földeriteni, hogy kit?
Mikor szembeállt a két testvér, olyan érzékenyen tudta egymást kérni,
hogy mondjon le szándékáról, minek vállal magára olyan vétket, a mit nem
követett el? Majd meg vitatkozni kezdtek, egymás keresztkérdésekkel
fakgatták: hogyan volt ez, hogy történt ez? de mind abból csak az derült
ki, hogy a körülményeket egyik a másiknak elmondhatta, s azért tudja oly
pontosan mind a kettő.
Végre Bárd Péter, hogy a birákat meggyőzze, az utoljára tartogatott
eszközhöz folyamodék: azt mondta, hogy neki terhelő tanui vannak;
Ankerschmidt lovag és Garanvölgyi Aladár urak; azok bizonyitani fognak a
mellett, hogy neki kell a gyilkosnak lenni.
A törvényszék felhivatá a két urat, kik épen nem tudták elgondolni, hogy
kerül az ő tanuskodásuk e criminalitásba?
Bárd Péter azt kérdé, midőn tanuival szembesiték.
– Emlékeznek-e uraim; mikor a tiszai gátnál virrasztottak éjszaka, hogy
egy csónakos jött el előttük, a kivel szóba eredtek.
– Az én voltam! vágott bele Bárd Pál.
– Te voltál? szólt fejcsóválva Péter; még ez is te akarnál lenni? Hát ha
te voltál, mond meg, hogy mit beszélt ez a csónakos ott az uraknak.
– Hát én hoztam hirül, hogy a d..i gát át van törve; s én mondtam, hogy
valaki meg fog halni.
– Akkor ott hallgatóztál valahol; mert a csónakos én voltam.
– Vagy pedig te hallgatóztál, s én voltam a csónakon.
– De uraim! kiálta fel kétségbeesetten Péter, én esküszöm, hogy én
voltam a csónakon.
– Én is esküszöm.
Sem Ankerschmidt, sem Aladár nem tudott bővebb felvilágositást adni;
sötét volt, mikor az emberrel beszéltek; arczát sem vehették ki, a
mondott szavakat pedig mind a kettő egyforma hűséggel tudta ismételni.
Egyiknek bizonyosan a gáton kellett akkor lennie. De hogy melyik volt?
az csakugyan nem tünt ki.
A törvényszék kénytelen volt őket ujra visszakisértetni börtönükbe.
Mikor elvitték őket kétfelé; Bárd Péter felemelte lánczos kezét s
ujjával gyöngéden megfenyegetve testvérét; elkeserült hangon mondá
hozzá:
– Bátyám, bátyám! te csak azon vagy, hogy magadat elöld miattam; de
meglásd, hogy semmi sem lesz belőle.
Este irószereket kért Bárd Péter, mint mondá, a törvényszék elnökének
akar fontos felfedezést tenni. Adtak neki.
Reggel aztán ott találták az ajtókilincsre felakasztva nyakkendőjénél
fogva.
Az asztalon hagyott levélben ez volt irva.
„Méltóságos uraim?
Azt mondják, hogy a mely tanuvallomásra halál következik; az olyan erős,
mintha megesküdtek volna rá: én tehát meghalok és vallomásomat
megerősitem; magam voltam a gyilkos, testvérem ártatlan. Bárd Péter.“
A törvényszéknek nem maradt más feladata, mint elfogadni a bevégzett
tényt. A ki meghalt, az volt a bünös, a ki megélt, az az ártatlan.
Ez értelemben adatott ki az itélet. Igazságos volt-e? azt egyedül a
sziveket látó ur tudja.
Bárd Pál, mikor meghallotta öcscse halálát, s saját fölmentését,
könyezve mondá, hogy pedig még sem ő volt a gyilkos.
Hanem ilyen bolondokat beszélni egyszer mindenkorra megtiltatott neki
két havi büntetés terhe alatt. Ha azt akarja, hogy be ne csukják, hát
ismerje el, hogy ártatlan.
Beszélték aztán egyideig azt is, hogy a börtönben öngyilkossá lett Péter
ugyan az volt, a ki egy időben Szemes Gyurka név alatt annyi csinyt
követett el. Onnan hitték, mert e halál után Szemes Gyurkáról többé
semmit sem lehetett hallani.
Ki tudja ezt is? ilyen monda mindig van elég.
XVIII. Egy kis tréfa a Cabinet noirban.
Pajtayné ez idő szerint Bécsben lakott. Mindjárt Aladár szabaddáléte
után elköltözött Pestről, hogy magát minden alkalmatlanságtól
megszabaditsa.
Bécsben egy rövid év alatt megtanult két dolgot.
Először azt, hogy a börzén spekulálni csak ahoz értő embereknek való.
Dilettánsok itt roszul járnak. Mikor Magyarországtól megvált, minden
ingatlan birtokát pénzzé tette, s elbizott könnyelmüséggel mondá, hogy
erre a szegény országra többé semmi gondja; ezentul, mint tőkepénzes fog
élni.
A bekövetkezett időszak pedig különösen alkalmas volt arra, hogy
valakit, a ki azt hiszi, hogy pénze van, becsaljon abba az iskolába, a
hol megtanitják rá, hogy de bizony nincs.
Egy év alatt az ügyetlen spekulatiók oda vitték (persze mindig roszkor
ugrott át hol a haussera, hol a baissere) hogy vagyonának csak
töredékeit menthette meg a csalóka tengerből.
Másik dolog, a mit megtanult az, hogy meg lett koru politikusoknak ugyan
lehet és néha jutalmas is elébbi pályájukkal végleg szakitani; de
hölgyre nézve a harmincz éven tuli korszakban már erősen koczkáztatott
vállalat a korábbi ismeretségeket mind desavouálni, mert már ekkor az uj
párt alakitás erősen megnehezül.
Ily tapasztalások után nincs jobb tanács, mint „vissza ismét, az imádott
hazának szentelni életünk pillanatjait.“
Tudnivaló, hogy a jó bolond magyar egy megtérő eltévelyedettnek jobban
örül, hogy sem mint kilenczven kilencz igaznak, a kik soha sem
tévedtenek.
Tehát egy szép napon elhatározá magában a szivdus honleány (a hogy őt a
báli referensek szokták czimezni), hogy a fürdői idényt Balaton-Füreden
fogja tölteni.
Ez igen jó ürügy belekötni ismét az imádott hazába. Az embernek
betegsége van, a a mit a világ minden fürdője meg nem gyógyithat,
egyedül Balaton-Füred. Az ember nem játszsza azért a bánbánó megtérőt;
csupán ásványos vizre volt szüksége, azért került vissza; az alatt
aztán, mig az ember az Anna-báli kurán keresztül esik, hozzá szoknak a
látásához; a régi imádók megjelennek, azokat ismét lábaihoz füzi, a
fürdő-idény végén könyörögni fognak, hogy ne menjen vissza Bécsbe; annyi
sziv marasztásának meghódolni asszonyi-erény: tán valami liaison is
megerősül, s akkor azután meghozza az ember „szerelmének“ azt az
„áldozatot,“ hogy ismét itt marad ebben a kiállhatatlan országban.
Ez idáig jól van, hanem erről már most eleve értesiteni kell az
illetőket, hogy a megjelenés napján Füreden ők is ott legyenek. Ez pedig
nem kerül egyébbe, mint mindegyiket tudósitani egy levélkében; és
kifejezni találkozási ohaját.
Férfiak rendesen igen nehezen veszik rá magukat, hogy ilyen tárgyban
irjanak; asszonyoknál az valódi élvezet.
Corinna reggeltől estig mindig irt, s csak akkor lett készen leveleivel.
Maga is meg volt magával elégedve, midőn azokat végig olvasta.
Nro 1 szólt a falusi földesurnak.
„Kedves barátom.
Orvosaim rendeletéből az idényt B.-Füreden fogom tölteni. Azért is
szeretem inkább e fürdőt, mert olcsóbb, mint a külföldiek, s én nagyon
megnézem, hogy hova teszem a pénzt. Ott az ember bárminő toilettben
járhat; a fesztelen magyar kedély nem itéli meg érte, mig Ischlben
herczegnőkkel kénytelen versenyezni. Ha önt ott találnám, nagy
vigaszomra szolgálna; tudja ön, mennyire unom a mai fiatalság mesterkélt
fellengzését; rettegek, ha az a szegény poéta, a ki Szellemfi név alatt
ugy felszokott dicsérni a divatlapokban, ott talál lenni. Mennyit
nevettünk együtt a jámbor verseményein; „együtt!“ de „külön“ megszökném
előlük. Azért jőjjön ön, ha lehet, s legyen oltalmazóm.
Corinna.“
A nro 2 szólt annak a bizonyos poétának.
„Kedves Szellemfim.
Orvosaim azt állitják, hogy mellemben a baj, melyet csak a balatoni lég
orvosolhat meg. Igazuk van, mellemben a baj: szivemben, s azt csak
forrón imádott hazám lege gyógyithatja meg. Azóta nincs nyugtom, nincs
örömem, hogy egyesek ármánya s az üldöző sors hazámat elhagyni
kényszeritének; s nem vágyom egyéb után, minthogy poraim egykor hazám
földében nyugodjanak. Nagy vigasztalásomra lenne, ha önt is ott
találnám. Ez annyival inkább szeretném, mert Grisák is ott lesz, mint
biztosan tudom, az az ember, kit én nem kevésbbé gyülölök, mint ön, s
kinek tolakodásától az ön lovagiassága képes leend engemet megmenteni.
Hálámra számolhat. Sokszor gondoltam önre, sokszor álmodtam: ezuttal tán
nem lesz álom.
Corinna.“
A nro 3 németül volt irva dr. Grisáknak.
„Kedves barátom.
Orvosaim tanácsából Balaton-Füredre megyek; az nem messze van Pesttől;
ha időt vehet magának, látogasson ott meg. Nevezetes ügyekről kell önnel
beszélnem, miket önnek el kell vállalnia, s azután, ha kegyednek is
találna valami processusa lenni, cserében én is elvállalom az
ügyvédséget. Azt tudni fogja ön, hogy Garanvölgyi Aladárral rég
szakitottam, most tudatom, hogy a táblabirónak is kiadtam az utat.
Jőjjön, ha csak lehet, legalább lesz kivel társalkodnom; mert egy év
alatt csaknem egészen elfelejtettem már magyarul.
Corinna.“
A 4-ik szám alatti iratott Ankerschmidt lovagnak.
„Kedves barátom.
Szivem mélyéből osztom azon gyászt, melyet az ég az ön családjára mért;
engedje, hogy egy őszinte, régi barátnéja könyeit az önéivel egyesitse.
Hisz, ki érezhetné annak fájdalmát, ki családja legkedvesebb tagját
elveszité, mint az, ki maga is mindent veszitett és mindenről lemondott.
De a boldogtalanságok érintkezésében is van valami boldogság. Ha ön
üldözni akarja azon embert, ki önnek keblén ilyen sebet ütött, én
megmondhatom, hogy hol van? Ha találkozni kivánna ön velem, e hó folytán
Balaton-Füreden leszek; hova orvosaim küldenek. Sok mondani valóm van, a
mikből ön látni fogja, hogy van egy barátnéja a távolban, ki mindennap
önről gondolkozik.
Pajtayné.“
Az ötödik végre szólt Aladárnak.
Tudni kell pedig, hogy azután nagyon ne csodálkozzunk, mikép Pajtayné
már hallotta emlittetni Grisáktól, hogy Aladár vissza fogja kapni
jószágait.
Tehát e szerint.
„Kedves Aladár!
Vannak az életben félreértések, miket csak a halál derit fel. Az én
éltem is egy ily talány, melynek megfejtésére hogy ön gondot nem
forditott, az lesz az én halálom. A külszin, a látszat sokaknak megásta
már sirját, kik leszálltak oda, a nélkül, hogy megértettek volna. Ön
férfi, ön heves vérü, én nő vagyok és gyönge, azért hozzám jobban illik,
hogy megalázzam ön előtt magamat, s azon jelenet után, mely bennünket
elválasztott, kimondjam e szót: „bocsánat.“ Ha tudná ön: titokban mit
szenvedett önért e sziv, mit gondolt önért e lélek, mit tettek önért e
kezek! De nem, ne tudja ön azt meg soha. Az idén Balaton-Füreden leszek;
ha egy perczre megjelenne ön ott, még egyszer láthatná azt a nőt, ki ide
jött – az ön közelébe – meghalni – és elfelejtetni; s kinek egyedüli
óhajtása az, hogy egykor ön meg fog állani elhagyott sirja előtt, s azt
fogja rebegni: „e szegény nőnek, ott a porban, én megbocsátok.“
Corinna.“
Igy ni! Ez is jól ütött ki.
Már most csak arra kell ügyelni, hogy mindegyik levél a neki szánt
boritékba jusson; nehogy valami tévedés történjék, mint ezt már vig
játékokban látta az ember; a hol valaki a leveleket, meg a boritékokat
elcserélte. Az szép lenne, ha például, minden ember a másiknak szóló
levelet kapná meg.
Azért is Corinna oly óvatos volt, hogy a levélboritékokra előre mind
ráirta a czimeket, s aztán jól megnézte, melyik levelet melyikbe teszi?
hogy egy se tévedjen máshová. Kétszer is kivette némelyiket, hogy
meggyőződjék, nem cserélte-e el? azután rögtön saját maga lepecsételé
azokat, s meg lehetett felőle győződve, hogy semmi tévedés nem történt
az osztályozásban.
Még arra is óvatos volt, hogy saját maga bérkocsit hozatva vivé fel a
postára a leveleket s maga bocsátotta be azokat a gyüjtő szekrénybe. S
azzal, mint ki dolgait legjobban rendezé, nyugodtan tért haza: levelei
jó utban vannak.
De hátra volt még a „cabinet noir.“
Öt levél, mely egyszerre csuszik a ládába, hasonló kéz vonásaival
czimzetén, s hozzá még oly gyanut gerjesztő czimekkel, mint egy elitélt
s megkegyelmezett forradalmi főnök, egy régi császári főtiszt, most
magyar földesur; egy ügyvéd, egy journalista, s egy zugolódó táblabiró,
akárki előtt is szemet fogna szurni. Nevelné a gyanut még az, hogy e
levelek mind Bécsben keltek s Magyarországra szólnak. Az ilyen gyanus
közlemények tartalmát csakugyan érdekében áll a státusnak megismerni,
mert ez legalább is valami összeesküvés elágazó fonalaira fog vezetni.
A cabinet noir már tudjuk, hogy micsoda intézmény?
Straff ur, kárbaveszett házassága után, ismét visszakerült oda.
Az embernek, hiába, élni kell! Ez a mai kor jelszava.
Egyikünk igy szerzi a kenyeret, másikunk amugy; szégyen csak az
éhenhalás.
Aztán ha az ember utczasepréssel keresi a kenyerét, akkor besározza a
ruháit s annálfogva komisz ember; mig ha csak a jellemét sározza be,
azért lehet gavallér és gentleman.
Tehát Straff ur, régi ismerősűnk, ott ül az öt levél előtt. Gyakorlott
szeme a kéz vonásain megismeri azoknak iróját. Valaha hozzá is érkeztek
levelek ily kézirással. Mikor még azok irónéjának szüksége volt a
titkokra, mikért Straff ur magát külön is megfizetteté.
Azonban az ő dolga vizsgálni és értesiteni, tehát szóljanak a lezárt
ajkak.
Straff urnak igen jó mulatság volt e levelek végigbetüzése.
Nagyokat nevetett magában. Szokása volt csak olyankor nevetni, mikor
egyedül van, és sohasem kinyitott szájjal; mindig csak az orrán
keresztül.
Szegény bolondok! Hogy engedik magukat lóvá tétetni! mindenkinek inylése
szerint választja a tálalást; s mindegyiknek „nesze semmi, fogd meg
jól.“ Vagy talán szeretné valamelyiket definitive megfogni? Az is
meglehet.
Utoljára jutott Straff körmei közé az Ankerschmidthez irt levél.
Mig az elébbenieket csak ugy vette, mint pokolbeli élvezetet, mely támad
olyan titkok megtudásakor, a mikből az érdekelteknek veszedelme, a távol
nézőknek nevetsége igérkezik! addig az utolsó levél ördögi dühvel önté
el epéjét.
„A madám még engem üldöztetni akar! Engemet talál legolcsóbb portékának,
a kit a vén gyereknek játékszerül vigyen, mikor Bécsből megérkezik. Hohó
asszonyom! Harapós majmot választott ki a menageriából! Ez még
megkörmölheti utközben! Tehát ő elárulna engem? Velem akar versenyezni
az árulkodásban? Hahaha. Hahaha. No majd meglássuk, melyikünk ért ehez a
a mesterséghez jobban?“
Majd meglássuk.
Straff folyvást tüszkölt és nevetett magában, a mig egy izzó
lámpalemezen megszáritá a lágy matriceot, mely a levelek ujra
lepecsételéséhez szolgált; jó tréfát gondolt ki; nagy mulatság lesz
annak a vége.
Azt gondolta ki magában, hogy midőn a leveleket ujra visszarakta
boritékaikba, először is a táblabirónak szólót, mely Szellemfi poétát
ócsárolja, az utóbbinak rendelt boritékba pecsételé le.
A journalistához intézett levelet, melyben Grisák tolakodásai ellen
lovagias védelem kéretik, azt bezárta Grisák levélboritékába.
A német nyelven irt levél, melyben contestáltatik, hogy az anyanyelv
elfeledése miatt óhajtandó egy idegen nyelvben jártas társalkodó
jelenléte; ez a vad táblabiró levélczime alá került.
És végül Ankerschmidt és Aladár levelei egyszerüen megcseréltettek.
Ankerschmidt olvassa azt, hogy a leányával jegybenjáró ifjut, hütlen
menyasszonya, hogy iparkodik visszacsábitani; Aladár pedig mulassa magát
azzal, hogy egykori menyasszonya hogy törekszik azon, miszerint valahai
vőlegényének napává lehessen.
Igen tréfás gondolat volt ez!
Két héttel a levelek utbainditása után alkalmasnak vélte az időt
Pajtayné a Balaton-Füredeni megjelenésre. Ezóta imádói már lesik a posta
érkezését mindennap, s készen tartják a szinházi vocalquartettet
megérkezése estéjén adandó serenadera.
Legelsőbben is azonban kénytelen volt azt tapasztalni, hogy a ki
legkevésbbé udvarias a hölgyek iránt, az az időjárás.
Azért kiállhatatlan egy ország ez; mihelyt eső esik, mindjárt sár van.
Az ember Bécsben soha sem lát sarat, mindjárt feltisztogatják. Itt pedig
elkezdve attól, mikor a Tigrisben felül a gyorskocsira, nem lát egyebet,
mint esőcsapkodta ablakot, s azon keresztül sáros utat, sáros uton ázott
szürü parasztokat s krinolintalan parasztasszonyokat, kik a felső
szoknyájukat a fejükre keritették.
Legnagyobb baj pedig az, hogy ilyen esőben az imádók, ha maguk ott
várnák is a a gyorskocsit a kávéház előtt, de csődületet csakugyan nem
támaszthatnak a sétányon; mire a gyorsszekér meg fog érkezni, este lesz,
senki sem lesz a fürdő-udvaron, mint a savanyuvizes emberek, kik akkor
dugaszolják a palaczkokat.
Egészen igy történt. A gyorskocsi csengős fogatának érkezési zaja alig
csalt ki valakit a kávéház ajtajába; az is megsokalta az áldást, mely
onnan felülről jön, s nem bátorkodott kijebb az eresznél.
A gyorsszekér fogadtatlanul gördült be a nagy Horváthház udvarára.
Ugyanott volt Pajtayné előre megrendelt szállása, a legszebb és jobb, a
mi Füreden kapható; következőleg a legdrágább is.
Alig helyezé el magát szobáiba, első gondja az volt, hogy a vendégek
lajstromát felkeresse.
Annyi száz nevet végig futni, nem csekély munka, s nem találni közte a
keresettek közül többet egynél; nagyon szegény nyereség.
Az az egy volt Szellemfi, a rimkészitő.
A többi valjon hol késik?
Bizonyosan levelet irtak, melyben tudatják, hogy már utban vannak.
Corinna nem várhatott végig egy éjszakát ily kétségek között; még azon
este fölkeresteté a posta-kiadót, hogy ha számára levelek érkeztek, adja
ide mindjárt.
A füredi posta-kiadó igen jó fiu; épen táncz volt a vendéglő teremében;
épen a csárdást járta, mikor az attiláját rángatni kezdték, hogy
valakinek gyors segélyre van szüksége, a ki meghal reggelig, ha netalán
érkezett leveleit még ma meg nem kaphatja. A szolgálatra kész ifju,
megértve a veszedelmet, nem késett a „három a táncz“ végét abbahagyni s
leszaladni a szállására, kikeresni a fiókból a Pajtayné asszonyság
nevére szóló leveleket; valának pedig számszerint öten. Azzal ment
megint vissza a tánczterembe.
Corinna dobogó szivvel vevé a leveleket. Tehát mind az öt sietett
válaszolni. De valjon miért a verstakács is, ha személyesen itt van?
Alkalmasint a levele korábban érkezett.
Melyiket bontsa fel elébb?
Ankerschmidt irásának adott előnyt. Ez a legjobb lábon álló a partiek
közül.
A mint felbontotta, nagy meglepetésére saját levelét látta abból
kihullani.
Hogyan? visszaküldi a vett levelet is? Ez nagy gyöngédtelenség!
Mit irhat mellé?
„Tisztelt asszonyság!
Máskor, ha egyszerre két embernek ir kegyed levelet, vigyázzon rá,
nehogy eltéveszsze a boritékokat,“
Ankerschmidt.
Egyebet semmit.
Hogy van ez? Corinna kirántá saját levelét a boritékból, melyre
világosan Ankerschmidt neve volt irva s ijedten ejté ki kezéből. Ez az
Aladárhoz irt szöveg volt.
Azután sebtén feltöré Aladár levelét. Abból is a hozzá intézett saját
levele fordult ki, de Aladár olyan jó volt, hogy semmi kisérő
észrevételt sem irt mellé.
Ez a két levél elcserélődött!
Ez már világos. Hogyan történhetett? Az megfoghatatlan. Mikor ő kétszer
is megnézte, hogy jó helyre teszi-e?
Ejh? Ezek a férfiak egy faluban laknak; bizonyosan elég lovagiatlanok
voltak a kapott leveleket egymásnak megmutatni; s ők maguk gondolták ki
ezt a tréfát, a mivel egy nőt megsértsenek. Ez bizonyosan Aladár ötlete,
mert ő gonosz szivü és gunyoros hangulatu. Tőle telhetett ki ilyen!
Ezzel megvigasztalta magát s feltöré a harmadik levelet. Ez a táblabiróé
volt.
Mintha kigyó esett volna ölébe? E boritékból a doctor Grizsákhoz irt
levél fordult ki. Az a levél a német szöveggel.
A táblabiró felelete massacrirozó volt. Németül felelt.
„Also gnädiger Frau; nicht mehr wajsz ungrisch. Hat vergessen Allen,
vergessen Mutterzungen, Vaterlanden; ergo: mich auch sollen vergessen?“
Volt ott még több is, de az nem ide való.
Corinna az ájuláshoz volt közel.
A negyedik levél feltörésénél ugy reszketett a keze, majd elhullatá azt.
Hogy e szerint Grisák is nem neki szánt levelet kapott; az kétségtelen.
S ha épen a divat uracshoz intézettet kapta, melyben róla van szó…?
A feltört levél igazolá a félelem alaposságát. Grisák is szépen küldé
vissza a hozzá intézett levelet, mely az ő czime alatt a Szellemfihez
irott volt.
Dr. Grisák hosszan válaszolt; hosszan és „sebzőn.“
Egy iv kétrétbe hajtva teli volt válaszával, melynek folytán pontról
pontra kimutatta, dátum szerint mikor, hányszor és mennyi ideig volt
látogatáson a nagyságos asszonynál? a végén összeadva, summa summarum;
ennyi meg ennyi „ügyvédi consultatióért,“ per tiz forintjával, kér
magának egy kerek summácskát megtéritetni; ellenkező esetben kénytelen
levén per utjához folyamodni.
Ez kellett még csak! Hogy egy szép asszony az imádójával töltött téte a
téte óráit fizesse meg 10 forintjával, mint ügyvédi tanácskozmányt!
Pedig, a hogy mi ismerjük a viszonyokat, ezt aligha meg nem fogja
fizetni.
Az ötödik levél felől kétség sem lehetett, hogy az is cserepéldánnyá
vált.
De Szellemfi mégis eljött. Ki tudja az iró féle tán még sem oly
engesztelhetlen, csak diákul rágalmazzák „genus irritabile vatum“-nak.
Azután meglehet, hogy tréfára vette a cserét; van nála humoristicus
hajlam.
A feltört levél csakugyan más variatiót mutatott, mint az elébbi négy.
Ebben egy irtóztató csunya pasquil volt küldve.
Pasquilról elég annyit mondani, hogy pasquil. Tovább nem kell beszélni
róla.
Most már érthető volt, hogy miért jött el az utolsó imádó?
Ezóta a verses gúnyirat bizonyosan kézről kézre jár; olvassák a
sétányon, a fürdőben, a kávéházban, az arénában, a lövöldében, az egész
környéken.
A nevetséget mindenki tudja már, egész a pinczérekig és a
fürdőszolgákig.
Holnap a sétányon minden ember azt fogja kérdezni: melyik az a delnő, a
kivel ilyen gonosz tréfa történt?
Corinna életében ekkor volt először egy rövid óra, a melyben érezte,
hogy van szive.
Hiusága oly mély megaláztatást szenvedett, hogy annak hideg oltalma alá
nem menekülhetett többé.
Künn a felhők felszakadtak, szép tiszta éjszaka lett; a csillagfényes
Balatonon jó kedvü társaság kezdett el fáklyafény mellett csónakázni; a
tó közepén elkezdék dalolni egyikét azon méla népmelodiáknak, mik együtt
teremnek a dallal, mint virággal az illat.
És ő neki eszébe jutott, hogy egy évben ő maga is épen igy csónakázott
késő éjjel zivatar után, vig társaság közepett, azzal az ifjuval; – ki
őt akkor oly forrón szerette, s kit ő balsorsa idején oly hidegen
elárult.
Most is hallani vélte hangját, mintha a távolról felhangzó quartettből
felismerné; most is képzelte őt maga mellett ülve; a mint a hajót
kormányozá, s gyöngéden ügyelt, hogy hölgyének meg ne ártson az esti
szellő.
És most egyedül ő volt az, a ki levelét válasz nélkül küldte vissza.
A többiek mind gyöngébben – erősebben sérteni törekedtek a felfedett
árulásért; egyedül ez nem felelt semmit. Közönyösen visszaküldé az
eltévedt levelet.
S milyen boldog lehetne most az ő oldalán, ha tudott volna vele
szenvedni, várni és szeretni!
S milyen szerencsétlen most, a midőn senkie sincs, a kire gondolnia
édes, és senkie, a ki ő rá szeretve gondol.
Egy óra hosszat töprenge igy, egy óra hosszat nézte a Balaton fekete
tükrét, a melyben rezgő gondolatjeleket vontak a fényes csillagok
viszképei; melyen tüzkigyóként uszott tova a fáklyás csónak, énekes
hajósaival; s egy óráig gondolkozott azon, hogy milyen szép volna az
eget mutató viztükör fenekén feküdni s egyike lenni azon bolygó
fényeknek, mik sötét éjszakákon a viz fölött a szellő elől végig futnak.
Ez volt egyetlen órája életének, melyben szivével beszélt.
Nem volt utolsó órája ez.
A csónak megfordult, az énekhangok ujra közeliteni kezdtek; Corinna
bezárta a Balaton-felőli redőnyöket, s a mint a csábitó kép ki volt
zárva a sötét éjszakába; elhallgatott a sziv beszéde is.
A gyertyák fényénél visszatért lelke hidegsége, átgondolta, hogy sokáig
lehet élni, s kevés vagyonnal, egy kis uzsoráskodás mellett,
tisztességesen el lehet tengődni.
Cselédjét szóllitá, meghagyva, hogy a holnap Pestre visszainduló
gyorskocsin minden kiadó helyet foglaljon le számára, reggel utazni
fognak vissza. Akár le se feküdjenek addig.
A leveleken kivül még egy divatlap is feküdt az asztalon, azon lap volt
ez, melybe Szellemfy szokott irni, ki Corinnának küldözé
tiszteletpéldányát. Ez Füreden is utána talált.
Felbontotta, hogy unalmát elüzze.
Az ujdonságokon kezdé – szokás szerint. A legelső sor, a mi tekintetét
magához vonta, ez volt:
„Hir szerint egyike legtiszteltebb honfitársainknak, Garanvölgyi Aladár,
e napokban jegyzé el Ankerschmidt lovag egyetlen báj- és szellemdús
leányát, Erzsikét. – Százszoros áldás és üdvkivánás kiséri az ország
minden részéből e valódi „belle alliance“-ot.“