ihlettséggel – az, az Isten maga! Ő itéljen közöttünk. – Ekkor nehéz
vassal pikkelyezett bal keztyűjét levonta kezéről s a porba vetette maga
elébe. Borisnak arcza lángolt s egy bámuló részvéttel teljes tekintetet
vetett Zokolira, ki fennyen s nyugodtan állott előtte, mint egy Isten, s
a levetett keztyűre mutatott: «Én Zokoli Mihály Kálmán, Isten s emberek
előtt állítom s jó kardommal vagyok kész, komoly vádperre kiállani
minden ellen, ki ellenkezőt mond: hogy ezen öregnek itélete hamis és nem
Istentől jő; mert az irás mondja: «Ne itélj, hogy ne itéltessél meg». Én
kém nem vagyok, átok ezekre! hanem szabad magyar lovag, ifjú királyom hű
szolgája, kit az úr felettünk éltessen magasra!»
Az öreg Bolezláw mellett álló idős lovag leszállott a széles kőlapról, s
a lovaghoz közeledett, míg az ifjabb Boris egy ugrással mellette termett
s kardja már hüvelytelen fénylett a majd nappalian, bár vérpirosan,
világított körben.
– Engem illet a viadal, – szól Boris, élénken felragadván a keztyűt – s
ha itéleted Istentől jő, én győzni fogok, Bolezláw! Első komoly csatám
ez; Istenemre! kevély vagyok ily nemes, nyilt és bátor lovaggal mérni
meg aczélomat. – Helyet itt!
Az öreg Bolezláw megszólalt: – Ketten indultatok a viadalra; te ragadtad
a keztyűt fel előbb, de a másik nemes lovag ott idősb náladnál s övé az
évek elsősége, – tehát határozzon a sors közöttetek.
– Jó, – felel Boris – minden a maga rendén s lovagi egyenességgel. – Két
kopjásnak intett s a termetes hadfiak a körbe léptek. – Ezen ifjúnak
itt, – mond Boris, rámutatva az egyikre – kardja tisztább a rozsdától,
mint annak, – folytatá, a másikra mutatva. – Mit mondasz lovag?
Az éltes lovag udvariasan fordult Boris felé: – Én az ellenkezőt
állítom, ifjú s a kinek igaza leend, azé a csata.
– Ám legyen, – szólt Boris feszülten.
Az agg Bolezláw intett, s a kopjások kardhüvelyeiből a világos aczélok
kisurrantak, mint két holdsugár s fényesek és tiszták voltak. Egyszerre
a rejtett folyosónak magas boltozatáról egy nedvcsöpp vált el s az egyik
kinyujtott kardlapnak vasára hullván, elszéledett rajta, s mint könnyű
rozsdának indult folt fellegzett azon.
– Ez a te embered! – kiált fel diadali örömmel Boris – az enyimnek
aczélát szenny nem födi! a csata az enyém!
– Amen! – kiált az agg Bolezláw, míg az éltesb lovag bosszusan harapta
össze ajkait.
A kör, melyben állottak, azonnal megtágíttatott; Zokoli bő mentéjét
leveté s ragyogó mellvérte csillámlott.
– Itt sisakom a leemelt kalpag helyett, – mond az éltesb lovag, kinek a
csatáról le kellett mondani, s aranyveretes sisakját odanyujtá
Zokolinak.
A magyar levente nyájasan elfogadá, hátrészén a kapcsot bővebbre
eresztvén, föltette azt, s kardot rántott.
A sisakot átengedő lovag hosszú kardját vonta ki. – Itt, derék lovag, –
mond – vedd ez egyenes fegyvert görbe aczélod helyett, hogy hasonlók
legyenek véd- és támadó fegyvereitek.
Zokoli átnyujtotta a lovagnak kardját s az övét fogadá el. A csatára
készen állott a két lovag, merészen, de tisztelettel mérve egymást
tetőtől-talpig.
Az öreg Bolezláw a harczjellel késett még.
– Leventék! – mond a mindig udvarias éltesb lovag – a csata első vérre
megy, nem halálra, mert e lovag itt nem kém, minő igazán hiszem, hogy
kenyérben s kehelyben vettem ma az úr testét magamhoz! – Nem illő, hogy
halállal lakoljon, hogy büntessék egy kalandért, minő kedves a fiatal
kornak.
– Ki felel hallgatásáról, ha győzend vagy veszt, ha élve marad? – szól
csendes nyugodtan az agg biró a kőlapon.
– Egy kézcsapás tőle! – felel Boris élénken – mert ő lovag. Szent
Huszra! ha tőreitek a halált ássák keblébe, vagy eme kard szalad
termetén keresztül; a hült testben a nyelv néma s a lovag hangtalan,
mint egy szobor; nem több az lovagi kézcsapásnál; a legerősebb lakat és
zár az, melyet ismerek!
Zokoli bámuló tekintetet vetett a szólóra. – Ifjú lovag! – kiált fel – a
mit szólál, emberül volt mondva s a ki e szavakon kétkednék, nem lovagi
lélek volna abban. Lemondanék a csatáról, ha nem kivánná ezúttal
becsületem azt; de veszítsek bár, vagy győzzek, a mit szemeim itt
láttak, titok marad az egész világ előtt.
Egy jóváhagyó susogás követé Zokolinak e nyilatkozását.
– Esküdj! – kiáltának többen.
– Ezt tette már, – szól Boris – mert a lovag adott szava eskü.
– A dologra, – mond komolyan a százados levente s felmagasodott görnyedő
állásából; valami oly méltósággal s fönséggel teljes volt ezen aggszerű
alakon, hogy benne a parancsolni szokottat nem lehete első tekintetre
meg nem ismerni. Keztyűjét vonta le kezéről, s magasan emelve vetette a
küzdhomokra s ajkairól hangzott az elhatározó: – előre! Isten nevében.
A viadal megkezdetett, minden felbőszülés és gyűlölség nélkül,
körüllehelve azon lovagi szellemtől, mely hajdan e vad bizonyítványaiban
a férfiúerőnek, nemét az enyhítésnek és számításnak vegyíté. Úgy
látszott, hogy mindketten állásaik vételében s azon biztos
szemmértékben, mely annyira szükséges és emeli a viadalt, igyekeztek
kitüntetni magokat, kevesebbet törődve azon, hogy egymásnak ártsanak,
mint azon, hogy élénk csapásaikat hideg szemiránynyal fogják fel s a
kardjátékban azon szabatosság s tisztaság tünjék fel, mely nélkül a
vívás durva kardcsörgéssé aljasul. A többször említett éltesb levente
ittas bámulattal követé Zokolinak gyönyörű mozdulatait s élénk tiszta
kardjátékát, míg Borisnak egy súlyos csapása után hátra tántorodott ez;
de a következő pillanatban egy vágással felelt, melynek erejétől a Boris
fegyvere lehanyatlott.
– Vitéz! – mond Bolezláw – a csatának vége!
Zokoli leeresztette kardját, s a sisak rostélyát fölemelve, kivette azt
fejéből; arcza lángolt, s tekintete valóban meglepő volt, férfi-arczot
mutatván úgy, miként az legszebb, tudniillik, a nyugodt erőnek s
önbecsérzetnek nemes kifejezésével.
– Kegyed derék magyar lovag! – mond Bolezláw – ártatlanságát
bebizonyította; s mi a jövőt illeti, osztozom Boris bizodalmában s nem
kétkedem: a jelenlevők sem kivánnak több biztosítást, mint kegyednek már
előre adott lovagi becsületszavát, hogy minden, a mit itt látott, titok
maradand s kegyed jelenben vagy visszatértekor nem fog egy lépést többé
tenni, melyről ellenkezőre gyaníthatnánk.
Zokoli közeledett Bolezláwhoz s kézcsapással erősíté az egyezkedést.
– Most, – mond Zokoli, Borisnak nyujtván kezét – Isten veled, nemes
ellenem, s veletek mindnyájatokkal! én távozom s minő igazán szent egy
lovag szava, soha lábam e romnak küszöbét át nem lépi többé, hacsak erre
magatok fel nem szabadíttok.
Zokoli visszaindult azon az úton, melyen jött; csendesen haladott a
lépcsőkön fölfelé; balra a Serena ablaka világított. A lovagnak adott
szava szent volt. Védhetlen vágy szorítá keblét megállani, egy
tekintetet, percznyit bár, vetni az ablakon keresztül, még egyszer látni
őt; lábait a földbe vélte gyökerezni.
[Illustration: – Vitéz! – mond Bolezláw, – a csatának vége!]
– Hátra! – mond magában – vétkes vizsgaság. Szavamat adtam. Én látandom
őt, egy kedves előérzet jósolja nekem! Ki lehet? tekintete oly hideg,
oly kevély volt! – Rám ő gondolni, emlékezni nem fog soha! – s én? –
bennem az ifjú szenvedély összelobog!
De menve gondolá mindezt s végre a rejtek nyilásához ért. Körülötte
kétes sötétség borult, a hold elrejtezett s komor hófellegek függöttek a
romnak csendes tornyain; az ablakréseken sötétkéken derengett az ég be s
fagyos szellő süvöltött a ritkult zsindelyzeten keresztül. A kiemelt
négyszöget újra visszahelyzé nyitjába, s a tág teremnek ürén haladott
keresztül, mint egy éji rém; lépései messzire kondultak meg a jeges
kőlapokon. Így folytatá útját a sötét vár kapuján ki, le a menedékes
bérczen, a tornyozó sziklák közt – némán, gondolatokba mélyedve, a
Serena képével gazdagult kebellel, boldogabban s boldogtalanabban, mint
ide jött; végre a tanyához ért. A máglyák alig pislogtak már, körüle
minden csendes volt, csak az alvók horkolása s a szénájokon rágódó lovak
nesze ada éltet a holt, téliesen szigorú képnek, mely előtte terült.
Zokoli levágott tölgynek törzsökén foglala a tűz mellett helyet,
felpiszkálva azt s lelkében egy világ nyilt s előtte állott annak
szelleme: Serena.
*
Míg a követség másnap reggel gyorsan közeledett az agg Prága felé: ott
semmi különös nem történt. Podjebrád hatalmát s befolyását igyekezett
szorosbra vonni; fegyvereseket gyűjtött s az üres időt vadászattal s
lakomákkal töltötte. Néha egy-egy útat tevén az országúton keresztül s
ily alkalomkor napokig mulatott azoknak kastélyaiban s váraiban, kik
vele egyetértettek, nézeteiben osztoztak: részint rokonérzetből, részint
egyes önérdekök tekintetéből s terveinek kivitelére segédkezet
nyujtottak.
Mint háló ágazott el e Podjebrád rég szövött egyezkedési fonadéka
Csehországban; a hurok vége a hatalmas parancsnok kezében volt, s a terv
annyira érett már, hogy e hálót naponkint szorosabbra, szűkebbre,
sűrűbbre vonhatá. Egy szorgos pók, szövedéke szögletében guggolva,
önkészítette hajlokából mint őt fellegző leshelyből, várta a martalékot.
Podjebrád koros férfiú volt, de arczának ép, erőteljes kinézése alig
gyaníttatott korára; vonásai inkább gömbölyűk, mint élesek voltak, de
összes hatásuk kellemetes; mindez, férfias tartós erőre mutató termettől
kisérve s a hol szükség volt, a legkötelezőbb módtól támogatva –
megfejti azon felsőséget, melyet a csehektől maig is tiszteletben
tartott férfiú kivívott magának.
Bretizláw kedvelt tudományát, a csillagászatot űzé kifogyhatlan
szenvedélylyel, nem haszonlesésből, nem hogy titkai által magának
befolyást és annak tartósságot szerezzen; hanem egyikéből azon kiváló
előszeretetnek valami iránt, melyeken túl minden fél érdekűvé silányul,
s melyekben az eszmék központosulnak, s minőkhöz az elme, mint enyhe s
vigasztaló menedékhez tér egyéb gondjai után vissza.
Prága fölött az égnek sátora borult, oly tisztán, felhőtlenül s csendes
méltósággal, mintha a halandót a fentuszó égi testek magok szólítanák
föl, szelid fényökben olvasni sorsát. A hold nem világított, a lég
széltelen volt; a ritkán tiszta tejút, csillagkaszásával oly derülten
ölelte az éjféli boltot körül, mintha azt óva tartaná össze. Az utczákon
őröket lehete látni bárdos dzsidákkal a sötét kapuk előtt; a falakon az
éjbe bámuló had fiai állottak; az ablakok sötétek voltak, csak az egyik
épületnek magas, bástyaalakú tornyában pislogott egy derengő mécses
világa.
A torony a Bretizláw házának felső emeletéből nyult ki. Ide sietett ő,
mikor mindenki nyugodott; ide helyezé műszereit, könyveit; itt tekintett
ő a nagy világ könyvébe, mely tágas légkupjával, fénylő égi betűivel
csillogott fölötte; s itt volt ő jelenben is a kis Izabellával, ki egy
széken ült, ájtatos tekintettel kémlelve atyjára.
A szobácska, melyben őt megpillantjuk, közepes, négyszögében
állványokkal, asztalokkal ellátva, neméhez a műhelynek hasonlíta; mert
Bretizláw, kedvencz tudományához a szükséges műszereket maga készíté
olykor, s ha ezt nem is tette, mindig volt hol egyiken, hol másikon
valami igazítani, emelni, forrasztani való. Az ég és föld gömbölyei
szépen dolgozva s elevenen kiszínezve tüntették ki magokat a többi
műszerek között: néhány látcső, serpenyők, szelenczék, irott könyvek,
tekercsek, itt-ott egy nehéz karszék; a tág kandallóban izzó kőszén, s
mellette egy púpos hátú fél álmos famulus, ülve hatalmas fuvóval,
csendes és szótalan.
Bretizláw szép, férfias termetén sötét talár folyt le, szíjjal derekához
szorítva, s fején nyuszt-süveg ült; egyik asztal előtt foglalt helyet; a
famulus urának egy intésére eltávozott.
Az öreg csillagász fehér lapot helyzett maga elébe. – Jer, kis leányom!
– mond – közelebb, s tekints figyelemmel ide. – Izabella az asztalhoz
közelített, s az öreg ülése mellett állott meg, ki bal karjával ölelte
által leányának karcsú derekát; a gyermeki fő atyjának vállához ért, s a
szép, életteljes ábrándszemek a tiszta lapra voltak szegezve.
Bretizláw egy négyszeget rajzolt. – Nézd e négyszöget, – mond, – ez a
nap háza.[25]
– Ezt már tudom, – felel a leányka.
– Jó: tehát folytasd a rajzot, itt a szén. – Izabella a kész négyszeg
körül egy nagyobbat kerített, hogy a kettő közt mintegy fél hüvelyknyi
hézag maradott köröskörül.
– Jól van-e így? – kérdé, arczát az öreghez emelve.
– Igen jól; tovább!
Izabella a kisebb négyszög szegleteiből a nagyobbnak szögletéig, egy-egy
vonást húzott, úgy, hogy a hézag négy egyenlő részre lőn osztva.
– Igen helyesen, – jegyzé meg atyja, az egyik, kissé görbe vonalt
egyenesebbre igazítva. – Mi következik most?
– A nagyobbik négyszeg oldalvonásainak közepét kell fölkeresnem. – A
leányka ritka szemmértékkel hibátlanul jegyzé ki a középpontokat.
– Most még a vonalakat végezd be, – mond Bretizláw, a lapot megtekintve,
– a rajz tiszta.
A kis csillagásznő az egyik ponttól a másikig egy vonalt huzott, úgy,
hogy annak közepe a kisebb négyszög szegletéhez ért, s folytatá, míg
minden pont össze volt kötve; s így egy új négyszeg alakult, melynek
oldalai a nagyobbik négyszeg oldalainak egyik közepétől a másikig
terjedtek.
– Ez az! – mond atyja – s most már csak a számok hibáznak.
A mint e leirásból világos, a két négyszeg közti hézag tizenkét
háromszegre lőn osztva.
Izabella egyikét a középső háromszegek közől az I. számmal jegyzette
meg; jobbra jött II., balra a XII.; a kettőtől jobbra III.; tovább IV.,
és így XI-ig, mely szám épen a XII. bal oldalára esett.
– Mik ezek a háromszegek itt, leányom?
– A nap házai.[26]
– Helyesen! meg tudnád-e nevezni őket rendre? kezd az elsőn.
– Az I. – felel Izabella, gyönyörű kis ujjacskáival rámutatva – az élet
háza; a II. a gazdagságé; a III., IV., V. az örökösödés, végrendelet s
ajándékok házai; a VI. betegségé; VII. házasságé; VIII. ijedelem s
halál; IX. vallás s utazás háza; X. hivatal s méltóság; XI. a barátság
háza; XII. végre, az erőszakos halálé.
– Mit tesz a csillagász, midőn valakinek születésekor sorsát akarja a
csillagok közt olvasni?
– A látcsövön – felel Izabella – az uralkodó csillagzatokat keresi ki, s
ezeket felosztván az előbb rajzolt házakban, természetökből von
következtetést az újan szülöttre.
– Melyik csillagzatot helyeznéd a hatodik házba?
– A szűzet!
– Helyesen! s a kilenczedikbe?
– A halakat!
– Gondolkozzál egy kissé; a kilenczedikbe?
– A nyilast.
– Úgy van, leánykám! – S mit jóslanál annak, ki a nyilas jegye, vagy
uralkodása alatt született?
Izabella elmosolyodott. – Szeretni fogja az ily ember az utazást a
tengeren; sok élénkséggel birand; barátokat szerzend, de azoknak
vagyonát költi el: nagy vadász, futó, lovag leend, s jeles bajvívó.
– Helyesen, s lelki tulajdonokat minőket mernél neki igérni?
– Mondanám: hogy igazságos leend, titoktartó, állhatatos, de sok
önszeretettel birand.
– S ha nő?
– Ha nő: nyugtalan kedélyű, de munkás és szánakozó; szeretni fogja az
utazást, de kissé követelő leend. Tizenkilencz éves korában megyen
férjhez.
– S ha akkor nem?
– Úgy huszonnégy éves korában.
– Derekasan.[27]
Izabella csintalanul mosolygott magában; de mihelyt Bretizláw feléje
tekintett, igyekezett arczának komoly kifejezést adni: azonban atyja ezt
észrevette.
– Mondd meg nekem, – szól az öreg komolyan, – mi izgat a komoly és szent
tudományban téged nevetésre?
– Nekem – felel a gyermek – régen egy kétségem van, s megvallom, hogy
valahányszor ez eszembe jut, mindannyiszor elnevetem magamat, mert
szégyenlek vele eléállni, azon bizonyos meggyőződésben, hogy a
legtanulatlanabb csillagász képes lenne azt megsemmisíteni.
– Hadd halljam, – mond az öreg, figyelmezve, mint a ki szenvedélyes
örömet talált minden kétségek feloldásában, melyeket valaki kedvencz
tudománya ellen gördíthetett.
– Azt mondád nekem, atyám, egykor, hogy a boroszlói volt tanácsosnak
Rückernek két leánya született egyszerre; de magad tudod, hogy egészen
különböző természetűek voltak. Az egyik jámbor s istenfélő, a másik
gonosz és perlekedő; az egyik férjhez ment, a rosszabbik maig is otthon
van; végre a jobbik a vízbe halt, míg a rosszabbik él, és úgy néz ki
mint az egészség. Ha ezeknek sorsaikról igazat szólottak a csillagok:
miként lehet, hogy az egy órában szülötteknek sorsuk ily különböző?
Az öreg a leánykára meresztette szemeit. – Hm, leányom! ez az eset
különös; azonban egy órában születni, még nem teszi azt: egyszerre
születni; – a csillagok helyzete az égen perczről perczre változik.
– Igaz, – jegyzé meg a leányka, de úgy látszott, hogy atyjának
feleletével nincs egészen megelégedve. – De fejtsd meg nekem, kedves
atyám! – folytatá – ha a csillagokban az van írva, hogy gonosz leendek,
– nem jobbulhatok-e meg? s hogyan egyezik az Isten örök igazságával,
hogy rossznak szülessem?
– Te attól nem tarthatsz, kedvesem, – felel az öreg, – mert te a szűz
alatt születtél.
– Ez szerencsés véletlen, – felel a gyermek, de nem akarván engedni
eltéríttetni magát tárgyától, – de ha már rosszabb csillagzat alatt
születtem volna?
– Nyugodjál meg szerencséden, leányom, s örülj annak!
– De, – kötekedett tovább az elmés gyermek, – midőn Nagy Sándor vagy
Cæsar született, ugyanazon pillanatban ezrek születhettek; miért vált
tehát csak egy Cæsarrá, egy Sándorrá? holott a csillagok ezeknek sem
jósolhattak többet, mint amazoknak. Oh atyám! a tudomány hosszú, mondod,
s az élet rövid; én azt hiszem, hogy sok van a csillagokban írva, mit te
még nem tudsz olvasni.
– Minden, a mi homályos előtted, leánykám! világos leend, ha mélyebben
hatsz a tudomány titkaiba.
– De képes-e a tudomány feloldani oly kétséget, melynek feloldása
lehetetlenséget képez? – Hallj atyám engemet! Azt beszélte nekem Hunyadi
Mátyás egykor: hogy egy nőnek két ikergyermeke volt, s a nő mind a
kettőt a kútba vetette. Az egyik történetesen ruhácskájával egy kiálló
kövön megakadott, s reggel, bár alig pihegve, élve találtatott s
felnövekedett, míg a másik elveszett. Hogyan történhetett az?
– Már mondtam neked, leányom, – felel az öreg kissé békétlenűl, mert
leányának ellenvetései nem kevés gondot adának a feloldásra, hogy a
csillagok perczenkint változtathatják helyzetöket.
– Az igaz, – folytatá Izabella – de ha nem egy perczben születtek, s
következőleg nem egy sorsot igértek a csillagok nekiek: hogyan történt,
hogy anyjuk mind a kettőt a kútba vetette?
– Ej, leányom! – szól Bretizláw, egészen elvesztve béketűrését – én az
egész történetet mesének tartom.
– Hunyadi, kivel olykor vitatkozunk, szavát adta, hogy a dolog való, – ő
adta szavát!
– Lehet, hogy őtet is hamisan tudósították; de már elég, kedvesem! –
Egyet jegyezz meg mindenesetre magadnak: akkor állj ellenvetéseiddel
elő, mikor a felséges tudományt egészen ismered; remélem, akkor magad
fogod azokat feloldozhatni.
A leányka hitetlenül rázta fejét.
– Nem, nem! – gondolá magában – senki sem veszi el hitemet a jó
Istenben, kinek jóságával ellenkezik ily elhatározott sors. A csillagok
intenek s óvnak, ennyit hiszek; de nem változtathatlanok jóslataik; az
Isten nagyobb a csillagoknál.
AZ ESTEBÉD.
Tűnnek évek, jönnek évek,
Köd- s homályra fény derül.
_Bajza_.
Míg Bretizláw a csillagászat titkaiba avatá szíve gyermekét, az ifjú
beszterczei gróf, Mátyás az apród, csendesen ült egyik szobájában.
Minden körüle a serdülő szenvedélyeire s hím foglalatosságaira mutatott.
A szőnyegekkel borított fal mellett csinosan dolgozott fogas-állványokon
fegyverek csillogtak; vas-ingek, arany pikkelyezett szegélylyel, s elől
gazdag boglárokkal ékesítve, fénylő sisakok, életlen, játékvívásra szánt
görbe kardok, kerek pajzsok; egy szögletben éles, életlen kopják;
másokban horgok s halászatra szükséges készületek; az egyik állvány
előtt nyúló asztalkán sólyomvértek, ékbe futó éllel, s apró
sólyom-süvegek hevertek.
Iró-asztala pompás kéziratokkal volt megrakva; bőr írlapjaikon a festett
eleven-színű képek s czifra aranyozott betűk, Mátyásnak már akkor
keletkező tudnivágyára s ízlésére mutattak. Egy nyomtatvány hevert
előtte, nagy, könnyen olvasható fekete betűkkel, sertésbőrbe tartósan
kötve. Egyszerű ágya tigrisbőrrel volt födve, s alatta szürke szőnyeg
terítve; kisebb állványon ezüst- s arany-czafrangok, törökös kantárok s
fényes hímzett takarók függöttek. Néhány karszék nádból font, s zöld és
fehér mázzal fényesített, egészíté ki a szoba bútorozását; az egészet
két, iróasztalán nehéz zöldes réztartókban égő sárga viaszgyertyának
fénye világítá.
A szoba gazdag bútorozásával kevés összhangzásban volt az ifjúnak
öltözete, mely közönséges zöld posztóból készült dolmányból s nadrágból
állott; mellét fekete bársonymellény födé, s dereka körül zsinóros öv
volt kerítve.
Mátyás fölkelt s keresztbe font karokkal járt fel s alá szobájában; néha
egy kardot vett elő, s élét tekinté meg, vagy dolmánya szárnyával
törülte meg azt. Végre asztalához ült újra, s Julius Cæsarnak galliai
hadviselését kezdé olvasni. Az ifjú arczán nemes tűz lobogott, s miként
azon óriási terveken haladott tovább elméje, melyekkel a nagy imperator
kerített egy ostromlandó várat körül, emeltette vívó tornyait, gördültek
a hajtómívek elő: úgy tetszett nekie, mintha idegei feszülnének, s
keblén harczvágy zajongna fel. Gyorsan haladott a sorokon, melyek a
római dicsőség s hadierő világát tárták szomjú keble elébe. Látta az agg
legionárokat nehéz fegyverzetökben, férfiasan barnult vonásaikkal; a
hajdani Germania segédlovasságát félmeztelen majd, de súlyos
fegyverekkel s gyors lovakon. A porta decumanán lépett be képzetében a
Cæsar táborába, haladott a sátrak közt, látta, miként volt minden a
legszebb rendbe; s a hadi élénk életet egy kába lépés sem zavarta fel;
lelke emelkedett, visszavágyott ama bajnok-korba a véres csaták közé a
kevély Rómába, s gondolataiban a rostrumokra lépett; majd mint consul
szólott az egybegyűlt néphez, dühét zabolázva nemes szavak erejével,
majd mint komoly szilárd tribun felelt a nép érdekében. Elméjében magas,
fényes gondolatok emelkedtek, s vágyott pályakörre, gúnymosolyt vetett
heverő fegyvereire, s vadász-, halász-eszközeire, úgy tetszett neki,
mintha szobája dióhéjjá zsugorodnék.
Minden tulajdonok közül az ifjú Hunyadiban a tetterő fejlett ki
legjobbkor. Magára levén hagyatva, megszokta magában bízni, s
alárendeltetése azon forró óhajtást szülte: szabadnak lenni s
cselekedhetni. Nem lehet azonban tagadni, hogy lelkületének kifejlésére
nagy befolyással volt az erőteljes Podjebrád társasága, ott látta
legelőbb Mátyás a félzsinórmértékek veszélyét, s az elhatározott
cselekvény sikerét. Az elsőt Podjebrád elleneinek félelemmel párult
félszeg rugódzásaiban, az utóbbit a mindig erővel s rögtön cselekvő
főnökben. Mátyásban, fiatalsága miatt e tetterő, ezen elhatározottság
majdnem a kora okosságnak terhelő bélyegét viselé, s főleg éltesbekkel
való érintkezéseiben kitört, de utánozhatlan nyájassága, s azon jókor
sajátjává tett tapintat, mely épen oly történeti valóság, mint
cselekvési ereje s korát haladó elhatározottsága, – többnyire
megengesztelék iránta azokat, kiket az ifjúnak képzelt elbizottsága
sértett, végre pedig azon magát soha meg nem czáfoló következetesség,
melyet bizonyított, tiszteletet szerze makacsságának.
Az apródunk ablakát nyitá ki; a kevély Prága házfödelein, a sötét
tetőkön az agg Hradzsinnál szárnyalt el szomjú tekintete. A IV.
Károlytól épített főegyháznak magas ablakain átcsillogott az éji mécs
szelíd sugara, távol a lassan emelkedő hold világa ömlött el a königsali
útnak kanyarodásain s a Moldva partjain, mely mészsziklák alatt szép
hajlással lejt a száztornyú Praha[28] felé.
Látszott jobb partján a magos Wissehrád, hol Przémiszlók uralkodtak, s
melynek fecskefészkekként előrugó ormain Libusza, a tündér lakott.
Balra az ó-város gyűrűje terűl, s a kevély híd, tizennégy ágra szegvén
oszlopaival a Moldvát. Miként a csillagos ég fodor habjaiban tükrözé
magát, úgy tetszett, mintha szent Jánosnak csillagai mosolyognának fel
nedves szőnyegéről.