MAGYAR REGÉNYIRÓK
KÉPES KIADÁSA
Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja
MIKSZÁTH KÁLMÁN
10. KÖTET
A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN
Irta
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS
I.
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
[Illustration]
A CSEHEK
MAGYARORSZÁGBAN
KORRAJZ ELSŐ MÁTYÁS KIRÁLY IDEJÉBŐL
IRTA
BÁRÓ JÓSIKA MIKLÓS
ELSŐ KÖTET
KIMNACH LÁSZLÓ RAJZAIVAL
BUDAPEST
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
1905
_Minden jog fentartva._
Franklin-Társulat nyomdája.
B. JÓSIKA MIKLÓS.
1796–1865.
A Mincio melletti ütközetben 1814. február 8-án a csatatéren ott
melegiben nevezték ki a szavojai dragonyos-ezred egy formás hadnagyát,
ki magát vitézsége által kitüntette, főhadnagynak.
A táborszernagy-fővezér igy szólt hozzá:
– Ön nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy.
S valóban nagy dolgokra volt hivatva az iruló-piruló alig tizennyolcz
éves ifju. Ő neki kellett – nem levernie Napoleont (ámbár az se volt
épen kis feladat) – hanem összetörnie a magyar közönség közönyét a
magyar irodalom iránt, megalkotnia a magyar regényt és annak közönségét.
Csoda ’iszen nincs benne, csak épen tanulság, hogy a kit az istenek az
Olympusra szántak, azt nem kell mindenáron Pegazusra ültetni – azt a
dragonyos ló is odaviszi.
Csakhogy az a hegycsúcs messze van még, nagy utakat kellett megtenni
ide-oda a csakhamar kapitánynyá lett főhadnagynak, kit Báró Jósika
Miklósnak híttak. Résztvenni a franczia hadjáratban s ezalatt megösmerni
Párist, annak irodalmát és művészetét, ott beleszeretni a Scott Walter
regényeibe, s azon a réven a múzsákba.
Azután Bécsbe is el kellett jutnia és ott beleszeretni egy délczeg földi
nőbe, a szép Kállay Erzsébetbe, azt feleségül venni és elhagyni a
katonaéletet.
Mind elrendezik azt a Párkák, okosan, észrevétlenül. A fiatal pár
elvonul Szabolcsba, a homokparadicsomba, Napkorra, az asszony birtokára,
vagy az ősi Jósika-kuriára, Szurdokra, a történelmi mondák és emlékek
klasszikus országában. Ide csak a könyvek jönnek utánok, meg a balsors.
Hiszen épen ő kell. E házasságnak boldogtalannak kell lennie, hogy a
katona költővé változhassék, hogy a lélek a szenvedésekben megkapja azt
a finomságot, a melylyel megérteni tud és magát megértetni.
Szerencsétlen házasságát felbontotta s szurdoki magányába zárkózva,
rejté el boldogtalanságát a világ elől, tanulmányokba mélyedt, s a
természet megösmerésén csillapult.
Negyven éves volt, mikor életjelt adott magáról; beszédet tartott
Kolozsvárott a sajtószabadság védelmére, aztán két politikai röpiratot
írt, mire nagy figyelemmel kezdték emlegetni. Mint medvét a napfény
odujából, a népszerűség kicsalta a «szomorú kapitányt» Szurdokról
Pestre. Ott töltötte a teleket, megösmerkedett Vörösmartyval, Bajzával,
apránkint kivallotta, hogy ő is próbált egy regényt írni s egy nap
elvitte nekik a kéziratot – Abafit.
Azok elolvasták s váltig unszolták, adja ki; mágnás rokonai, barátai
ellenben lebeszélték, maga a kapitány se akarta, de benne lakott egy
másik ember, a ki szerette volna elsőszülöttét szárnyra eresztve látni,
és a ki erősebb volt a kapitánynál, minélfogva «_Abafi_» megjelent.
Tüneményszerű volt. Egy édes olvasmány, csupa méz. Szinte tapadósak
lettek tőle a szempillák, mint az álomtól. Örvendetes hullámzás támadt.
Nagy eset ez. A Figyelmező különben csipős birálója e szavakkal kezdte
kritikáját:
«Uraim, le a kalapokkal!»
Nem egy hang volt ez most, de ezer hang és viszhang. Diadalharsona volt,
sőt több, exorcisálás volt. – A kapitány örökre eltünt a varázslatos
felkiáltásra s maradt pusztán Jósika Miklós, az író.
Mint a pihent földből a fűszálak, úgy törnek ki belőle a szebbnél szebb
történetek. «_Az utolsó Bátori_» «_A Csehek Magyarországban_»,
(«_Zólyomi_» és a «_Könnyelműek_» már Abafi előtt megvoltak a
fiókjában). A Dugonics és Fáy regényei után valóságos csodák e kedves
könyvek, melyek kézről-kézre járnak és olvasókat hódítanak.
Kétségen kívül Scott Waltert utánozta Jósika; nem volt benne eredetiség,
se zamat. De ki keresi tavaszszal az első szamóczákban, melyeket
megízlel, a zamatot? A mesék gazdagon bugyogtak ki belőle s ezeket nagy
leleményességgel építette föl.
Volt egy főmeséje, annak a szálán megindult s mikor már a
legérdekfeszítőbb lett, megszakította. (Ez volt az egyik grif-je.) A
mellék-mesék egyikébe fogott, melyek mint a főfolyóhoz siető patakok
messze tájakról indulnak el, hogy egy váratlan helyen az elhagyott
főmesébe szakadjanak.
Fordulatok, csattanók, meglepetések váltakoznak regényeiben, melyeknek
hátterét történelmi események képezik. Tájleirásai unalmasak, de hívek.
A lovagok és várkisasszonyok csupa illedelmes népek, a kik sohase
mondanak és tesznek olyat, a miért az olvasó bakfischnak el kelljen
pirulnia.
A külsőségeket, régi ruhákat, szokásokat nagy részletességgel, gondos
tanulmányok alapján festi, de a kor és embereinek belsejébe nem lát be
oly mélyen, mint Kemény Zsigmond, de nem is hibázza el őket oly nagyon,
mint Jókai Mór.
Nemcsak a polgári kalapok, de a nehezen mozduló irodalmi vaskalapok is
hamar megemeltettek előtte; a Kisfaludy-Társaság előbb tagjának, majd
elnökének választotta 1842-ben. Ezentúl állandóan Pesten lakott s újra
megnősült, lelkének méltó felét megtalálván a költői lelkű báró
Podmaniczky Juliában.
A szabadságharcz már koszorúkkal borítva találja, de a koszorúkat olyan
tehernek veszik Magyarországon, mely képtelenné teszi az illetőt más
munkára. Az elismert író itt nem kap hivatalt, mint a hogy a viselős
asszonynak nem adnak munkát, nehogy a születendő magzat szenvedjen a
miatt. Hiszen szép vonásnak is lehetne ezt nevezni – ha ez lenne a
motivuma. De a mágnás ez alól is kivétel. Az volt az egyenlőségnek ebben
a mámorában is. Jósikát kiszemelték rögtön a honvédelmi bizottmány
tagjának (eszükbe jutott, hogy keménylelkű katona volt) s ebben a
minőségben keresztül szolgálta az egész epochát, követve Kossuthot,
kinek nagy híve volt, Debreczenbe, Szegedre, – kormányzósága alatt pedig
a legfőbb kegyelmi törvényszék birájává neveztetett ki. (Eszükbe jutott,
hogy puhalelkű író volt.)
A koszorúk nem ártottak neki, de a fényes hivatalok bujdosni
kényszeríték. Világos után Brüsszelbe menekült, a hol házat épített
magának, ott élt és soha se látta többé hazáját.
Végkép elszakítani nem lehetett. Mert a hová íróasztalát letette, ott a
hazából állott egy terület. A mesék, melyek rajta termettek, haza
szóltak. A gondolatok, melyek közt megfogantak, otthon jártak. Az ő
dolgozó lámpájának fénye a mi apáink estéit tette vidámakká és
kedvesekké.
De míg a könyvei könyvtárra szaporodtak, multak az évek; a száműzöttből
aggastyán lett, beteg ember; fantáziájának tüze megbágyadt, de még azért
egyre írt; itthon már más kedvenczek támadtak; Jókai dicsősége fennen
ragyogott, a nyelv megizmosodott, átgyúródott, nyert a népétől, ő pedig
ott a messzeségben a régiből is sokat felejtett, memoriája meggyengült,
a vége felé már magyarul is alig tudott, de még mindig írt és jött, jött
az alkony mindenünnen; a kiadói arra példálóztak, hogy kevesebbet írjon,
az orvosai ráparancsoltak, hogy semmit se irjon és költözzék át más
levegőre Drezdába; a kritikusai támadták, hogy nem ér semmit, a mit ír,
de ő még akkor is folytonosan írt «és a mikor a legkisebb volt írónak –
mondja Jókai fölötte tartott emlékbeszédében – akkor volt mint ember a
legnagyobb».
1865-ben halt meg Drezdában, ott temették el ideiglenesen, míg rokona,
b. Jósika Sámuel haza hozatta és a kolozsvári temetőben helyezte el.
De a hamvait haza hozó wagon bátran megállhatott volna idébb is, odább
is, a hol magyar szó cseng. Minden temetőben ismerősök környeznék a nagy
mese álmodót a szomorúfüzes, jósikafás[*] halmok alatt. Az ő olvasói
feküsznek ott szerte. Mert Jósika Miklóst legalább egyszer minden
kortársa szerette.
_Mikszáth Kálmán._
[*] Orgonafa népies neve.
A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN
_Első kiadása megjelent 1839-ben._
ELŐSZÓ AZ ELSŐ KIADÁSHOZ.
(1839.)
A múlt kárpitját szellőztetem, s a jelen század fiát s leányát bevezetem
ama dicső korba, midőn a királyi termekben magyar szó hangzott; Európa
majd minden részéből, kiben tudomány és ész volt, összesereglett egy
magyar királyt bámulni, s őt szeretve térni honába; mikor magyar fegyver
volt Európa védfala a vad ozmán hatalom ellen: egy magyar nemes, mint
gyermek ragadá a gyeplőt kezébe, mint ifjú vonta rövidre, mint férfiú
minden csata s viszony közben tartotta azt szilárd hímkezekben. Ki a
Cæsar lelkével alkotá fekete legióját, törte meg a feudum makacs
zsarnokait; emelt fényes palotákat; ápolta a fegyverest s a tudóst; s
nagyszerű kormánya fölött Astrea mennyei karján függött az igazság
mérlege; és végre mikor élni szűnt, egy nemzet kiáltott fel: «Meghalt
Mátyás király! oda az igazság!»
Nyilatkozik e regényben: a hajdani lovagi szellem személyesítve,
Komoróczitól vétkes elfajultságában, s túlságaiban; Elemértől nemes
fellengésében, Mátyás királytól tökélyében.
Látjuk ugyanazon család sarjadékait a körülmények s a nevelés befolyása
által egymástól egészen különböző lényekké alakulni; s így azoknak
hatását kedélyre s lelkületre.
Végre feltünik: mit és mennyit vala képes egy serdülő ifjú, forró
honszeretetből, mely itt tett- s lelkierővel párosult, oly korban
végbevinni, melyben középszerűnek lehetni nagyság, nagynak lenni csuda
volt.
Ha az olvasó, könyvemet átolvasván, mondja: hét évet éltem Mátyás
korában, láttam azt a tróntól a kunyhóig, fényében s borzadalmaiban:
munkám czéljához közelített.
De ha a lelkes ifjú felkiált: Mint eme férfiú, oly eltökélt szilárd
akarok lenni, tettben s erőben, mint amaz, oly hű honomhoz s
királyomhoz; becsületem oly szent lesz előttem, mint övé; férfiú leszek,
mint ő! – Vagy a hon leánya szól: Mint e hölgy, oly tisztán őrizem
erényemet; szert oly nemes önérzetre teszek; oly hű leszek vallásomhoz,
s higgadt erkölcsben s kedélyben: akkor a regény czélt ért.
RÁKOS.[1]
Éljen a király!
_Egy nemzet._
A zugligeti úton két öreg haladott csendesen Buda felé. Az egyik hatvan
éven jóval túl lehetett. Arcza jelelt vonásokat láttatott, s
elmerültségnek czímét hordá kifejezésében; nagy, de tört tekintetű
fekete szemei az előtte vonuló úton függöttek. Öltözete hosszú, bokáig
érő sötétszinű dolmány, szabásáról itélve régiebb korra mutatott; bár a
mint a rávetett juhászbunda azt kivenni engedé, elég ép volt. Szép ősz
szakáll vonult le álláról, s fejét egyszerű báránybőr-süveg födé. – A
mellette menő fiatalabb férfi rövidebb bőrködmenbe volt burkolva, s
fején avult prémű kalpag ült. Mind a két vándor kezében vastag görcsös
botot szorított.
Az idősb szótlan folytatá útját; a másik tiszteletes távolban követé
lépteit, csak néha közeledvén, mint gyanítnunk lehet, urához, ha
megszóllíttatott.
Külvárosához értek már Budának, midőn az öreg lassítá lépteit; végre
fáradtan támaszkodva botjára, pihenni látszatott. Vonásai békétlenséget
árultak el, s küzdés nemét, melyet el akara fojtani magában.
– Hányadik van ma? – kérdé hosszú szünet után a másikhoz fordulva, ki
azonnal közelebb lépett.
[Illustration: Két öreg haladott csendesen Buda felé.]
– Huszonnegyedik január! – felelt a kérdett.
– Huszonnegyedik január! – ismétlé az öreg, kínosan tekintve az égre, –
s az évszám ezernégyszázötvennyolcz. Igen! hány év telt már el!?
– Ej! űzze el a nagyúr az ily gondokat magától; a mi történt, azt
megmásolni nem lehet, s ha már ki tudtam vájni fészkéből, éljük e mai
napot gond nélkül keresztül az Isten szép világában. Nézze csak
kegyelmed, hogy özönlik a nép előttünk, egy része a Dunához siet, mások
a Gellért hegyét közelítik.
– Hideg van, – sóhajt fel az öreg, maga elébe bámulva. – Minő tág itt a
hely; már van öt éve, hogy völgyünkből ki nem jöttem. Királyt
választanak, úgy-e szolgám, így mondád.
– Talán meg is választották már. Haladjunk a Gellérten fölfelé, onnan
mindent megláthatunk; a Rákosra úgy se megy ki kegyelmed, pedig ott
volna ám mit bámulni.
Megindultak, s a mint a budai külvárosba értek, akkor még igen ritka
épületeivel, roppant néppel találkoztak; itt-ott csoportozatok állottak;
mások a házak előtt ültek, míg szakadatlan folyamban vonult egy rész
előttök a Gellértre, mely már itt telve volt téliesen burkolt bámuló
sokasággal.
Egy jó félóra telt el, míg a két vándor, a sürűdő tömegen átvergődve, a
hegy Pest felőli sziklahomlokán állott meg. Az öregebb a szolga vállára
támaszkodott, s nehéz botját feszíté a szikrázó hóba maga előtt;
mellette jobbra egy csoport gyermek ült, vígan havazódva s nevetkőzve;
balra néhány vörösvári pór hosszú bundákban foglalt helyet, beszélgetve
egymással: hátaik mögött a mérhetlen sokaság sürgött-forgott, s vászon
fészerek alatt ital, kenyér, sajt s egyéb eleség árultatott; zene
hangzott, s mindenütt neme a feszült várakozásnak ült az arczokon.
[Illustration: Az öregebb a szolga vállára támaszkodott.]
A szemle, mely itt a két vándort meglepte, nagyszerű volt: a nap
nyugotra hanyatlott már; a festői sziklacsúcsokon, a hóval födött
gerinczeken az esthajnal bíborködben ömlött el; az égen néhány könnyű
felhő úszott s felét mérhetlen öblének sugárernyő borította. Balra
Budának meztelen falai emelkedtek: fölöttük mint tarka párkány
hemzsegett a nép, s túl rajtok karcsú tornyok s ékbe futó veres födelek
meredeztek, s egy-egy magasb épület tűnt elő, melynek ablakaiban a nap
véresen tükrözte arczát.
Alant a Duna eltűnt, nem csillámlottak szőke habjai; nem lejtettek nehéz
hajók s tutajok rajta: kemény egyenetlen jégkéreg köté az alacsony
partokat össze, s a hirtelen tömeggé fagyott hasábokról szikrák
szökdeltek.
Szemben a nézőkkel a róna szélén fészkelt a kis Pest, melynek területe,
az alig tekintetet érdemlő külvárost ide nem értve, a mostani
váczi-utczának elejétől a hatvani- s kecskeméti-utczák végeig terjedett;
s helyesebben kerített falunak vala nevezhető, mint várnak vagy
városnak. Harmadfél ölnyi magas falak övedzték, s a kapu szögletbástyák
és tornyok inkább őrizetre, mint védelemre látszottak számítva. A szem a
Gellért fokáról Pestnek keskeny, csinatlan utczáiban mélyedett, melyeken
vidor nép vonult fel s alá, harsogó zenével s lobogókkal.
A két város közt a jégen szélesen törött út kanyargott, telve
jövőkkel-menőkkel, szekerekkel s nyerítő paripákkal.
De legélénkebb képet a Rákos láttatott: balra Pest felőli oldalán tágas
deszkaterem volt felállítva, mely hirtelen emelt egyházhoz hasonlított;
magas, ékbe szoruló teteje – mert akkor tájban az épületek födelei nagy
szerepet játszottak – veresre volt kenve; végeit veres, fehér és zöld
zászlók díszesíték, messzire lobogtatva szárnyaikat, míg a gerinczen
apróbb lobogók enyelegtek a szellőfolyam irányában; ablakaik annyira
körül voltak állva bámuló néptől, hogy részét a világosságnak zárták el.
Az ajtók előtt fegyveres őrök jártak fel s alá. A roppant faalkotmány
körül a bennülő ország-nagyjainak keleti fényben ragyogó paripái
topogtak, nehezen tartva fegyveres szolgáktól, bíborba öltözött
apródoktól s nehéz fegyverzetű csatlósoktól.
Merre a szem látott a tágas Rákos mezején, pompás tábor terjedett. A
Szilágyi Mihály uram[2] sátrai foglalták el nagy részét a rónának[3];
egyesek járták körül, tátongva vagy tüzet élesztve s estebédhez téve
kora készületeket.
A Podjebrád segédnépe jobbra tanyázott; hirtelen gyűjtött bérlett[4]
sereg, a hány, annyiképen öltözve; de fegyverzetökben mégis némi
összhangzás vala kivehető. Többnyire bőr- s kemény durva posztó
ujjasokban, nehéz mellvértekkel s vas sisakokkal, melyeknek széles
rákfarkaik mélyen nyúltak alá; fegyvereik nehéz buzogányok, kopják s a
legdurvább mívű lőszerek voltak.
Az öreg vándor komolyan jártatta körül szemeit az élénk, változatos
jeleneten.
– Hány óra lehet? – kérdé a szolgától.
– Négy! – felelt az – s még sincsen király!
– Minő roppant lovassereg az, mely a két város közt a Duna jegén foglal
helyet?[5]
– Azok – felelt a szolga – Szilágyi Mihály ő kegyelme hadai, negyvenezer
ember, mind kemény fegyverben, s egy szavára készen.
– Hm, – jegyzé meg az úr gúnymosolylyal, – ezt nálunk szabad
választásnak nevezik?!
– A választásnak védelmére vonta össze seregeit az agg vitéz; mert
hatalmas pártok vannak itt, résen kell állni e nehéz időkben.
– Nézd csak, szolgám; – mond az öreg, a Duna mentében jártatva szemeit,
– mik ama fa-alkotmányok ott a parton hézagonkint?
Az, a mire e kérdés czélzott, valóban sajátságos tekintetet adott a
képnek. A Duna Pest és Buda felőli partján több mint huszonnégy roppant
akasztófa volt, s villáiban egy-egy fekete czigány állott, hosszú
pallossal oldala mellett.[6]
– Hej! – felelt egy nem kérdett pór, vigyorgó arczczal, melyet a hideg
vérveressé pirított, az agg zúgligeti vándor közelében – tudják
kelmetek, feleim, hogy ilyenkor sok zavar történhetik; Szilágyi uram
azért emeltette azokat az ékes kapufákat, hogy a ki itt alant nem fér
meg a bőrében, egy-két araszttal felebbvonassa.
A pórnak észrevételén mellette tátongó társai röhögtek.
– Illetlen dolog – jegyzé meg az öreg, feleletre se méltatva a
közbeszólót, s a szolgához fordulva – ily alkalommal hóhérokkal védeni a
rendet.
A nap e közben csendesen merült le; az ég bágyadt rózsaszínben úszott,
míg az elszórt, téliesen fényes fellegek szélein aranyhab folyt el.
Csillámló zúz ült a budai szőlők gyümölcsfáin, s a Gellért szikláiról
hosszú jégcsapok nyúltak le.
– Mondd meg nekem, koma! – szól egy budai kapás, rövid szűrben, hatalmas
báránybőr-süveggel a fején, kinek vonásai a munka fáradalmaihoz
szokottat jelenték, közel a két vándorhoz – ki lehet ezen úr?
– Nem ismered? – felelt egy másik, ennél korosabb – ez a zugligeti
remete, a mint nevezik.
– Isten bocsáss! – suttogá a kérdő, közelebb lépve a remetéhez,
tartózkodás- és vizsgaságból vegyült tekintettel bámulván rá. – Ez tehát
a remete, ki az embereket gyógyítja, s tanácsot ad szükségökben, s a
mint mondják, a gonoszszal van – –
– Hallgass! – riaszt rá a másik – nem látod, hogy öreg szolgája szemmel
tart, s ki tudja, igaz-e eddig? Hédervári uram a nyakára hágott volna.
– Elhiszem azt, – mormogá az előbbi – ha ráérne e közt a sok zűrzavar
közt a varázslók után járni. Ki az ördöggel czimborál, Isten légy
velünk! az rosszat szokott tenni; a zugligeti remete pedig segít, a hol
lehet.
– Igaz biz’ az; de meg is fizetteti magát, a mint illő, főleg ama vén
róka e szolgája, kitől urát meg kell venni, mint a tulkot a vásárban, a
mint mondják.
– No! – fejezé be a másik – csakhogy láttam; mindig vágytam szeme közé
nézni. Nézd csak, minő tolongás van ott az ország tereme körül; most
mindjárt hallunk valamit.
A tolongás, mely a Rákoson felállított deszkaterem körül mutatkozott,
egy fiatal lovagnak odaérkezte által okoztatott. Az ifjú karcsú, barna
paripán ült, melynek zöld bársony-, gazdagon aranynyal hímzett takarója,
s lobogó arany czafrangja tehetős úrra mutatott. Arcza, tartása nemes
volt, czombközépig érő világosveres metszett bársonymentéje elől nyitva
állott s kék dolmányt láttatott.
Néhány hasonló korú lovag, télies, de fényes magyar öltözetben, ugratott
melléje.
– Honnan, Miska? – kiált rá vidáman az egyik, egygyel azon életvidor, a
mindenben gyönyört lelőt bélyegző arczok közől.
– Mit csináltok itt? – kérdé viszont ez kedvetlenül – a nap
lehanyatlott, s még királyunk sincsen! Tanyámról jövök; embereim vígan
járják Pesten az utczákat fel s alá. A nemzet már választott, s ezek az
urak még mindig vitatkoznak. Eredj, Rozgonyi! nézz át a városba, s ne
hagyd a szép tüzet ellobogni; én betekintek az urak közé, s ha látom,
hogy a dolog nem halad, fordítást teszünk rajta.
– Szólasz-e? – kérdé egy másik a közel érkeztek közől, kinek naptól
barnult szép keleti vonásai a hét kapitányokra emlékeztettek, míg
Rozgonyi, a legelőbb szóló, Pest felé vágtatott.
[Illustration: Az ifjú karcsú, barna paripán ült.]
– Ha szóhoz jöhetek! – felelt a kérdett; s leugorván lováról, melyet egy
fegyveres szolga vett át, a terem tágas ajtaját megnyitotta s belépett.
Az építmény falai belől szőnyegekkel voltak borítva, s miként egy
tekintetre ki lehetett venni, nem minden ízlés nélkül. Hézagonkint
diadali díszítmények függöttek lobogókból, fegyverekből s pajzsokból
összeállítva. Világítást a hely magas, festett üvegű ablakokból nyert, a
budai s pesti egyházakból kölcsönöztekből, melyeken az esthajnal
végsugárai derengettek be, a roppant sokaságra tündéri fényt árasztva.
Köröskörül magas állványok emelkedtek, több lépcsőket, mind annyi
lóczákat képzők. Nem volt hosszú asztal a terem közepén, csak egy kisebb
állott egyik oldalán, a jegyzők számára. Az ifjú, kinek eddig csak
keresztnevét tudjuk, beléptekor legelőbb is az öreg Szilágyi Mihályt
pillantá meg, a leghevesebb beszédárban a terem közepén állva, s szavait
a rendekhez intézve. A deli vénnek arcza, aggszerű vonásaival, eleven
tüzű, bár kis szemeivel s széles ősz szakállával, tiszteletet idézett
elő. Szemben az ajtóval Gara, a nádor ült; magas barna férfiú, kijelelt,
élénk, eredeti magyar vonásokkal, s parancsoló fekete szemekkel. Balra
mellette Ujlaki, az erdélyi vajda, foglalt helyet. A kevély férfiúnak
képe gömbölyű s kövér volt, s fölvetett ajkai és büszke szemjárása
azonnal megismerteték a nézőt lelkületével, mely elegye volt a gőgnek, s
elbizottságnak. Nem távol e meglepő külsejű férfiaktól, kiknek aranynyal
terhelt öltözetöket béllelt bársonycsurapé neme födé, Szécsi Dénes ült,
az esztergomi érsek; Hédervári az egri, Ágoston a győri; Vincze és Pál,
egyik a váczi, másik a boszniai püspök, koros komoly férfiak, az utóbbit
kivéve, ki kevéssel haladta a harmincz évet. Mindezek a legfényesb
egyházi öltözetben, püspöksüvegekkel. Vállaikon nehéz, arany szövetből
készült, kövekkel és gyöngyökkel hímzett pluvialék függöttek, gyönyörű
mívű csattokkal elől.
Tovább a Rozgonyiak tűntek föl négyen, szembetünő családi
hasonlatossággal, bár koruk különbözött; a szépségökről, mind hadi
erejökről híres Perényiek; az athletai termetű Zápolya; az egészséges
kinézésű, de szerfölött kevély tartású Ország Mihály, számtalan
másokkal, kik mind öltözetök fényére, mind tartásuk nemességére a
szemlét nagyszerűvé tevék. Az egész teremnek alja figyelő főket
mutatott, s a csendben Szilágyinak minden szavát hallani lehetett.
Szembetünők voltak e sokaságban mind öltözetök, mind arczkifejezésök
különbségére: a szász herczeg Vilmos követe, hosszú arczával s hegyes
szakállával; a hatalmas Fridrik császár több német lovagból álló
küldöttsége, többnyire talpig fényes aczél-fegyverzetben, hasított ujjú
felső öltönyökkel, melyek térdig értek, s díszes hímzésekkel voltak
terhelve. Ezek a lépcsőzet egyik végén gyönyörű csoportozatot képeztek,
míg Kreszláw Voisik, mogorva képű rőt férfiú, nyírott fővel s ajkait
elfedő bajuszszal, bokáig érő lengyel kantusban hátravetett ujjakkal,
gazdag aranypászttal s a négyszegű süveggel, több cseh és lengyel
lovaggal, az előbbiekkel majdnem szemközt ült.
Az állványok fölött oszlopokkal támogatott karzat vonult el, melyet
csinosan öltözött, bár téliesen elfödött nők, s fiatal férfiak leptek
el. De nemcsak alant és itt voltak élénk részvevők. A terem födelének
belső hézagában, mely veresre volt festve, a folyó gerendákon ültek
lovagolva némelyek s tekintettek az alattok pezsgő sokaságra le.
Egy jó félóráig beszélt Szilágyi,[7] utána azon férfiú lépett a terem
közepébe, kit az előbb beérkezni látánk; de Ujlaki megelőzte őt; utána
Gara, később Voisik, Szécsi Dénes és újra Ujlaki szólottak. Az ifjú
toppantott lábával, arczát vér futotta el, mivel tisztán látta, miként
Gara s Ujlaki szándékosan vonják hosszúra a tanácskozást, hogy a
választást halaszthassák; s ő szóhoz nem jutand.
– Mi bajod, Zokoli? – mond egy mellette álló szép ifjú, egy azok közől,
kik nem mernek szólni, s véleményöket szomszédjoknak súgják meg –
távozni készülsz-e már? miért nem szólasz?
– Majd szólok – felelt czélzással a kérdett – a maga helyén; itt, látod,
beszédhez nem juthatok. – Isten veled! – Zokoli Mihály, mert ő volt,
hirtelen távozott el. Néhány percz mulva délczeg paripáján ült, s
fegyveres szolgájával Pest felé száguldott.
A mint a Duna partjához ért, furcsa jelenetnek lőn tanúja. Egy fiatal
lovag feltünő szépségű arczczal, néhány tomboló férfiú közé szorult,
kiknek, a mint látszék, siker nélkül igyekezett valamit megfejteni,
élénken hadonázván kezeivel, s minden erejéből törekedvén lovát a
körülállók közől kinógatni.
Öltözete egyre mutatott azon számos idegenek közől, kik a király
választására részint önkényt, részint idegen fejedelmektől
meghatalmazott követek kiséretében Budára és Pestre özönlöttek. Felső
öltönye sötétkék, bő vidrával béllelt ujjas palást neme volt, mintegy
térdig érő, melynek karnyílásai alól világosbarna, fekete bársonynyal
szeszélyesen czifrázott szűkebb ujjas tűnt elő; fején gömbölyű cseh
süveg ült keskeny s köröskörül felhajtott vidrakarimával. Lovának
készülete inkább a német lovasoké, mint a jóval fényesb s keleti
szellemű magyarokéhoz hasonlított.
Zokoli eleinte mindjárt e sűrűdő csoportozatot annak tartotta, a mi
volt: vidor seregnek, mely a hon atyjainak tanácskozása daczára
utczáról-utczára lejtett, éltetve a királyt, minekelőtte
megválasztatott. – Száz meg száz ilyen kisebb csoportot lehete akkor
Pesten, Budán, a Rákoson, sőt az egész vidéken látni.[8] Közelebb érve,
egyszerre megismerte azon igen kellemetlenül s akaratlanul szorongatott
idegent, ki a magyar s tót ékesenszólás minden tájczifrázataival
szónokolt, néha-néha cseh és magyar káromlást vegyítvén beszédébe.
Ő e lovagot, kivel kevés nappal e találkozás előtt ismerkedett meg, s ki
magát egyszerűen Wratizláwnak nevezte, nem különösen kedvelé. Zokoliban
szerfölött sok nyiltság s természetesség volt; az idegenben ellenben,
minden erőtetett nyájassága mellett is nem lehete első tekintetre
mindjárt a rejtélyes titkolódzó embert meg nem ismerni; de a mi valóban
szabályos, kissé veres arczának kifejezésében leginkább idegenített, az
neme a vadságnak és nyerseségnek volt, melyet bár igen igyekezett
elfödni, önkénytelen kitört. Ez idegen magát cseh lovagnak mondá, s az
összeseregültek közé könnyen elegyedhetett a nélkül, hogy valaki
részletesb figyelemre méltatná személyét. Akkortájban, főleg
Magyarországban, s magyar urak csarnokaiban, nem igen volt szükség
bizonyítványokat előmutatni. Ajánló külső, vagy ennek híján csinos
öltözet, lovagi szellem s barátságos megjelenés elégnek tartatott arra,
hogy a legismeretlenebb a magyar vendégszerető falak között nyersen
szíves, őszinte s olykor megkülönböztetett elfogadást nyerjen. Wratizláw
a dolgok ily állását igen tudta használni, s kevés nap alatt az
előkelőbb fiatalság körében bevezetve, s otthonos volt.
Zokoli Mihálynak lakát, mint egyik legkedveltebb gyűlhelyét a
fiatalságnak, maga fölkereste; s ő ott sokaknak megtetszett, nemcsak
gyönyörű külsejénél, hanem azon körülménynél fogva is, hogy a magyar
nyelvet igen jól beszélte, bár kiejtése kissé lengyeles volt; s mivel
mind a poharak, mind a koczka közt értett a tréfához. Az ifjú cseh
szemeinek színe talányos volt, bár vágásuk igen szép; középen állott az
a kék, zöld és szürke közt; termete egyébiránt, minden kecse mellett,
aligha egykori kövérségre nem gyaníttatott; s ha ezekhez rövid,
természetesen fürtöző, rőtbe hajló gesztenyeszín hajat, serkedő szőke
bajuszt s kissé nagy, de hófehér fogakat veszünk: az ember előttünk áll.
Zokoli darabig némán közeledett a csoportozathoz, s midőn alig lehetett
húsz lépésnyire az idegen lovagtól, nem kis meglepetésére látta, hogy a
közelállók lerántják lováról s a Duna felé kezdik vonszolni dühös
ellenkezés közben.
– A Dunába vele! A lengyel király embere! – Hunyadi mind halálig! – ez
hangzott sokszorozva vad hahoták s iszonyú zsinat közben. Zokoli
sarkantyúba kapta lovát, s elvágta útját a zajgóknak.
– Mi történik itt, földik? – kiáltott, oldalt fordítván nemes lovát, s
az által tartóztatván a bőszült választókat.
– A Dunába vele! – ordítottak hátul. – Ott egy lék az akasztófa mellett!
– harsogott egy mély hang, s a csoport a hátulsóktól tolatva szorult
Zokolinak lovához, tág szemeket meresztve a feltartóztatóra.
– Megálljatok, rendbontók! – riaszt rájok a lovag, – minő erőszak ez
itt? – Álljatok, mondom! mert istenemre! megmutatom, hogy nem hiába áll
az a fogas itt a Duna szélén! – Félre te! – folytatá, a Wratizláwot
nyakon ragadók egyikét eltaszítva mellőle – mit vétett ezen idegen
lovag? Ez-e a magyar vendégszeretet? semmire-kellők – félre, mondom!
Zokoli gyorsan ugrott le lováról s férfias erővel fejtette ki a dühben
tajtékzó csehet, kinek egész tekintetéből kitetszett, hogy a
társaságokban túlnyájas udvariságból irtózatosan fel tud riadni.
[Illustration: – A Dunába vele!]
– Alávaló, otromba nép! – kiáltott Wratizláw habzó ajkakkal, tőrét
keresve övében, mely abból a küzdés közben kisodratott. – Választás-e
ez, mikor a szabad szavazót a Dunába lökik? – Ezzel megrázta magát, s
igyekezett öltözetét rendbeszedni.
– Itt a süvege kegyelmednek! – mond, odanyujtva azt, egy
cseléd-tekintetű barna ficzkó, fogait vicsorítva, – tessék!
Wratizláw kirántotta kezéből s fejébe tette. – Hol a lovam? – kiáltott
parancsoló hangon – vagy azt is a Dunába akarjátok lökni, mert nem
nyerít Mátyást! – a lovamat ide.
A cseh Zokolinak készségét megmentésében észre sem látszatott venni.
– Még meg sem köszöni az ilyen amolyan cseh dulkija,[9] hogy a jeges
fürdőből kiszabadult! – dörmögé egy széles vállú férfiú bozontosképpel,
balra Zokolitól.
– Köszönjétek ti! – vág közbe Zokoli fönséggel – ha feledem itt
néhánynak arczát közöttetek; a mit tettem, tartozás volt, ilyenkor a
köszönet sért. Lovát ide a nemes lovagnak, gyorsan!
– Kázmért kiáltotta, – szólal fel újra egy a csoport közől, ki mindig a
sűrűben hallatá magát, – már ha idegent akarnánk, inkább a császárt,
mint azt a nyirott fejű királyt.
– Mi a választás, – mond Zokoli komolyan, – ha a szabad vélemény
megszünik, s nem azt választja kiki, a kit akar? Éljen Mátyás király!
– Éljen Mátyás király! – ismétlék ordítva mindnyájan, s az egész
jelenetet feledve, ujjongva tódultak a váczi kapu felé. Nemsokára
Wratizláwnak előhozták lovát.
– Isten kegyeddel, Wratizláw! – mond Zokoli udvarias nyájassággal, Pest
felé fordítván lovát, – ma még találkozunk nálam.
A lovag hallgatott s ajkait harapta össze, míg az ifjú magyar lovag a
sokaságba eltűnt; végre maga is a váczi kapu felé sietett.
Kifogyhatlanul ömlött ki abból a nép a Rákos felé; a sűrű néptömegben
csak lassan haladhatott. Egyszerre megragadja kantárát egy kisded
emberke, majdnem pulyának nevezhető; de nemcsak kisdedsége, hanem egész
alakja különös volt: hófehér haja sűrű csigákban borította nagy
idomtalan fejét, s arcza e sajátságos lénynek az Aesop szobraira
emlékeztetett. Öltözete hosszú, bokáig érő mente volt, sötétszínű
posztóból, mely őt valamennyire magasítá.
– Te, Angyal diák? – mond Wratizláw – egyedül vagy-e?
– Nem, uram, néhány emberünk nincs távol ide.
– Szólítsd valamelyiket s add lovamat át neki, itt gyalog jobban
boldogulunk; szóm van veled.
Angyal diák intett s egy vaskos cseh fegyveres szolga lépett elő és
átvevé Wratizláw lovát.
– Vezesd szállásomra, Mihalek – mond a lovag, s a szolga a tömegben
eltűnt.
A lovag s Angyal diák kissé félrevonultak.
– Hallod-e Angyal? Zokolinak nem szabad meghalni.
– Nem, – kérdé a másik, – mióta békült ki kegyed vele, legfáradhatlanabb
üldözőnkkel?
– Hallgass! – riaszt rá a lovag körültekintve. – Kibékülni? hitemre,
soha, soha! sőt inkább, mint valaha gyűlölöm őt, mert életemet mentette
meg s lekötelezettje vagyok. Halljad: Rákos felé indultam kissé
körültekinteni a nők közt. Nankelreuternét láttam az előbb Ország
Mihálynéval kiszánkázni.
– Áhá! – jegyzé meg Angyal diák mosolyogva.
– Egyszerre egy ujjongó csoporttal ütközik össze a lovam. Ki a király?
riasztott egy faragatlan ficzkó rám, azon szemtelen elbizottsággal, mely
ily esetben az alsóbb rendűeket bélyegzi: Kázmér, a lengyel király!
kiáltottam s ezt annál bátrabban, mivel lengyel lobogót láttam a
csoportozat közepében lebegni; akkor körülfogtak s a Dunába akartak
hányni.
– Bizonyosan – mond Angyal diák – valamelyik más csoporttól szedték el a
lobogót, s a Szilágyi emberei voltak, ki maga akarna király lenni, bár
emberei a Hunyadi János gyermekfiát kiabálják.
– Zokoli mentett meg! tehát meg ne haljon, de bűnhödjék tízszeresen! Egy
eszmém van, közlöm veled te fehér róka, s nem lesz károdra.
A diák mosolygott. – Hm! Ha még egyszer kellene is olyan ijedtséget
kiállanom, mint Tétényen, hol néhány óra alatt – huszonhat éves! –
megőszültem, mint vén farkas, még sem tudnék neki kegyelmezni. Hány száz
emberünk veszett el fegyvere alatt? s hát még a sok zsákmány, melyet
levert kezünkről? egy kanál vízben veszteném el! – s nincs könnyebb,
mint itt a nyakára hágni.
– Büszkeségem nem engedi, hogy megölessem. Bele akartam veszni, s bajt
vívni vele; de tervem jobb: az megöli igazán.
Wratizláw és Angyal diák élénken folytaták beszélgetésöket; de mivel a
nép újra sűrűdött közelökben, csak suttogva teheték. Megindultak, s
midőn a váczi kapun beértek, a fal mellett balra tértek fel.
– Mit mondasz tervemre? – folytatá már hangosabban a cseh lovag. –
Tudom, ficzkó! hogy ezermester vagy.
– Rám kell bízni a dolgot – felel Angyal diák, kevélyen emelkedve föl
sarkán.
– Ha, ha, ha! – kiált fel Wratizláw – a hol pártok vannak, mi könnyebb,
mint egynek nyakát szegni? – E szavaknál kanyarodott a fal- s ház-sor
közti utcza jobbra fel s beszélőink eltűntek szem elől.
Már sötétedett s az esti félhomály a roppant képnek Buda s Pest körül
árnyéktelt színezetet adott. A Duna jeges hátán hasító szél söprött
végig, a csillámló havat felmarkolva, s szikraködben szórva maga körül.
Szilágyinak serege majdnem elmeredve állott; arcza a barna had fiainak
ki volt a hidegtől pirulva; bajúszaikon hosszú jégcsapok függöttek;
szakálaikon, szemöldeiken fehér zúz ült. Kezeiket dörzsölgették, s a
prüszkölő lovak szilajon topogtak alattok.
Itt-ott kétes mozgásban jelengeté magát a türelmetlenség; a sorok
hullámozni kezdettek, mint egy indulni kezdő sereghomlok. A csapatok
előtt lovagló férfiak minden erejökből igyekeztek a rendet fentartani.
Az ingerült békétlenség elválasztó perczében érkezett Zokoli a csatarend
közelébe; a mint a sorokhoz ért, a tisztek azonnal körülfogták, élénken
kérdezősködvén a választásról.
– Gara azon van, urak! – felelt Zokoli – hogy a választás
elhalasztassék! e pillanatig nem tudjuk, ki a király?
– Hallatlan makacsság! – mond egyik a főnökök közől, tisztes ősz férfiú.
– Itt étlen s szomjan vannak embereim, kik hajnaltól óta nyeregben
ülnek, a hidegtől csonttá meredve; nem birom őket együtt tartani.[10]
– Szabad-e hozzájok intézni szavaimat? – kérdé Zokoli, mintegy új
eszmétől megkapatva.
– Bátran! – feleltek többen – csak sikere legyen.
Zokoli végig nyargalt a sorokon, kezet nyújtott az ősz vitézeknek s
élénken szólott hozzájok; végre megállott a sötét hadi homlok közepével
szemben.
– Vitézek! – kiált fel – e nap lehaladott, a hon téreit az est sötéte
övedzi, rajtatok áll s világ leend! s a nap felragyog az éj öléből, s
lészen nagy és dicső sugárzása, s fényének híre elszárnyal kelettől
nyugotig, s éjszaktól délig! Ti, kik Hunyadi János alatt vívni s győzni
tanultatok, ki a kardot hüvelyéből! terítsétek szélnek a zászlókat!
jutalmazzátok meg a dicső atyát méltó gyermekében, s kiáltsátok utánam:
Éljen Mátyás király!
E pillanatban iszonyú roppanás hallatszott, élesebb, rövidebb, harsogóbb
ezer villámcsattanásnál. A Duna jege negyvenezer embernek terhe alatt
görnyedve, hosszában hasadt meg; a lovak lábaik alatt érezték ingani, s
a budai hegyek és sziklák visszhangja százszorosan zúgta azt vissza; s
miként, midőn a vihar szárnya kel s a tenger mélyeit forralva fel, bőg a
tornyozó hullámok fölött: úgy riadt fel a sereg közt a lelkesedés
szelleme, óriási erőben és nagyságban; a mi keblökben élt, minek egy
szikra kellett, hogy fellobogjon, meggyuladt egyszerre! Zokoli szava
volt a szikra. A kardok kicsördültek, a zászlók szétterültek.
– Éljen Mátyás király! – kiáltott negyvenezer torok s a Gellért homlokán
álló ezrek ismételték: «Éljen Mátyás király!»
A sereg megindult Rákos felé. A partokon, a budai hegyeken, a tágas
pesti rónán és mindenütt egy zúgás hallatszott: «Éljen Mátyás király!»
és hangzott végtelenül, meg nem szakadva. Pest-Budán a harangok
megkondultak, trombiták harsogtak; az épületek ablakaiból kendők
lobogtak, a házak födeleire nyargalt a nép és kiáltott. A szél és hír
szárnyain röpült az ittas öröm városról-városra, faluról-falura,
majorból-majorba, s néhány óra alatt a nemzet kiáltott: «Éljen Mátyás
király!»
Míg Szilágyi, Gara, Ujlaki, a honatyák s a külfejedelmek követei
tanácskoztak, addig a nemzet választott, s szavának harsogó zúgása
felrázta az egybegyűlt ország nagyjait; a magasztaltság ereje szivökbe
ragadt, s az egész gyűlés kiáltott: «Éljen Mátyás király!»[11]
A közörömet, a közmegelégedést nincs toll, mely leírhatná: minden
arczon, minden szóban mutatkozott az; Budán és Pesten s az egész
országban nemzeti ünnep volt, milyennek mására a honi évkönyvek nem
emlékeznek; az emberek egymást ölelték, minden baj feledve lőn s a
nemzet örülni indult és vigadni.
[Illustration: – Éljen Mátyás király!]
Az ország nagyjai követséget rendeltek Prágába. Zokoli Mihály a
kinevezettek egyike volt.[12]
AZ APRÓD.
– – hamvaiból a phoenix újra felkél,
Lerázza a por ronda szennyeit,
S az őserő, vezérlő ész tüzénél
Egek felé intézi röpteit.
_Tóth Lőrincz._
A követség Prága felé sietett, hol a fogoly Mátyás élt[13] a Podjebrád
udvarában egyedül s rokontalanul az őt körüllengő léggel s emberekkel.
Tizennyolczadik évében volt az ifjú, s külseje már érett erőre mutatott.
Római vonásai inkább kemények, mint finomak, fekete szemei nagyok, szép
vágásúak s élénk kifejezésűek, fejét rőtbarna, természetesen göndör
fürtök boríták s termete bár közepes, sok szabálylyal s aránynyal
bírt.[14] Őt Podjebrád eleinte nemével a leereszkedő kegyességnek
tartotta maga körül; később az ifjúnak nagyszerű lelki tehetségei,
királyi tartása s valami ellentállhatlan varázs társalkodásában, a
nyers, de erőteljes főnök figyelmét megnyerték.[15]
Mintegy félévvel Mátyásnak választatása előtt azonban egyszerre
Podjebrád a magyar apródot, a gyermek Hunyadit, szembetünőleg kezdé
megkülönböztetni; a mi a szerény, de önérzettel teljes ifjút meglepte.
Ha védőjének kevélysége előre benne azon nemes, büszke tartózkodást
szülte, mely önbecsének érzetében, a mások rátartásában némi
szánakodásra méltót lát, később a közelítés a hontalannak jólesett, s a
szerényt alázat, s hév csatlakozásra készteté.
Volt Mátyásnak egész valóján neme a fájdalmas komolyságnak elöntve.
Atyját imádta, s hogy ily atyának fia lehet, lelkét üdvözíté; de e
kéjérzet azon keserűséggel vegyült, hogy atyjának érdemei oly hamar
feledésbe mentek, s kedves bátyjának hóhér pallosa által kelle elveszni.
Sokszor álmodta ő magát a csatarend homlokán, s esküt tőn ifjú hév
kebellel: méltó lenni atyjához, emlékezetét szenten tartani fenn, mint
ereklyét; de honába kibékült kebellel térni vissza; nem boszúlni meg a
híven szeretett honon azt, mit egyesek atyja, bátyja s ellene vétettek.
Igaz, a honszeretetben valami engesztelő van s békéltető, s a nemesen
született szív e nagy érdek közelében mindent feled.
Felmagasztaltatását Mátyás nem gyanítá. Ha a hon atyja s bátyja iránt
hálátlan volt: miként várhatá ő, a gyermek, az érdemnélküli, azon
jutalmat, melynek elnyerésében az érdemest is képes vala a kajánság és
cselszövény hátráltatni.
Mint minden erőteljes lélek, ő magában kerese anyagot belső békére;
magában azon magvat, melyből boldogságának fáját akarta felnövelni.
Fáradhatlanul gyakorlá erejét a fegyverforgatásban; a régi írók
szellemébe mélyedt el búvárkodó elmével; s önlelkébe tekintvén,
mondhatlan belső megnyugvással látta, hogy a régiség nagy, erőteljes
lelkülete nem álomképe szeszélyének, s hogy azt megfogni érteni,
lehetőnek hinni tudja. Volt valami benne, hogy úgy szóljak, jóslói, a
jövendőt előidéző, egy vele született számítás és követelés a sorshoz; s
mindez egy eszmévé olvadott össze, mely vele elhiteté, hogy őt a végzet
nagyobbszerű, történeti fontosságú pályára szólítja fel. De hogy ezt nem
váratlan szerencsének, hanem önmagának kell előidéznie; hogy neki fel
kell a homályból küzdeni magát, s méltónak lenni egy Hunyadi Jánoshoz, s
egy nemzethez, mely fiának neveztetni volt nemes büszkesége.
E titkos, óvott, lelkének magvába vésett követelés egy kétes jövendőhöz,
az ifjúnak arczáról sugárzott vissza; s a mi mást talán kevély daczczal
töltene el, benne szerénységgé símult, mint minden nemes, s a tökélyhez
közelítő.
Őt a Podjebrád udvarában szerették, de Prágában akárhol megjelent,
kedves vendég volt: legkedvesebb azonban Bretizláwnál, ki egykor
boroszlói polgármester, most mint a csillagászat szenvedélyes kedvelője,
csendesen s megvonva magát, Prágában élt. E díszes öreghez sietett a
beszterczei gróf, ha tanulását végezte, vagy egy vadászat után szelidebb
élvezetekre nyílt szíve. Bretizláw mint fiát fogadá őt házában, s
leánya, a tizenkét éves Izabella, angyali arczával, sötét szemeivel,
mint édes nővér futott az ifjú elébe, fonta gyöngéd karjait nyaka körül;
s ha három nap nem látta, sírt, nevetett örömében jöttekor. Ha a leányka
egy virágot, játékocskát, szalagot nyert a csinos apródtól ajándékban:
mint kincsét zárta el, s az elporlott virágnak hamvai becsesek voltak
előtte, mint ereklyék.
Igy teltek el napjai Mátyásnak, míg Podjebrád egykor a szokottnál
nyájasabban szólítá őt fel maradásra ebéd után, s vezeté belső
szobájába.
Boltozatos volt ez, ék-alakú lenyuló falívekkel, melyeket közepén,
vályuzott oszlop támogatott; e körül négy ősz cseh vitéznek mogorva
képei függöttek, aggszerű fegyverektől környezve. Tágas, többféle
tekercsekkel s könyvekkel megrakott, s zöld bőrrel borított íróasztal
foglalá el az egyik szögletet, míg a zöldes ablak üvegein által a napnak
csillogó sugárai terjedtek a tárgyakra. Az asztallal szemben párnákkal
halmozott kerevet nyúlt s ez előtt tarka vastag szőnyeg hevert. Egy tág
kandalló, székek, egy álló fogas fegyverekkel s vértekkel, ada e helynek
némi hadi s régies tekintetet.
– Ülj ide mellém, – mond Podjebrád nyájasan nyújtva kezét az ifjúnak, s
helyet foglalva.
Mátyás meglepetve ugyan e közelítéstől, de minden aggály nélkül
engedelmeskedett. Szembetünő volt arczán neme a feszült várakozásnak.
– Miként vagy nálam megelégedve, ifjú? meg tudta-e előző hajlandóságom
irántad szívedet nyerni, s számíthatok-e arra, hogy magamnak benned hű
barátot szereztem? – szólj egyenesen s minden tartózkodás nélkül. –
Mindezt a nemes főnök a legszívesebb hangon mondá.
Mátyás elfogadá az odanyújtott kezet, s némi szenvedélylyel felele: –
Uram! szívem teljességéből megvallom kegyednek s az egész világnak, hogy
velem atyai módon bánt; s az idegennel, a sorstól űzöttel azon gyöngéd
kiméletet érezteté, mely oly jól esik.
[Illustration: – Ülj ide mellém, – mond Podjebrád.]
Podjebrád az élénk hála-kiömlést azzal a számító arczkifejezéssel vette,
mely egy előzménynek örül, mivel fontosb tárgyakkal készül előállani. –
Ifjú barátom! – szólt a leghizelgőbb hangon – óhajtanám, hogy neked
szeretetem- s vonzódásomnak oly kétségtelen bizonyítványát adhatnám,
mely a világot is meggyőzze arról, milyen való azon részvét, melyet
irántad érzek.
– Van-e erre szükség? – viszonzá Mátyás – kétkedhetik-e ezen valaki? ki
engemet itt a fény s kényelem közepette lát, mint fiát egy háznak, mint
jutalmazottat, a nélkül, hogy időm lett volna még érdemet szerezni.
– Gondolod-e! – felelt komolyan Podjebrád – hogy kedvezéseimet oda
tudnám vetni minden megfontolás nélkül oly ifjúnak, kinek külseje
szívemhez szól, annak tudása nélkül, hogy azt a szó teljes értelmében
képes leend idővel viszonozni. Ha én tégedet nem mint a többi ifjat itt
udvaromban valami nagyobbnak, s többnek hiszlek: ez azért van, mivel nem
tudnám megfogni, miként lehetne oly atyának, minő a tied volt, köznapi
ivadéka. Szerethetjük azokat, kiket a sors közelünkbe vetett, a nélkül,
hogy lelki értékükről bizonyosak legyünk; de barátságunkat s
becsülésünket csak az birhatja, kinek nemes telkében fényes jövendő
csírája sarjad.
E hizelgő nyilatkozás Mátyásnak jól esett, mert azon szíves hajlandóság
mellett, mit ő a Podjebrád udvarában néhány holdak óta oly nagy
mértékben tapasztalt, volt valami meghitt, valami őt felmagasztaló, s
értékét tudató, mi a lélekteljes ifjúnak keblét dagasztá.
– Igen, uram! – mond – nem fogsz bennem csalatkozni; bár atyámnak tettei
elérhetlen magasságban ragyognak fölöttem, ne kétkedj! hozzá hasonlítani
leend legforróbb törekvésem.
– Ezt remélem, Mátyás! s hogy az, a mit tőled várok, sajátommá váljék,
hogy abban atyai, rokoni részt vehessek, közelebb tűzlek szívemhez.
Igen, te fiam leszesz! nem fogadott, hanem való fiam!
Mátyás ezt hirtelen meg nem foghatta: Podjebrádra emelt nemes nyíltságú,
de kérdő tekintete láttatá, mutatá lelkének e kétkedő állapotát.
– Nem értesz egészen, fiam! – folytatá amaz – tudd meg tehát azt, a mit
tenni akarok éretted: leányom Katharina gyermek még, tizenhárom éves
alig; de a ki őt látja, benne minden nőerénynek sarjait pillantja meg.
Boldog én! hogy atyai büszkeségemben mondhatom: ő kegyes, szelid,
atyatisztelő; esze villám, lelke korántúli, és szép, mint az ég leánya,
s minő leend még!
– Kedves, mondhatlan kedves gyermek! – mond Mátyás osztozva, ha nem is
meggyőződésből, de gyöngédségből a boldog atya magasztaltságában, ki
szelid, jó gyermekét ész s átlátás tekintetében túlbecsülte.
– Az! s e gyöngyöt, e legbecsesb kincsemet szántam neked, fiam! Remélem,
te annak becsét fel birod fogni s szeretended őt, miként én szeretem, s
kevély leszesz birtokában, miként én vagyok.[16]