Most már nem gondolkodott többé regényes öngyilkolásról; eszébe juttatá,
hogy van még egy ember a világon, ki szerencséjének fogja tartani, ha
egykori udvarlásának megujithatására tér nyiland; egy ember, ki hű, mint
az eb, okos mint a róka; nem sentimentalis; erősen praktikus jellem: a
ki nagyon jól tudná kezelni uzsorára kiadandó összegeit, exequálni
szökevény-adósokat, utána járni, ki mennyit képes fizetni, ki mennyire
van megszorulva? a mellett csinos ember, az utczán büszkén lehet vele
karöltve sétálni egy delnőnek; szóval egy egészen férjnek teremtett
ember; kinek csak a kis ujját kell mutatnia, hogy fogva legyen.
Ez a jeles utolsó férfi „in petto“ – Straff ur.
Gratuláljunk hozzá.
Négy órakor reggel, még mindenki alszik a kies fürdőhelyen, a
gyorsszekér csengős öt lóval vágtat végig a hársfák között, benne egy
halovány hölgy ül, ki tegnap érkezett betegen s ma már – egészen
kigyógyulva tér ismét vissza.
Vannak szerencsés boldogtalanok, kiknek szivük nem szokott sokáig fájni.
XIX. Mikor a medve kijön a barlangjából.
A medve igen nagy philosoph.
Mig derültek az élet napjai, addig élvezi azokat, s ha zordonulni
kezdenek, nem keres idegen hazát, mint a gólyák, nem is megy rabolni az
erdőre, mint a farkas, nem megszolgálni, mint a kutya: hanem behuzza
magát egy csendes, előre kiszemelt oduba, ott összekuporodik, s nagy
megnyugvással várja, hogy melyikük unja meg hamarább a passiv
ellenállást: ő-e, vagy a tél?
Rendszerint a tél türelme szokott rövidebb lenni; mert az rendesen
elmulik magától, mig havon megfagyott medvét még senki sem látott.
Néha vannak igen hosszu telek; de az a medvét nem konfundálja; tudja
jól, hogy azért még is csak el kell annak mulni; ha nagyon csipősen fú
be odujába a szél, nem ir hozzá szeliditő brochureöket, hanem betartja a
hátával a nyilást s akkor csak azon az egy helyen fázik.
Van aztán egy napja a télnek, a minek „gyertyaszentelő“ a neve. Miről
tudja meg a medve e nap feltünését a naptárban? az még a
természetbuvárok fölfedezésére váró titok. Elég az hozzá, hogy
gyertyaszentelő napján a medve elhagyja oduját, ki jön széttekinteni a
világban.
Azt nézi, milyen idő van?
Ha azt látja, hogy szép napfényes idő van, a hó olvad, az ég tavaszkék,
ostoba czinkék elhamarkodott hymnuszokat czinczognak a képzelt
tavasznak, s lombnak nézik a fán a fagyöngyöt, pedig lép lesz abból,
melyen ők megfogulnak; ha lágy, hizelgő szellők lengedeznek: akkor a
medve – visszamegy odujába, pihent oldalára fekszik, talpa közé dugja az
orrát, s még negyven napot aluszik tovább; – mert ez még csak a tél
kaczérkodása; mint a régi rendszer miniszteriuma szabadelvü programm
mellett.
Ha azonban gyertyaszentelő napján azt látja a medve, hogy rut zimankós
förmeteg van; hordja a szél a hópelyhet, csikorognak a fák sudarai, s a
lobbált száraz ágon ugyancsak károg a fekete varju sereg; mintha
mondaná: reszkessetek! soha sem lesz többet nyár; a tél megigérte
nekünk, hogy már most örökké fog tartani; mi kivettük árendába a szelet,
fujatjuk, a mig nekünk tetszik; a nap megvénült; nincs többé semmi
ereje, elfelejtkezett rólatok! Kár várnotok! – Ha a jégcsap hull a
fenyők zuzmarázos szakálláról; ha a farkas ordit az erdő mélyén; akkor a
medve megrázza bundáját, megtörli szemeit és kinn marad; nem megy vissza
többet az odujába; hanem neki indul elszánt jó kedvvel az erdőnek.
Mert a medve tudja azt jól, hogy a tél most adja ki utolsó mérgét. Csak
hadd fujjon, hadd havazzon, hadd dörömböljön; minél jobban erőteti a
haragját, annál hamarább vége lesz.
S a medvének mindig igaza van.
Honnan vette a medve e természettudományi bölcsészeti contemplativ irány
eszméket, azt nem tudjuk megmondani, hanem hogy a magyar időjárási
észleletek között az rég fel van jegyezve, az bizonyos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Garanvölgyi Ádám még mindig nem lépte át háza küszöbét.
Hiszen ha eddig eltudott remetéskedni, ezután már könnyen folytathatta,
mindig volt körülötte olyan arcz, a melyikre azt mondhatta: ezt szeretem
látni.
Aladárt ugyan ritkábban láthatá; ezt elfoglalta munkaköre; mert azért,
hogy ismét földesurrá lett, a munkavágyó ifju hivatását, hivatalát el
nem hagyá; hanem Erzsike annál többet lakott nála, s az öreg urat
mindennap jobban meggyőzé a felől, hogy Aladárnak igen boldognak kell
lennie. A mi pedig Ankerschmidtet illeti, az többet volt nála, mint
otthon.
A hadastyán bele kóstolt a politikába, mint minden ember, a ki tiz
esztendőt töltött ezen a mi földünkön.
Ankerschmidt azok közé tartozott a politikában, a kiket
„sanguinicus“-oknak szoktak nevezni. A kik mindent közel látnak, minden
csekélységet nagyba vesznek, s mindent elhisznek, a mi az ujságban van.
Garanvölgyi csak mosolyogta a vén ujonczot.
„Gyertyaszentelői napfény ez mind.“
Ankerschmidt pedig minden momentumot meg ragadott, mely a „mi sorsunk“
változását jelezni látszott.
Mert ez ugy van.
Az idegen, a megtelepült tiz év mulva már a „mi sorsunk“-ról beszél. És
ez természetes.
Nem varázslat ez; nem ördögi mesterség: igen egyszerü következmény.
Azt, a ki maga is nemes szivet, lovagias szellemet hozott magával ide,
magához ragadja az uj honfitársak egyező jelleme, közös bajok, közös
szenvedések egymáshoz törnek bennünket, s végül meghódit mindenkit a
közös remény egy közös jövendő után.
És szokás szerint ezekből lesz a legbuzgóbb hazafi. A következő ivadék
bizonyosan az.
Ankerschmidt ugy beszélt a magyar közügyekről, mint valami táblabiró.
Persze a lehető legnagyobb mértékben képviselte a legszélső baloldalt.
Garanvölgyi pedig nem mozdult az odujából.
Még tél van, még nincs miért fölébredni a medvének.
A közben jött egy förmeteges, havas, zuzmarázos korszak; csüggetegség
köde ült minden kedélyen: fagyva volt minden reménység, korán kihajtott
könnyenhivésnek leforrázta leveleit a dér, a szürke ködben csak a
vészhollók károgása hangzott: „kár várni! kár akarni!“
Ekkor egyszer szokatlanul rosz kedélylyel jött az öreg urhoz
Ankerschmidt; s nyomtatott ujságban rosz hirt hozott neki.
„Minden kő meg van már bolygatva; a mi még hazafi reménynek alapul
szolgált; csak egy állta ki a rontás bontás nehéz időszakát: a
vallásszabadság; most a rettenetes ujitók e végső kőnek fesziték
sarkaikat, hogy azt is kivessék helyéből. – És az idő nagyon kedvező rá:
mert nagyon sötét van és nagyon hideg…“
Erre a hirre Garanvölgyi közönyös arcza kigyulladt.
„Akkor ez az idő, melyben a medve elhagyja oduját.“
– Huzzátok elő szekeremet, holnap utazunk Miskolczra, – a conventbe.
S a vén táblabiró ujra megjelent ősz szakállával azokon a helyeken, a
hol egy rendületlen bátor szivnek nagy ára volt ez időben.
Zugott, förmedt a zivatar még azután; de utoljára is – – a medvének van
igaza.
Később bekövetkeztek az összehivott országgyülésre való választások.
A ki a környékben legádázabbul tudott korteskedni, az Ankerschmidt volt.
Erzsike egész nap nem csinált egyebet, mint „1848“-as kokárdákat
himzett, miket az öreg ur osztott előlutól találtaknak; ő maga kalapján,
kabátján viselte s felfalta az embereket, a kik kétségbe merték hozni,
hogy Garanvölgyi legyen a képviselő.
Aladár váltig csititotta, hogy mit izzasztja magát, hisz ugy is
megválasztják Ádám urat, egypár eszemiszom legényen kivül nincs egyéb
pártja ellenjelöltjének, azok ugy fognak állni, mint egy a száz ellen;
hagyja menni a dolgot: ez alkotmányos tusa; hadd lépjen fel más is.
– De nem szabad! száz közül sem szabad egynek kiválni! – hatalmaskodék
Ankerschmidt, nem szabad egy hangnak sem elcsufitani az általános
kiáltást; semmi rancune, semmi malitia, a ki látja, hogy nem megy,
pusztuljon, mert én megeszem.
Meg is rágta a vitéz ur Garanvölgyi ellenfeleit ugy, hogy azokból
választás napjára irmagul sem maradt. Sokon a szidás is fogott; vagy
három hires henczegőt kihitt párbajra, azok aztán harminczhárom felé
szöktek előle: utoljára annyira vitte, hogy az ellenjelölt megkövette a
kaszinóban s az egész világ előtt bocsánatot kért azért, hogy
Garanvölgyi ellen föl mert lépni; ugy, hogy Ankerschmidt csakugyan
megérte, a miért fáradt, hogy választás napján csak egy név hangzott; s
a megválasztottnak ő mondhatá el, az ablaka alá vezetett választó sereg
élén:
„Üdvözlünk, hazánk ősz bajnoka!“
* * *
És ez nagyon furcsa történet, és azt sem lehet rá mondani: „régen volt;
talán nem is igaz…“
TARTALOM.
XII. Mit neveznek archimedesi csavarnak 3
XIII. Az a hant, mely ide köt 34
XIV. A közös baj 39
XV. A kik egymást nem ismerték 90
XVI. Az ócska ház 122
XVII. Különös pöreset 129
XVIII. Egy kis tréfa a Cabinet noirban 136
XIX. Mikor a medve kijő a barlangjából 155
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
6 |sze-szeretnék olyan |szeretnék olyan
13 |okoljon jön |okoljon ön
14 |tizeres utalványt |tizezeres utalványt
17 |torintot kapni |forintot kapni
17 |egyzserre galvanicus |egyszerre galvanicus
17 |tizezer helyatt |tizezer helyett
37 |ötödik–hatodik |ötödik-hatodik
49 |mint a tulsó |mind a tulsó
62 |mar egész tó |már egész tó
64 |ismert Ankerschmidre |ismert Ankerschmidtre
72 |össecsapzott szőrt |összecsapzott szőrt
87 |intést. |intést.“
88 |el a viz. |el a viz.“
90 |XIV. A kik |XV. A kik
97 |mig Ezsike |mig Erzsike
122 |XV. Az ócska ház |XVI. Az ócska ház
122 |hogy összevissza |hogy összevissza
129 |levest“ csinálui |levest“ csinálni
134 |Bárd Péter. |Bárd Péter.“
139 |Corinna. |Corinna.“
139 |A no 2 |A nro 2
140 |ketl önnel |kell önnel
140 |Corinna. |Corinna.“
140 |Pajtayné. |Pajtayné.“
141 |Corinna. |Corinna.“
142 |boritékba jus-jon |boritékba jusson
144 |Ankerschmidhez irt |Ankerschmidthez irt
144 |távöl nézőknek |távol nézőknek
144 |jobban? |jobban?“
149 |Szelfemfihez irott |Szellemfihez irott
153 |alliance“-ot. |alliance“-ot.“
156 |meg a a medve |meg a medve
159 |hideg… |hideg…“
162 |ide köt 35 |ide köt 34]