tekintetet vetett Podjebrádra, ki mélyen s fürkészve függeszté szemeit
rá. Hosszú szünet lőn. Mátyásnak elméjében egy új eszmének volt élet
adva, mely számtalan más gondolatokat idézett föl elméjében. Podjebrád
oly fokán állott a hatalomnak, hogy Mátyás őt Csehországban majd király
által követelhető hódolat tárgyának látta; s hogy valóban a cseh királyi
székbe vágyik, azt nem egyszer elejtett czélzással teljes szavaiból
nemcsak Mátyás, de egész udvara mint bizonyost tudta. Egyébiránt nem
lehete kétség abban, hogy szándéka sikerülend: mert az erő s hatalom
kezében voltak, s az akarat, mint mozdító erő, nem hibázott. Bármennyi
kegyességét és részvétét tapasztalta is Mátyás, ezen, úgy szólván:
délpontja kedvezésének ránézve hirtelennek, elsietettnek tetszett.
Keblében önkénytelen egy ellenséges eszme merűlt fel: hogy ennek nagy és
fontos okának kell lenni. Az ifjúban szerfölött sok természetes jóság
volt, s valahányszor lelkét oly gondolat lepte meg, melynek tovább
fűzéséből másra árnyék borult, mindannyiszor igyekezett azt önmaga előtt
megczáfolni. Itt a pillanat a Podjebrád egyenességére mindenesetre némi
homályt vetett; mert ha neme a számításnak okozta ajánlatát, s nem azon
őszinte hajlandóság, melyet kitűzött: úgy Mátyást álszín vakította, s
Podjebrád lelkülete nem volt oly tiszta, milyennek ő azt képzelé. Sok
függ attól, minő útat talál a szívbe az első gyanú fölemelkedése; ha azt
vértezetten leli, s lepattan róla, akkor a bizodalom inkább edződik,
mint gyengűl; de a tiszta főknek az a szerencsétlenségök, hogy a
dolognak kétségtelen szembetünősége szűlhetvén csak az itéletet, s ott a
gyanú, csak okokon alapulhatván, mély gyökeret ver; s bármiként
törekedjünk azt kiirtani, mindannyiszor fölemelkedik agyunkban.
Akármi lett légyen azonban jóindulatának oka: a szép s nemes ajánlás
kellemesen inkább, mint kétesen illette az ifjú keblét, s azon eszméhez,
mely az ajánlattal együtt született agyában, egy serege a rokon
gondolatoknak fűződött össze. Podjebrád gyermekleánya jelent meg Mátyás
képzetében, az elérhetlennek vélt Katharina, ki épen, mivel oly távol
volt tőle, helyzeténél fogva őt soha különösen nem érdekelte. A gyermek
gyönyörű volt: nagy, lélekteljes szemeiben valami olvadó, édesen
elhagyott létezett; szelíd vonásain, kis bibor-ajkain valami gyermekded,
s egyszersmind mély csatlakozásra mutató tűnt fel. Ha Mátyás olykor e
kedves alakot látta maga előtt lejteni, neme a szánakodásnak emelkedett
keblében: valami nagy, hogy úgy szóljak, szemrehányólag a jövendővel
szembesített volt a gyermek angyali arczában, a mi vonzott, s fájérzetet
okozott egyszerre. Mátyás még eddig nem szeretett; lelkének magas röpte
volt, s már helyzeténél fogva természetes, hogy lelke nagyobbszerű
nézetekkel s tervekkel küzdött, mint hogy ideje maradjon hölgyek
társaságának örülni. De föltehetjük róla azt is: ha valóban lenne, kinek
közelítése szívét gyorsabb dobogásba hozná, ő ingatag helyzetében sokkal
nemesebben gondolkozott, mint hogy egy szerető lénynek egész jövendőjét
a maga kétes sorsához kívánná csatolni.
Podjebrád ajánlása fényes jövendővel kínálkozott. Út nyílt tettekre
képzetében, a mi oly kedélyekben, mint a Mátyásé, fontos inger. Az
egybekelés évek múlva történhetett csak, s ez a tovább vonulása egy
elhatározó viszonynak, annak kétes örömeit s terhét enyhíté képzetében.
A gyermek szeretetreméltó volt s így a kinézésben semmi, a mi őt
nevezetesen ijeszthetné a jövendőtől.
Mind az, a mit elég hosszasan az ifjú lelkéből olvashatunk ki, ott
sokkal gyorsabban keletkezett, s néhány percznek míve volt; de a
gondolat folyamából magyarázható, hogy ő komolylyá vált, s arczában
elegye a meglepetésnek, szerénységnek s fontolásnak alakult.
De felelni kellett, s ezt Mátyás azzal a biztossággal s tapintattal
tevé, mely neki sajátja volt.
Megköszönte a szíves indulatot maga iránt, kijelentvén, hogy minden
kötelék, mely őt szorosabban kapcsolja jóltevőjéhez, csak kellemes és
kívánatos lehet; annyival inkább – tevé udvariasan hozzá – egy ily
gyöngédnemű, s a szívhez legközelebb érő. Podjebrád a feleletet örömmel
fogadta, s arczában némi diadalérzet volt kifejezve, mely az ifjúnak
figyelmét ki nem kerűlte, de melyet az még akkor egészen megfejteni s
felfogni nem tudott.
– Bárminő változásnak legyen sorsom alávetve, ifjú barátom, – mond a
főnök, lehető őszinteséget mutatván tekintetében s szavaiban – légy
meggyőződve, hogy gondolkozásom s jó indulatom irántad nem fog változni,
Katharina a tied, és te fiam.
– S bármiként változhassék az enyém, – tevé hozzá Mátyás némi
szenvedélylyel, – bennem mindig hálás, érdekeit szívén viselő fiát fogja
találni atyám.
Mátyásnak azonnal a várban külön osztály rendeltetett, czélszerűen
bútorozva; s ő mindazon kényelmekben s tiszteletben részesűlt, melyekhez
mint fiú, a háznál számolhatott.
Ő magába zárt volt; csak azok előtt nyitá meg szívét, kiket ismert és
becsült; ez helyzetéből fejthető. Jókor ott állott ő, hová csak az érett
kor jut, azaz: csalódásai megszűntek. Atyjának ellenségei; Lászlónak
halála; Fridrik császárnak viszonyai hozzá, s több egyéb körülmény jókor
megtaníták őt arra, hogy az emberek többségét érdek vezérli; hogy az
arcz a legtöbbeknél egy fényesen mázolt czégér, mely többet igér, mint
teljesít; ő, hogy úgy szóljak, védelmi helyzetben volt legfiatalabb kora
óta, s a történtekre csak szenvedőleg folya be. Sorsa őt eddig az
eszközi helyzetből nem emelte ki az önállóság s cselekvés nemes körébe.
Mindezekből természetesen némi keserűség s feszültség áradott
lelkületére. Bretizláw körében legkönnyebben érzé magát; mert a derék
öreg, az ifjúnak egész lelkét fel bírván fogni, vele jókor férfiúhoz
illő komolysággal bánt.
Egy nappal a Podjebrád nyilatkozata után Hunyadi hozzá sietett. A
szobában tág kandalló előtt állott a két férfiú; a kis Izabella veres
pamutot font, s néha emelé föl gyermekded arczát ihletett tekintettel
Mátyásra. Az előbbi napon történtekről vitatkoztak: Mátyás az ajánlást
elbeszélte; az öregnek arczán futó gúnymosoly mutatkozott, s midőn
vendége a nemes lélek szép bizodalmával s hevével emelé ki Podjebrádnak
haszonvágy nélküli jó indulatát maga iránt, Bretizláw szokott
nyájassággal ugyan, de némileg elfogultan folytatá párbeszédét.
[Illustration: A kis Izabella veres pamutot font.]
Napok, hetek teltek el. Podjebrád jövendő vejét mindinkább lekötelezé,
egyrészt mondhatlan szívességgel, másrészt mindent elkövetve, mi által
az ifjúnak kedvét megnyerheté. Az oly nemes lelkekben, mint a Mátyásé, a
jótett bárminő szellemű legyen, hasonlót idéz föl, s nem bámulhatunk, ha
végre valóban sikerűlt a cselszövényes számító Podjebrádnak az ifjút
megnyerni.[17]
Hogy a hatalmas cseh főnök Mátyásra számított, ezt tudjuk; azt, hogy őt
nemcsak terveinek megnyerni igyekezett, hanem némileg magához módosítani
is vágyott, azt könnyen megfoghatjuk. Távolról kezdé a kevély parancsnok
Mátyással sejdíttetni azon fényes jövendőt, mely rá vár, s mely igen is
jókor tudva, vagy legalább gyanítva vala előtte.
De Mátyás oly szerény volt; számításai s követelései jövendőjéhez oly
egészen más természetűek, hogy ő a kevély főnök czélzásait vagy át nem
értette, vagy azokat ábrándozásoknak tartotta, s a cseh trónra
magyarázta át; azon gondolattól pedig, hogy dicsőségvágya által honát
pártokra tépje s a hon vérén vásárolja meg felsőségét, visszaborzadott.
Mindezek fölött azonban kétes kérdéses homály lebegett, s Mátyás előbbi
tanulmányait s gyakorlatait folytatva, élete módjában keveset
változtatott. Zokoli Mihálylyal bár távol tőle, viszonya meg nem
szakadt, s ha tehette, enyelgő levelezésben vele találta örömét. E
levelekben vala nyíltan, eredeti tisztaságában szép kedélye látható; a
barátságos véleménycsere, s honáróli tudakozódás közt soraiban néha
egy-egy szikrája a lángésznek csillogott, s egy-egy czélzás azon
aggszerű, nemes erőteljes lelkületre mutatott, mely neki sajátja
volt.[18] Zokoli ifjú barátját értette, s ha vídámsága szívéhez szólt, a
szellem, mely a levelekben lehelt, őt felmagasztalta. Ő zsenge
gyermekkora óta Mátyással összeszőtte azon nagyszerű képzetet, melylyel
atyját Hunyadi Jánost bámulta; megszokta ő a nagy férfiú fiát nemében a
dicsfénynek látni, eszméit csudálni, kifejlését elragadtatással követni
s ez fejleszté lelkében szenvedélyes ragaszkodását azon ifjúhoz, kinek
barátságával magát tisztelve érzé.
Az idő eljárt. Budáról Vitéz a követséget megelőzve közelgett
Prágába,[19] míg a többiek fényes fegyveres kísérettel lassabban
haladtak. Czéljok volt ezen utóbbiaknak a királyt Straznicznál bevárni,
hová Szilágyi Mihály és Erzsébet, Mátyásnak anyja, előre mentek már, a
pompás készületeket megteendők.
A követség lóháton utazott, s a kemény téli időben jól bélelt bundákba
volt burkolva. A kalpagok alól, a fő hátulsó részét s a füleket elfödve,
a legtöbbeknek majd vállig érő szövet folyt le; oly divat, mely eredetét
még a szittya tanyázásokból vette, s Mátyás korában, s az előtt, hév
nyáron a nap sugarai s télben a hideg ellen használtatott. Az öregebb
uraknak arczaik úgy be voltak kendőkkel kerítve, hogy csak orruk s
szemeik valának kivehetők.[20] Igy haladtak csendesen ugyan, de
megszakadás nélkül. Déli s éji tanyájuk hol útjokban ért helységek
pórlakjai, hol az előttök terjengő róna, vagy hegykebel volt, hová
hirtelen üttettek fel a sátrak s roppant tüzek adának világot s meleget.
Már nem valának távol Straznicztól, midőn az éj szétömlesztvén
árnyékait, egy romnak közelébe értek. Néma rengeteg közepette állott az,
magas szürke falaival; itt-ott a teremek födele nyúlt fel a magasba,
ritkult zsindeleivel hálót képezve, melyen a világos téli est
varázsfénye csillogott keresztül; a boltozatos kapu fölött egy tágas
repedés tevé félelmessé a bemenetelt. Magas bükkök s tölgyek keríték a
festői romot, szétágazó lombatlan galyakkal, melyekről fehér dér
szikrázott, s hosszú jégcsapok nyúltak alá.
A mint utasaink ezen erdőnyílásba kibukkantak, a tekintet szerfölött
regényes volt. A szikladombon, mely nem igen magasan vált ki az erdő
aljából, a vár homlokzata csorba rovátkáival tűnt szemeikbe; az
üvegtelen ablakréseken át a hold roppant karimája mosolygott feléjök, s
az egész tájt varázsfénybe borítá. Egy volt ez azon világos, a nappallal
vetekedő éjszakák közől, melyekben minden tárgy kivehető, de
mindegyikben talányos kísérteti világítás borong. Az éj hideg volt,
szünetenkint hallatszott a rengetegben a hidegtől megcsattanó fáknak
dördülése; s miként a zúzterhelt szellő a galyakon keresztül csörtetett,
a rojtokban csillámló havat ezüst ködbe terjeszté maga körül.
Zokoli egy volt az elsők közől a vár közelében, mellette Bárczai
lovaglott, csinos, egészséges kinézésű ifjú, néhány évvel idősb nálánál.
Midőn a sötét kapuhoz értek, úgy tetszett Zokolinak, mintha egy zömök
alakot látna az udvar homályában tágas résbe eltűnni; de mivel a
látványról bizonyos nem volt, s azt is gondolta: ha észrevételeit közli,
rossz tréfákra s kötődésekre ád alkalmat, nem szólott semmit, hanem
figyelemmel körültekintett. E vár – mond, kísérőjéhez fordulva – nem rég
hagyatott el, födelén, falain a tűz nyomai látszanak, alkalmasint
kiraboltatott; minden düledező félben van.
– Magam is úgy látom, – felelt Bárczai, lovának nyakát a hátrább
maradott követség felé fordítván, – de az idő késő, lovaink kifáradtak,
mindenesetre jó lesz a reggelt itt bevárnunk.
– Haladjunk kissé tovább, – jegyzé meg Zokoli, – ott balra, ama szirtfal
oldalában, mely az éjszaki szelet fogja el, bátorságosabb lesz a
tanyázás, mint itt az ingadozó romok határiban.
Nemsokára a kijelelt helyre érkeztek. – Akkor időben a cselédség
szerényebb, szolgálatkészebb s engedelmességhez szokottabb volt, mint
jelenben. Alig telt el negyed óra, s néhány tágas, jól kibélelt sátor
állott már szövetfalaival. A sziklafal irányában pattogó máglyák
özönlöttek világot s meleget, s a belőlök felszálló füst mint szürke
süveg folyá a vár ormait körül.
Vasfazekakban készült az est-ebéd, míg a követ urak a tűz körül halkan,
darabonkint kivetkőzve bundáik- s bélelt mentéikből, átmelegedtek, s
vígan beszélgettek együtt. Később nagy ezüst kantákban borssal
fűszerezett meleg bort hordottak a cselédek; bundákból, takarókból
ágyakat készítettek, s a tanya körül azon víg kedvcsapongás zajlott,
mely atyáinknál a legkétségesb, legveszélyesb időkben napi renden volt.
Akkor az ifjú csaták között nőtt fel, s nem ritkán volt emelt karddal
őre atyai várának, melyre írigy szemmel nézett a szomszédja; vagy
kellett rovátkait tolvajok s haramiák ellen őriztetni. A háború
viszályait az akkori magyar nemes nem rettegte; ő csak megveretni
csatákban félt, de a csata maga élvezet vala neki. Ha a trombita rivalt,
s a csatamén nyerített: keble dagadott, s karja tettre feszült. Fagyos
éjjeleket az ég azurjától födötten tölteni, vagy napokig lóháton utazni
mulatság volt. Őseink a kényelemben s otthonülésben több unalmat, s
feszítőt találtak, mint a legöntagadóbb életben s a legkétesebb
merényben.
Egy óra haladott már el, s még uraink a sátrak alatt ittak, ettek,
nevettek; a legkevesebbeknek jutott a nap fáradalmai után alvás eszébe.
Zokoli félre vonult, keble tele volt; egy új világ állott előtte, s neki
természetesen mind azt, a mi vele történend, s a mit ő lesz teendő, át
kelle futni gondolataiban. Mátyással töltötte ifjúságának, vagy inkább
gyermekkorának néhány éveit; Mátyás legjobb barátja volt, s most mint
királya állott előtte, s ő csak az egyszerű nemes ifjú maradott. – Itt
lesz talán helye e feltünő lelkülettel megismerkednünk.
Kis-várdai Zokoli Mihály[21] egy volt azon ritka jelenetek közől az
életben, melyeknek lelkületét csak az értheti, ki maga bizonyos
magasztaltabb s emeltebb fokról képes vizsgálatot tenni. Tiszta ifjú
volt húsz éves korában; neme a gyöngédségnek s szívnemességnek megóvta
mindentől, mi őt a maga, s más szemei előtt megszégyenítheté; szíve szűz
volt, lelke vádtalan, becsületérzete túlságos talán, de nemes, szennyet
nem ismerő s nem tűrő. Bátor volt, a veszélyt nem rettegő, de meg sem is
vető; mert ismerte azt; hideg s elszánt az élet nagy elhatározó
perczeiben; gyöngéd, szelíd, részvevő az indulatok körében; sohasem
érzelgő. Hű, szavát tartó, állhatatos a makacsságig!
Egy volt ő azon férfiak közől, kikben a hajdani lovagszellem nemes
higgadtságában központosult: a lovag, félelem s vád nélkül! Mindezen
lelki nemesség, külsőtől borítva, mely meglepő idomaival, gyönyörű
szabásával Apollónak szolgálhatott mintájául. Arcza egész gyülekezetet
képes volt egy tekintetre megnyerni: mert ajánló levelét írta a
természet e hófehér, magas redőtlen homlokra, azokra a sötét
nemes-világú barna szemekre, a görög orra, s a rábeszélő ajkakra. Ilyen
volt Zokoli Mihály, Péternek öcscse, ki mint híres hadi vezér, s akkor
tájban maga is egy a legszebb, bár koros férfiak közül a honban, a
történetek évkönyveiben fénylik öcscsével Mihályunkkal együtt, ki később
a futaki ütközet elhatározója, maga is történeti személy.[22]
Fiatal korának ellenére őt már nevezetes embernek tartották. Atyja
életében még, mint alig tizenhét éves, tette első hadi kísérletét, az
akkor annyira elhatalmasodott cseh rablók s szabad zsákmányosok
ellen.[23] E zsenge hadi merénynek sikere őt hallatlan tettekre
bátorította; annyira, hogy a legelszántabb cseh rablók rettegtek vele
találkozni. Talafuz, Axamith, Uderszki portyázó kalandjaikban többször
akadtak vele össze. Személyes viadalban Walgathát megsebesítette, s
Komoróczit, a pesti külvárosok alatt, csak éber vakmerősége mentette meg
a fogságtól, minekutána minden zsákmányt oda kelle hagynia. Angyal
diákot hasonlóul csak történet óvta meg a bizonyos haláltól; mert egykor
Zokoli Mihály Tétényben tanyájára ütött, s a kis emberke, lóra nem
tudván hirtelen kapni a többiekkel, szapuló kád alá rejtődzött; Zokoli
Mihály rajta ült, míg estebédét elköltötte. Itt azon hely, hol Angyal
diák egy éjszaka őszült meg. Lovagunk hajnalban távozott, s a fogoly
akkor bújt ki rejtekéből. Számtalanszor kicsikarta Zokoli a kész
zsákmányt a cseh rablók körmei közől.
Giskra bért tett fejére; Walgatha és Komoróczi esküdt ellenségei
valának. A csehek közt ördög volt a neve, s hadi szerencséjét
védszellemnek, vagy hatalmas talizmánnak tulajdonították.
Az ifjú hős a maga költségén tartott válogatott portyázókkal zaklatta
kifogyhatlanul e garázda söpredéket, s emberei nemével a mindig ingerűlt
szenvedélynek tőnek örök vadászatot e gonoszok ellen.
KALAND.
Ó csigás lépcsők vezetnek
A toronyba fel,
S foltozott ingó tetődön
Fél rom vesztegel.
Vén tölgyek zúgnak körűled
Régi bút s panaszt,
S tornyaidban barna éjjel
Rommadár virraszt.
_Tóth Lőrincz._
Zokoliban sok tapintat volt, átlátta, hogy nem rajta, hanem Mátyáson a
sor a régi baráti viszonyt föléleszteni. Hogy a király fölmagasztalása
után is a régi marad lelkiképen iránta, azon nem kétkedett, ez nála
meggyőződés volt. Egy pillanatban a választás napjaiban Pesten azon
eszme keletkezett benne: mindenkit megelőzni, s Prágába sietni;
elkészíteni a beszterczei grófot arra, a mi történend, s ezt mint barát
tenni, s ekképen kapcsolatba hozni egykori viszonyát Mátyással, azzal,
mely előtte állott, s mintegy biztosítani magának a jövendőt.
Önkénytelen s akaratlan merül fel e gondolat elméjében, de akarva s
elhatározottan visszaidézte azt. A meglepetés gyönyörét nem akarta
megkeskenyíteni. Ő tudta, hogy az ifjú királyi Mátyásban megvan azon
nemesebb dicsvágy, mely a növekedő kebelt szép és nagy tettekre hevíti;
de inkább ismerte őt, mint hogy benne eszetlen s okatlan nagyravágyást
föltehetne; gondolhatta tehát, hogy Mátyás reménytelen
felmagasztaltatását azon nemes elhatározással veendi: a hon reményeinek
s várakozásainak megfelelni.
Tovább fűzte gondolatait. Barátja őt alkalmasint használni,
megkülönböztetni, fokról fokra emelni vágyand: de ez utóbbit csak érdem
után. Miként fogadja ő mindezt? – Kényeztetett kegyencz szerepe
elundorította őt; érdemtúli megkülönböztetés csak megszégyeníteni vala
képes. Mindezeket meghányva elméjében, egy élet tervet rajzolt ki
magának; tisztában volt, s a nyugalom, az érett fontolásnak gyümölcse,
visszatért keblébe.
Mindnyájan lefeküdtek már a tanyán, csak itt-ott virrasztott a máglyák
közelében egy őr; a Zokoli szemeire álom nem jött. Egybetett karokkal
állott a tűz közelében, s elméje a gondolatokba mélyedett; ezek között
helyet foglalt azon észrevétel is, melyet idejöttekor tett, s egy a
fiatalságnál oly természetes vizsgaság készteté őt végére járni, ki
lehetett azon ember, kit a romok között megpillantott.
Szorosabban kapcsolá mentéjét össze, s lovának közelében a nyereg
kápájából két pisztolyt szúrván övébe, azon bátor elszánással, mely neki
sajátja volt, vevé útját a romok közé.
A mint a boltozatos kapu alá jutott, néhány éjmadár csattogott el feje
fölött, s távolról az alvók horkolása hangzott. A várnak falvázai a
teleholdnak gyönyörű világításában valami regényest mutattak s miként
fönn a csúcsok s rovátkok árnyai keresztbe szegék egymást, úgy tetszett,
mintha a szelid égi vándor ragyogó fényszalagai mindannyi szellemek
lennének, melyek az ormokat ellepve, szellőnyelven susognak egymással. –
A tágas udvaron volt már, melynek négyszegét felűl karzatos folyosó futá
körül, csinos karcsú oszlopoktól támogatva, melyek itt-ott
eresztékeiktől ki valának már lódulva, s ferde állást vőnek, vagy
csorbákat képeztek, félig törött derekaikkal, míg a gyönyörű dóriai
főték az udvaron hevertek. Végre a kapuval szemben nyiló fölmenetelhez
ért, s a széles, félig összeomlott hágcsók előtt állott. Márványból
voltak a lépcsők, s néhol kimozdulva helyeikből: közeiket töredezett
kövek s mészpor tölték ki. A hágcsót öblöző boltozaton tágas repedések
nyiltak, s nyoma durván kiáltó színezetnek látszaték a falakon.
Fölebb s fölebb haladott, míg a lépcsők fölötti előcsarnokhoz ért, s
szemben vele góthmívű czifra faragásokkal teljes, majd kapunyi ajtót
pillantott meg. Egyik szárnya hibázott, a másiknak alsó széle az égés
nyilvános nyomait mutatá, félkörű csorbával, melynek szélei sötétek s
szénné égettek valának. A vizsgálat közben mindig több érdeket kezde
találni; a terembe lépett, melynek falairól még hosszú foszlányokban,
vagy tágas, szakadozott szélű lapokban függöttek a színevesztett
falborítéknak szőnyegnemű foltjai. Minden meggyőzé őt arról, hogy nem
kelleték itt e rablásnak rombolni, s nem az idő viszontagságai egyedül,
hanem inkább haramia-, vagy ellenséges kéz folytatta itt átkos munkáját.
A teremből más szobába haladott. Ajtók, ablakok hibáztak ebben, s a
falak pusztán, s meztelen állottak; szeszélyes kemencze volt az egyik
szögletben, melynek kályhái félig összedőlve zölden csillámlottak az
ablakréseken beözönlő világnál.
Ugy tetszett neki, mintha e szobából kimenetet nem lelne; s épen meg
akart fordulni, s útját az épület túlsó szárnya felé venni, midőn
haladtában a padlat ingadozni kezdett lábai alatt; félre ugrott, s a
helyen, hol állott, figyelemmel körültekintve, látta, hogy a csinosan
dolgozott padlónak egyik négyszöge el van a többitől válva. Darabig
határozatlan időzött, de sajátja volt, magának kétes esetekben
bizonyosságot szerezni, – egyrészt ez, másrészt természetes bátorsága
okozták, hogy vizsgálatát folytatá; – lehajlott csendesen, s kardjának
segélyével sikerült neki az elvált négyszöget fölebb emelni. Gyanítása
meg nem csalta, valóban egy rejtett ajtó volt az, s mihelyt felnyitotta,
azonnal csigaalakú hágcsó tűnt szemeibe, tökéletesen jó karban tartott,
s a mennyire kivehette, megsöpörve, s fogódzóval egyik oldalában
ellátva. Zokoli letérdelt a nyilás elébe, szemeit hosszasan az abból
ásító sötétnek szegezvén, valami vereses fénynek derengését vette észre,
mely a mélységből szivárgott fölfelé. A gondolatok összeszövésénél fogva
azonnal azon talányos lény jutott eszébe, melynek megpillantása
ideérkeztekor, aligha nem volt főoka mostani vizsgálódásainak. Arcza
lángolt az ifjúnak; érdekes lovagi szellemű kaland állott előtte, s azon
hévvel, mely a fiatalság sajátja, akarta azt végig futni.
Rövid elhatározás után figyelemmel körültekintett, nehogy valaki útját a
visszajövetelre elzárhassa, a felnyitott négyszöget kiemelte nyitjából s
a szoba egyik szegletében halomzó romok alá rejté; pisztolyának kanóczát
meggyujtván, halkan ereszkedett le a lépcsőkön. A fal nedves volt
körüle, s szaglását gyönge töményfüst érinté, ő azonban a legnagyobb
vigyázattal haladott lejebb a sötétben, melyet alig derengő vereses
félvilág s kanóczának izzó vége csak valamennyire enyhített. A lépcsők
végetleneknek tetszettek; néha megállapodott s leheletét magába fojtva,
fülelt, nem hall-e valami neszt. – Hogy itt vagy jelenben is valaki
tartózkodik, vagy legalább igen kevés idő előtt hagyták el a tanyát: ezt
mindenből, a mit eddig földalatti útjában tapasztalt, gyanítá. A vereses
fényt egy égve hagyott, már alvófélben levő, vagy épen most élesztett
tűznek gondolá. – Egyszerre halk éneknek távol visszhangja hatá meg
halló érzékeit, – újra megállapodott – valami oly kétes, oly elmosódott
színezetű, s hogy úgy szóljak, szerafi volt azon szent és gyöngéd
hangfuvalmakban, melyeknek csak vázlata sípolt fel olykor megszakadva a
mélységből, hogy kalandorunk, bár az idők szellemének ellenére ment
minden babonától: nemét az édes elfogódásnak érzé keblében.
A kaland, így gondolá magában: perczenkint érdekesebb lesz; mindenesetre
mély titok küszöbénél állok, s hogy annak végére járhassak, s kalandomat
egész regényességében élvezhessem, a legnagyobb szükségem van
vigyázatra. Hátra fordúlt s a földalatti útnak távol nyilása, mint fehér
köd, lebegett fölötte, de a körül minden néma, minden csendes volt. Az
ifjúnak szíve hallhatólag vert. Végre még nagyobb vigyázattal követé a
lépcsők folyamát, melyek csigás hajultokban egyszerre balra kanyarodtak.
A hirtelen hajlás következésében néhány lépte közben semmit sem vett
észre, a mi figyelmét felingerelhetné, míg a hágcsó újra egyenes
lejtésben ereszkedett le előtte. A veres derengés már világosb s fényesb
lőn, de mind a mellett a tárgyakat homály borította körüle. Újra néhány
lépcsőn haladott alább, s nem távol magától a falban kisded kerek nyilás
mutatkozott, mint nyiladozó szem, mely a mélységből kisértetien
pillantott fel a közelgőre.
Zokolinak keble emelkedett. Innen árad a világ; ez kétségtelenül mécses
világa; e rejtek tehát nem üres, nem lakatlan. Ezt gondolá, s e közben a
földalatti ének is megszakadozva ugyan s tompán, de már világosabban s
érthetőbben hangzott fel, s egy szent kardalnak tetszett. Lovagunk
egészen fölhevülve ereszkedett lejebb, míg a nyilásnak közelébe ért.
Úgy tetszett neki, mintha abból emberi szózat hangzanék; kanóczát
azonnal letette a lépcsők egyikére, s fejét az ablak felé hajtotta,
melyet zöldes üveg boríta, ónozott szélű karikában, védve erős
vaskereszt által.
A tekintet, mely itt szemei előtt nyilt meg, egyszerre elnémította; ha
arczát figyelmesebben engedné vizsgálni a kétes derengés, abban a
meglepetés pírját látnók, élénk kifejezésével az önmegelégedésnek, mely
mondani látszatott: e merényt nem ok nélkül tevém.