkozott magában, még egyszer, pillanatra megláthatom
Serenát s hangjának édes csengését vihetem magammal; igen!
visszhangozzék az életemen keresztül, valamint csillagként ragyog
fölötte Serena.
Megfordult; de ki írja le megütközését, midőn alig három lépésnyire
tőle, az oszlopos folyosónak oldalában egy eddig észre nem vett ajtó
nyilt meg s abból lobogó szövétnekkel lépett két férfiú ki, talpig
aczélban s ezeket a fentebb leírt százados öreg követé; utána Serena
jött anyjával. Zokolinak öltözete annyira különbözött mindnyájokétól,
hogy ő neki fel kelle szükségképen tünnie; azonban első pillanatra az
emelkedő oszlop által félig-meddig elfödözve, az ajtón kilépő
szövétnekesek figyelmét kikerülte. Lovagunknak szive hallhatólag
dobogott a helyzet kétességétől, bár, mint bizonyost állíthatjuk, hogy
félelmet nem érzett; sőt azt hitte, hogy ezen ájtatos nép közt, a
fölfedezés alkalmával is, nem történhetik vele semmi, a mi lovagi
becsületére nézve őt aggodalomba ejthetné.
A szövétnekesek keresztül menvén csendes haladtukban a folyosón, az
előbbivel szembe nyiló ajtónak szárnyai közt tünedeztek el, melyek
kisértetien világított öblözetben engedék mélyedni a szemet.
Ezeket többen is kisérték azok közül, kik a földalatti imahelynek talán
e nyilásán kivántak inkább távozni, mint azon, melyen a bennlevők
többsége haladott ki. Zokolit mindeddig senki sem vette észre. Az öreg
már eltávozott, Serena pedig épen Zokoli előtt lépett el, midőn
egyszerre az utána jövők egyike, vad tekintetű hussita a Prokopok
korából felkiáltott: «Kém van itt! – ide férfiak, fogjátok körül.»
Serena hátra fordult, a gyönyörű ifjúnak bátor, nyilt tekintetével
találkoztak szemei. A ritkás csipkefellegen keresztül úgy tetszett
Zokolinak, mintha Serenának tekintete szilárdul és hidegen ütközött
volna egy perczre össze az övével s a hölgy ajkait megvetőleg emelte
volna fel. Serena az őt követő fiatal lovaghoz közeledett, kinek lelkes
arcza, bátor tekintete az ünnepély alatt feltünt kalandorunknak: «Boris!
– mond halk, csak alig hallható hangon – vigyázat! minden kegyetlenség
nélkül.» – Ezzel, figyelemre sem méltatva tovább Zokolit, hirtelen
távozott el, míg ennek szemei őt kisérve, utolsó szögletét redőzetének
elszalaszták a szomszéd öböl sötétébe.
Szünet lőn. Zokoli előre lépett s Boris előtt megállapodva, szemeit
nyiltan függeszté a leventére.
– Értesz-e magyarul lovag? – kérdé udvarias hangon – vagy anyanyelveden
törjem elődbe nyilatkozásomat?
– Szólj nyelveden! – felelt Boris komolyan.
– Magyar lovag vagyok! – viszonzá az ifjú – nevem Zokoli Mihály s Mátyás
elébe megyek Strazniczra, őt üdvözlendő; e regényes romnak varázsa
vonzott ide; történet e rejtekbe; de a mit láttam, szívemben marad, mint
titok, – lovagi szavamra.
– Így akármelyik kém szólhat – mond közelében egy öreg lovag, szilárd,
de nemes kifejezésű arczczal, kardjának keresztalakú markolatát ragadva
meg – e háborgós időkben, midőn tilos Istent szív szerint úgy imádni,
mint ki akarja, az ily kémnek halál díja! s tudod-e, vakmerő! ki nevedet
itt kimondani mered, hogy fejedre bér van téve?
– Tudom, – felelt Zokoli nyugton, – a csatatéren, – de itt egyedül állok
százak ellen.
Többen emelt gyilokkal közeledtek felé.
– Orgyilkosok között vagyok-e? egy haramiabarlangban! – kiált fel
Zokoli, s felsőségi tekintettel jártatá szemeit az őt sűrűbben és
sűrűbben körülgyürüdző népen, s marka kardjának markolatát szorítá.
– Megálljatok! – kiált élénken Boris, kezeit védőleg emelve föl a
támadókra – öreg atyánkat látom visszatérni, őt illeti itt törvényt
tartani, – helyet!
Az öreg a szövétnekesek kiséretével visszatért s ezen utóbbiak, a tág
folyosón kört képezve, az egész jelenetnek éjjeli ábrándvilágítást
adának, míg a jelenlevők vonásain a legkülönbözőbb kifejezése
mutatkozott az indulatoknak.
Az öreget Boris s az előbb megszólalt éltesb lovag fölsegíték egy síma,
nyomnyi emelékű kőlapra, mely az egyik oszlop talapzata hosszában
hevert. A szövétnekeseken túl a nézők bámuló arczai piroslottak. A tágas
körnek öblében Zokoli egyedül állott, tekintetét bizalommal s nemével a
tiszteletnek függesztvén az öreg hősre, kinek az egyházban látott,
ájtatosan ihletett arczkifejezését a birói fönség szilárd, nyugodt
kinyomása váltá fel.
– E magyar lovagot itt, – szól Boris – atyám, Bolezláw! történet hozta
ide.
– Történet? – felel megvetőleg az öreg – gondolod, nem tudom én, hogy a
római főpap emberei minden léptünkre ügyelnek? s az ó-hitűeknek ostora
csillagvégeivel mindig emelve van fölöttünk? – Kém ő! s bár mindent
örömest kerülök, mi hitem szelid szellemével ellenkezik, neki meg kell
némulni.
Néhányan újra emelt tőrökkel a körhöz közeledtek.
– Haljon meg! – szól az imént említett koros levente – vére szálljon
azokra, kik küldötték! – Ez a harmadik rejtek már, honnan az irigyek
kaján vizsga szeme űz bennünket, – haljon meg! fejére úgyis bér van
téve. Ő Zokoli Mihály!
Az ifjúnak ajkai körül megvető mosoly vonaglott: – Istenemre! – kiált
fel kevélyen – midőn szívet emelő szent dalotok keblemet dagasztá, midőn
elmém veletek együtt szárnyalt a magasba s ezen agg parancsnokot
pillantám meg százados redőivel becsületes arczának: azt hittem, hogy
szent szerzeteseknek rejtett imahelyére jutottam s minden jámborság s
ájtatosság körötökben; hogy az istenembernek szelidsége szól
sziveitekben, ki a véres áldozatokat megsemmisítve, a kenyér s a kehely
szelid ártatlan színében száll mennyből alá, megjobbítani a vad emberi
fajt! – s ím emelt gyilkok fénylenek elém szomjú hegyeikkel! – Jó lovag
vagyok! nevem tiszteletes, onnan a Tax és Geiza idejökből; kész vagyok
meghalni! de orozva ölni, mint ti, nem tudnék soha. De csak akkor halok
meg önkényt s védelem nélkül, ha itéleted, te mogorva vén, ott az oszlop
alatt! igaz és kedves azon mindenható Istennek, kit imádasz úgy, mint
én!
– S ki fogja azt elitélni közted s e tiszteletreméltó parancsnok közt? –
mond egy serdülő ifjú kopjás, előbbre lépve. – Nézd ezen agg vonásokat!
ez öregnek neve köztünk: az igaz! s a mit ő mond, szent és másolhatlan.