reggel volt. A helyett, hogy az ő szobájába jött volna, elbeszélni, hol
járt s miket látott? kinn marad a folyosón, s mintha se árviz, se
veszedelem nem volna, Ankerschmidt leányával cseveg és nem borzad a
Karaib sziget lakójának étvágyától, ki a hozzámenekült hajótöröttet
megeszi.
Az ebédlőben az asztalra téve egymás mellett volt Aladár kalapja az
árpabokrétával s Erzsikéé a vadrózsabimbókkal. Garanvölgyi megszámlálta
az árpaszálakat, kilenczen voltak; a rózsákat is, az hét volt.
Nem sokára Erzsike atyjához távozott, s az után Aladár is csak
felkereste nagybátyját, s a csengetyü szavára mind a négyen
összetalálkoztak ismét az ebédlőben.
Garanvölgyi megint megszámlálta az árpaszálakat: – az csak nyolcz volt;
aztán a rózsabimbókat; – csak hat volt már.
(Ezek már egymást lopják! Gondolá magában az öreg ur.)
Bátran fogadhatott volna rá, hogy a hiányzó árpaszálat valahol Erzsike
imakönyvében, a rózsabimbót pedig Aladár tárczájában lehet megtalálni.
A mint Aladár egyedül maradhatott nagybátyjával, azonnal közlé vele, a
mit Ankerschmidttől hallott birtokának visszanyerése felől.
– Sajnállak érte, szegény fiu; monda rá az öreg keserüen. Milyen szépen
meg voltál már abban nyugodva, hogy „volt, nincs.“ – „Több is elveszett
már Buda alatt.“ Sok ilyen példabeszéd van a magyarban. Tudom, hogy
keveset álmatlanitott az a gondolat, hogy hát ha még egyszer lenne!
Szereztél magadnak kenyeret, megszolgáltad, beérted vele.
Helybentaláltad magadat ez uj életben s hozzászoktál, hogy a mi nincs,
az nem kell! – És most egyszerre kapsz egy darab Amerikát! Kasznárom ott
járt három izben hajdani jószágodon, s elmondta, hogy miket tapasztalt.
– Nyolcz év alatt négyféle bérlője volt a jószágnak; mind a négy azon
volt, hogy a jószágot elpusztitsa; három megszökött, a nélkül, hogy az
államnak haszonbért fizetett volna. Elég, ha a budgetben ott figuráltak
a tételek. Szép mürzthali tehenészeted, merino juhnyájad, vérlovaid még
a legelső bérnök elprédálta, a második elprédálta gonddal ültetett
erdődet, parkodat kimérte ölfának; az utolsónak már nem maradt más, mint
a házon levő redőnyöket eladni. Ez az élelmes ember, még az üvegházadon
levő ablakokat is értékesitette. Mikor Kampós legutoljára ott járt;
persze ugar sem volt már hagyva; s a halomra gyült trágyát épen akkor
adta el a bérlő szomszéd határbeli parasztoknak. Benn a házban egy szék
nem volt, a mire leüljön valaki; hanem annál inkább teli egér lyukkal
minden szeglet. Az ablakokban négy-öt emeletet csináltak maguknak
lyukakból a patkányok, ugy megszerették a helyet, s a czimertermed
plafondján keresztül csurgott az eső. Most ezt a „prairiet“ átveszed;
mely mikor elvesztetted, megért beruházásiddal háromszáz ezer forintot,
most is meg ér kettőt. Van rajta husz ezer forint adósságod, annak
nyolcz esztendő óta persze senki sem sem fizette a kamatját. Legelső
dolgod lesz valami jótékony bankárt fölfedezned, a ki megszán, s
keresztyéni harminczhárom percentre honorálja váltóidat vagy tizezer
forintig. Akkor aztán törheted a fejedet, hogy mit kezdj vele előbb:
szántóvető állatokat végy-e? a házadat tatarozd-e? vagy a kamataidat
törleszd, nehogy a tőkét felmondják? Azért még egyszer, kedves öcsém,
fogadd őszinte sajnálkozásomat.
– Nem az itt a főkérdés, szólt Aladár vállat vonitva.
Persze, hogy nem az volt a főkérdés: hanem az, hogy ha fáradni és
küzdeni kell, lesz hol? és lesz kiért?
Tudta ezt az öreg ur maga is. Ugy olvasott ő Aladár lelkében, mint a
kinyitott könyvben.
Aladár az nap ott maradt, hova is indult volna már olyan későn?
Másnap ismét annyi dolgot talált a faluban, hol az egyes házak itt ott
engedtek az árnak, hogy dél vetette haza a nagy munkából; délután eltölt
az idő szelidebb tracirozással. Két sziv összeköttetési vonalainak
előmunkálatai voltak azok, mikre csak a felsőbb helyről nyerendő
helybenhagyás hiányzott még.
Dehogy gondolt az elutazásra többé. Az ugyan jól esett volna neki, ha
valaki marasztalta volna; hanem a helyett nagybátyja szüntelen azzal a
sarcasmussal faggatta, hogy „mikor indul már a vizár pusztitásait
tanulmányozni? várja-e, mig érdekesebb lesz a stadium?“ Legfeljebb
Erzsike ejtett olyan czélzásokat, hogy azon a kis csónakon járni nagyon
életveszélyes lehet.
Három nap multán azonban már maga is átlátta Aladár, hogy miután
kimondá, hogy el fog menni, tovább csakugyan nem maradhat, ha szavainak
hitelességét tökéletesen kompromittálni nem akarja. Este tehát kijelenté
bátyja előtt, de ugy, hogy mellesleg a többiek is hallhatták, hogy
holnap reggel csakugyan utra kel, csak egy evező legényt visz el
magával.
Garanvölgyi azt mondta rá, hogy jó lesz, majd süttet neki az utra
pogácsát.
Reggel fel is neszezett jókor Aladár; térképeit, műszereit
összekapcsolta, uti köpenyét nagy ostentatióval kiporoltatá, mire az az
öreg ur előjött szobájából s tréfásan szólitá meg.
– Hát indulsz már? No kész számodra a pogácsa.
– Köszönöm. Csak Ankerschmidtéktől veszek nehány szóval bucsut.
– Jól teszed; azután is rá érsz tőlem.
Aladár alkalmasint eltéveszté az ajtót, mert azt a nagy vétséget követé
el, hogy Ankerschmidt helyett előbb leányához lépett be, a mi nem ugy
illett volna világi szokás szerint. Bizonyos volt felőle, hogy Erzsike
már rég kész a toilettjével.
A leányka nem tudta elrejteni arczán, hogy várt reá.
– Kegyed tehát már indul? szólt jobbját az ifju elé nyujtva.
– Rég itt vagyok már.
– Hiszen itthon van.
– Oh nem, ez nagybátyám háza; ő pedig már csaknem kerget. Nem szereti a
henye embert.
– Ez a ház most nemcsak nagybátyjáé, ez a ház most a mienk is. Igaz ez,
vagy nem?
– Igaz.
– Akkor én valamit kérnék öntől, de ne tartson érte nagyon vakmerőnek.
– Parancsoljon velem.
– Hiszen ha parancsolhatnék, akkor nem kérnék; oh én kegyetlen vagyok
ahhoz, a kinek parancsolhatok: – az nem önnek való. Én csak kérek,
folyamodom, mint panasztevő jobbágy: ön kihallgat és kegyeskedik
tekintetbe venni.
– Alá van irva in bianco. Mi az?
Erzsike most elereszté Aladár kezét, s hátrahuzta magát félénken, mintha
attól tartana, hogy kérelmének az a szine lehet, hogy az „erőszakos
körülmény“ek között adatott meg.
– Arra akartam önt kérni, hogy – maradjon itt még egy nap.
Erre pedig Aladárt nem nagyon kelle biztatni.
– Mondtam, hogy látatlanul alá van irva: – maradok.
– Ah, szólt a leányka, örülve a jó kezdetnek, s most már azon tüzben
játszottak szemei, a minek ragyogása tul tesz minden gyémánton. Most már
bánom, hogy nem kértem – egy hetet.
– Jó, szólt Aladár. Tehát itt maradok egy hétig.
– Ha én azt tudtam volna, hogy ön ily nagylelkü kedélyhangulatban van,
azon kellett volna kezdenem, hogy maradjon itt egy hónapig.
Már itt Aladár érezte, hogy a kémjáratból eldöntő ütközetbe jutott s nem
parancsolt hangjának hazug közönyt többé, hanem engedte azt olyan
melegen szólni, a mint szivéből eredetileg fakadt.
– Itt maradok hát egy hónapig – kettőig, egy évig.
A leányka szavába vágott, könnyező szemmel lépve egyszerre hozzá, s
megragadva két kezével az ifju kezét.
– Maradjon ön itt örökre!…
– … Bizony örökre: viszonza Aladár kebléhez ölelve gyengéden a kedves
gyermeket.
A lyánka még kezében tartá Aladár jobbját, midőn az ifju őt magához
ölelte; azonban hirtelen kisiklott öleléséből, s mielőtt Aladár
sejthette volna gondolatát, félig lehajolva, félig magához emelve,
megcsókolá kedvese kezét, szemérmesen susogva: „én uram.“
Tehette már azután Aladár, hogy visszacsókolja a kedves gyermek kezét –
mind a kettőt – százszor egymásután: nem hozhatta azzal helyre, hogy egy
nőnek megengedte kezét csókolni, a ki szeret, imád, tisztel végnélkül,
megmérhetlenül; s kit mind ezért – előre bocsánatot kér.
– Jőjjön, jőjjön! szólt Erzsike karját Aladáréba fonva; s átvitte őt
magával atyja szobájába.
Az öreg Ankerschmidt, ki ha szavakat nem, de hangokat hallott ajtaján
keresztül, nem volt meglepetve, midőn leánya Aladár karján lépett be
hozzá.
– Nézd, atyám; szólt a gyermek: – én megkértem őt, s ő elvesz engem.
– Ezt gondoltam, szólt az öreg, kezét nyujtva Aladár elé, s midőn ezt
megfogta, magához ölelé, megcsókolá mindkét oldalról az ifju arczát, és
gyöngéden sugá: „kedves fiam.“
Aladár nem szólt semmit; nem volt az az ember, a ki gondolatait
fennhangon árulja, de gondolt arra, hogy ez embernek nagy joga van őt
fiának nevezni, mert a bevégzett élet után ő adta neki az ujra
kezdettet.
És ez a másik élet – jól kezdődik.
A politikai látkör czudar, a közélet szomoru; boldogság van ilyenkor
ott, a hol egy édes női szellem mindent megaranyozó büvköre kis világot
képez a nagy világban s feledteti, hogy micsoda szerencsétlen planétán
élünk?
Sok szép van az életben, a miről még nem irtak vezérczikkeket.
Aladár egészen ott felejtette magát Ankerschmidt szobájában; nem is
csoda: hiszen mennyi ujat, mennyi megbámulni valót talált ez uj
világban! Lehetséges-e, hogy ily piczi parányi kezek legyenek a világon;
s ezek a láthatatlan tündéri ujjacskák birjanak erővel belenyúlni a sors
érczgépezetébe; onnan kihuzni egy összemorzsoltatásra szánt halandót?
Lehetséges-e, hogy ily átlátszó szemek legyenek a világon, miken a
fényes léleknek minden tündöklő gondolatja keresztül olvasható?
Lehetséges-e, hogy egyetlen egy angyal magával hozza le az égből az
egész mennyországot?
És ha e némán is beszédes ajkakra tekinte Aladár, és arra gondolt, hogy
e tündérvilági bársony csókja az ő munkától barnult kezét érinté, akkor
erős fogadást kelle tennie magában, hogy hosszu évek sora egyenlitendi
ki e nagy tartozást. Mert egy nő csókja a szerető kezén éktelen
mennyiségü nagy adósság!
Az öreg Garanvölgyi megsokalta utoljára, hogy öcscse olyan sokáig
bucsuzik Ankerschmidtéktől, mert bizony egy pár óra is elmult már azóta,
hogy tőle eltávozott, s utoljára rá vette magát, hogy maga is átmenjen
vendégeihez.
Ő Ankerschmidt szobájába lépett be, s elmosolyodott, midőn ugyanott
Aladárt Erzsike mellett látta ülni; kinek Ankerschmidt épen akkor
magyarázta tréfás komolysággal, mennyire hasonlit a házasság a
várfogsághoz; a mit persze ő maga sem hitt, de neki sem hitt el senki.
Garanvölgyi tréfásan interpellálta Aladárt, mintha nem értené a dolgot.
– Csónakod készen áll…
– Már nem megyek sehova, szólt Aladár, bátyja elé vezetve piruló
kedvesét.
– Mi itt marasztottuk őt – minálunk: szólt Erzsike, vőlegényéhez simulva
szerelmesen.
– Pedig én már ide hozattam csónakodat – a folyosóra: szólt jószivü
sarcasmussal az öreg.
Ankerschmidt felkaczagott rá.
– A folyosóra a csónakot!
– Tudtam én, hogy ez lesz a vége, szólt az öreg. Erről a házasságról
elmondhatjuk, hogy nemcsak az „ég“ akarta, hanem még a „viz“ is igy
akarta. Jövőre azonban öcsém uram hiuságát erősen hűteni fogja az a
gondolat, hogy nem tudott másutt feleségre szert tenni, mint egy puszta
szigeten, a hol rajta kivül nem volt házasulandó férfi.
– Au contraire! ellenkezék nevetve Ankerschmidt; leányom asszony lesz
az, ki magának szemére vetheti, hogy nem tudott másként férjhez menni,
mint hogy egy halálra itélt rabot váltott meg kezével, mint valami
franczia regényben olvastam valaha.
A két kigunyolt szerető pedig e kereszttüz közepett olyan boldognak érzé
magát, egymást átölelve.
Ez ábrándos jelenetet Kampós uram érkezése szakitá félbe, ki nem találva
a többi szobákban senkit s azt hallva, hogy az urak mind
Ankerschmidtéknél vannak, nagy robajjal jött, s azon hirrel botlott be,
hogy a viz reggeltől fogva egy lábnyit apadt.
– Nem bánom én már, szólt Aladár, ki a zajra eléje sietett, ha egészen
elapad is.
– Nem „bánja?“ szólt elbámulva Kampós uram; hanem aztán egyszerre vége
lett a bámulatának, a mint Erzsike jó kedvüen kaczagva tette kezét
Aladár vállára s arczával oda feküdt kedvese karjára. – Most derült fel
egyszerre a derék férfiu agyában! – Áh há! hát azért haragudott a tens
ur, mikor tegnap előtt azt mondtam, hogy a viz apad. No ez…
De többet nem mondott szóval, hanem véleményét, mint erélyes hazafihoz
illik, tettekben akará nyilvánitani, ugyanis azon törekvéssel járult
urfia menyasszonyához, hogy annak most mindjárt kezet csókol; de azt
Erzsike semmikép nem engedte megtörténni, akint hiusitva meg a merényt,
hogy mind két kezét eldugta Aladár karja alá s nagy leczkét tartott igen
komolyan Kampós uramnak arról, hogy azt csak igen igen nagy és hatalmas
urak engedhetik meg igen igen alárendelt szolgáiknak, hogy nekik kezet
csókoljanak.
Aladár szerette volna a kedves tüneményt belélekzeni, és viselni
magában, mint lelket!
Annyi változást azonban még is okozott a kedélyekben Kampós uram
hirhozása, hogy mindenkit a szabadba készte a vágy, a vész apadását
megtekinteni.
Az ár még mindig tenger volt körül, de már nem hullámzott; oly sik volt,
mint a tükör.
– Menjünk csónakázni: inditványozá Garanvölgyi. Mienk ez a viz!
Az inditvány általános pártolásra talált. Aladár lélekvesztőjét is a
vizre tették, abba ő maga ült, Erzsikét, mint könnyü bokrétát emelve át
átellenesének. A csónakban Kampós uram és a két öreg ur foglaltak
helyet. A lélekvesztőt előre ereszték, s Kampós uramnak becsületszavát
vették, hogy nem forditja fel a csónakot.
– Merre evezzünk? kérdezé Aladár.
– A régi kastély felé: válaszolt Garanvölgyi.
Aladár igen roszul tudott irányt tartani ma, és igen igen lassan
evezett; hiszen nem is tehetett máskép, mikor maga előtt látta azt két
szemet, a mikbe nézni élet és álom együtt.
XVI. Az ócska ház.
Hja biz az ócska kastély még most is áll.
A tetejével ugyan nem bánt irgalmasan az idő, de alapjai nem engedik
magukat megrenditeni.
Pedig azt beszélik már róla, hogy összevissza van furdalva
patkánylyukaktól, elkorhadtak téglái, gerendáit megőrölte a szuh; csak
egy jóravaló zivatar kell neki, hogy halomra omoljon s megadja magát a
mulandóságnak: és ime, az uj épitmény hamarább összeroskadt s az ócska
ház még most is daczol az elemekkel, tanusagot téve róla, hogy a
hajdankor emberei nem ugy épitettek, hogy csak „tessék-lássék.“
Garanvölgyi fölnyitá a rozsdás lakatokat s bebocsátá vendégeit a kastély
tornáczába, melyről már akkor lefutott az apadó ár, vékony iszapréteget
hagyva maga után.
– Kedves nászuram; szólt Garanvölgyi, midőn az emlékezetes szobába
értek, melyben Bräuhäusel ur Aladár arczképét meglelé: évek előtt ön ezt
a kastélyt megakarta tőlem venni, minthogy utjában volt; akkor azt
mondtam, hogy nincsen ára. Most már engedékenyebb vagyok. Árát
szabhatom. Oda adom e kastélyt – s az ára, mint a népdal mondja: „egy
kemencze kalács s egy szép leány.“
– Meg van adva! szólt kedélyesen kaczagva Ankerschmidt, s a két öreg ur
hosszu kézszoritással erősité meg az alkut,
– E kastélyra önnek lesz egy kis szüksége most; mert addig, a mig uri
kastélyát fölépiteti, összeszoritkozhatik benne s innen legalább szeme
láttára vezetheti az épitkezést.
– Én nem azt gondoltam. Az összedült kastély helyébe én másikat nem
épitetek: – őszintén beszélek. Engem ez árviz százezer forinttal
szegényebbé tett. Eddig gazdálkodásom mellett tőkepénzes is voltam;
vagyonom egy része státuspapirokban feküdt: azokat most kénytelen vagyok
vásárra vinni, s a gazdálkodást kezdeni ott, a hol szomszédaim; megfogni
az ekeszarvát. Miután ön e kastélyt birtokomba bocsátá, én ezt fogom
felépittetni, uj tetőt rá, uj pallókat, szőnyegeket belé, az ablakokat
kissé magasabbra s itt fogunk együtt lakni az én kedves fiammal.
– Ohó, lovag uram! szólt Garanvölgyi; ebből az sül ki, hogy ön a házat
is megakarja kapni, meg az árát is magánál tartani. Én a házat „szép
leányért“ adtam. Következőleg a fiamuram és menyemasszony én nálam
fognak lakni.
– Ah uram; ön azt akarja, hogy én leányomtól megváljak, mikor senkim
sincs kivüle.
– Hát nekem van Aladáron kivül valakim?
– De ön már próbálta őt nélkülözni, sokáig távol volt.
– Annyival több ok, hogy már most nálam legyen.
– Lássa ön, szólt Ankerschmidt, kérésre forditva a dolgot; ön jó gazda;
én pedig semmihez sem értek. Szükségem van valakire, a ki gazdaságomra
felügyeljen.
– Inkább odaadom Kampóst.
Kampós uram sietett e szóra protestálni, hogy de a tens urtól, ha
kiverik sem megy sehova, még a muszkacsászárhoz sem.
– De hiszen közel fogunk lakni. Kegyed minden perczben átjöhet hozzánk.
– Feledi ön, hogy nekem fogadásom tartja, a mig Magyarországon más világ
nem lesz, ki nem menni a házból.
– Ah, de e fogadás már meg van törve e perczben, hisz ön ime itt van!
– Az igaz, mert csak azt fogadtam, hogy ki nem megyek, ki nem kocsizom,
ki nem lovagolok házamból, de azt nem fogadtam, hogy ki nem csónakázom.
Már pedig ez a viz holnap után nem lesz itt többé, s én ismét magányomba
vagyok zárva. Ebből már most ön világosan láthatja, hogy nekem előnyöm
van ön felett azt követelni, hogy az ifju pár az én házamban legyen
otthon.
Ankerschmidt még nem adta fel a partiet.
– Táblabiró ur! ön alkotmányos ember; tudja azt, hogy semmit rólunk,
nélkülünk! Mi az érdekelt felek nélkül határozunk. Helyes-e ez?
– Igaza van. Ők adjanak véleményt.
– De hátha nem egyeznek meg? Ha egyik ide, másik oda szavaz?
– Akkor „accessorium sequitur suum principale,“ a férj a fő, a nő
„elhagyja apját s követi férjét,“ ezt mondja az irás.
– Oh nem! A „votum Minervae“ asszonyi szavazat, és az dönt.
A két öreg ur a nagy disputában a szobákon végig járva, észre sem vevé,
hogy az érdekelt fél hátramaradt amaz emlékezetes szobában.
A szekrényke, mit a biróság vizsgálata után ismét visszaszolgáltattak,
most is ott állt az iróasztalon. Erzsike rögtön ráismert arra, s arra
vezeté Aladár figyelmét.
– Nézze ön, ez azon szekrényke, mely miatt hivatalos kutatás volt e
kastélyban, ezt foglalták el a bölcs urak.
– Ugy látszik, nem nyertek vele semmit, mert visszaadták.
– Nem találtak benne mást, mint egy csomó szerelmes levelet, a mik önhöz
voltak irva.
– Ah!
– Én kiváncsi voltam egyet elolvasni belőlük. Nem haragszik érte?
– Nem érdekelnek. (Aladár nem gondolt egyebet, mint hogy Pajtayné
hiábavalóságai lehetnek azok a régi időkből).
– Pedig az sok érzéssel volt irva. A ki azt irta, az önt nagyon, de
nagyon szerette.
– De talán nagyon régen lehetett az.
– Sőt még most is nagyon szereti.
– Azt mondani könnyü.
– Ne hirtelenkedjék! A ki önhöz azon leveleket irta, az önnek kedvesebb
még, mint én.
Aladár nyugodtan tette szivére kezét: „az én lelkem nem tud arról
semmit.“ (Azt gondolta mindig, hogy asszonyról van szó).
– De ha mégis e levelek olvasása után bebizonyodnék ön előtt, hogy
ezeknek irója méltó volt arra, hogy ön őt szeresse; akkor is elhagyná-e
őt én értem?
Lehetett-e e kérdésre más tenni Aladárnak, mint a kérdező kezét szivéhez
szoritani s e szivére tett ereklyére esküdni, fogadni, hogy elhagyna ő
érte mindent, mindent, még ha élete hozzá volna is nőve.
Ez alatt visszaérkeztek az öreg urak.
– Kedves bácsi, jőjjön ide; szólt enyelgő mosolygással Erzsike
Garanvölgyihez, s legyen tanuja annak, a mit Aladár e perczben nekem
fogadott.
– Nos, mi az?
– Hogy ő azt, ki e szekrénykében foglalt szerelmes leveleket irta, én
értem el fogja hagyni.
Garanvölgyi meglepetve fordult Aladárhoz:
– S te megigérted azt?
Aladár patheticus arczczal készült felelni, a mit Garanvölgyi nem
állhatott tovább, hanem vállára téve kezét, elnevette magát:
– No akkor öcsém; vigyázz magadra ezzel az oldalbordával, mert ebben
mesterünkre találtunk mind a ketten.
Azzal elővevé az óra lánczára csatolt kulcsot s kinyitá vele a
szekrénykét, melynek felső lapja Aladár arczképe volt, és alatta a
levelek.
– Ezeket én irtam hozzád.
Aladár azt akarta válaszolni, hogy akkor ezek nem szerelmes levelek, de
a mint az elsőt félig elolvasá, nem tehette ezt az ellenvetést; egy
fájó, szerető sziv sorai voltak azok; nem lehetett ebben ellentmondani.
Erzsike, a diadal első perczében, pajkos kaczagással tanusitá jó kedvét,
hanem a mint látta, hogy telnek meg Aladár szemei könynyel, egyszerre
heves zokogásra változott jó kedve; oda borult Garanvölgyi keblére és
bocsánatot kért tőle százszor, ezerszer; hiszen annyiszor vétett ellene!
Aladár az első levél olvasta után némán szoritá meg nagybátyja kezét; ki
az érzékeny jelenetnek azzal vetett véget, hogy „ugy-e öcsém, milyen
bolond az ember, mikor maga van.“
XVII. Különös pöreset.
Hetek multak el ezután; az árviz lassanként visszatért medrébe; először
általános iszap lett belőle, azután apró halastavacskák itt amott a
termő földek közepén, miket majd csak a harmadik nyár fog tökéletesen
kiszáritani; pusztulás, romlás képe mindenfelé, a mire utoljára undorral
néz már az ember, mikor restell rajta sopánkodni.
Még sokáig nehéz volt egyik faluból a másikba menni a megromlott utak
miatt, mikről a hidakat mind elhordta a viz; és Ankerschmidt nem sietett
Bräuhäusel urnak a „fekete levest“ csinálni.
– Ha ez az árviz nem lett volna, soha se kerültünk volna össze.
Nem törődött ő most egyébbel, mint hogy leánya boldog fog lenni; az első
vasárnap mindjárt kihirdetteték a házasulandó párt, s öröm volt az
öregeknek a fiatalokban ujra élni.
Annálfogva Ankerschmidt egyenkint kibontogatá a zsebkendőjére kötözött
bogokat, ez Grisáknak, ez Bräuhäuselnek, ez Mikucseknek szól. Csak a
negyedik marad meg: ez Aladárt illeti; de hisz azon sincs már mit
tartogatni tovább. Tudnak mindent.
Nem sokára kapott is egy levelet doctor Grisáktól, melyben az érdemes
férfiu nagy prosopopoeiával előadja, mily szigoru vizsgálat tartatik
illető helyeken a felett, hogy kinek hibája vagy vétsége okozta e több
millióra menő kárt; a bünös példásan fog lakolni. Az eddigi
nyomozásokból azonban az tünik ki, hogy „egy kis félreértés“ okozta az
egészet, mely Mikucsek urral történt; ki roszul értette át megbizatását;
azután az ő utasitásait is roszul értették meg; tévedés volt az egész; a
mi annyival világosabb fog lenni, mivel Mikucsek ur időközben
Gallicziába tevődött át, s hogy confrontáltathassék, elébb a külön
helytartóságok utján a miniszteriumot kell megkeresni, és végtére, ha
hibásnak találtatnék is, mit nyernének vele a károsultak? testén,
lelkén, meg az esernyőjén kivül semmije a földön; majd kiheveri ezt is
az ország, mint mást, stb. stb.
Ankerschmidt azt mondta rá, hogy igaza van, biz azzal kár is volna már a
papirost fogyasztani, hogy honnan eredt a szerencsétlenség? elég hogy
megvan.
Hanem e közben valami történt, a mit doktor Grisák nem tudott.
Mikucsek ur csakugyan jegyet váltott a postakocsira Lembergig; hanem a
mint a kocsi Forrónál a lejtőn fölfelé csendesen haladt éjszaka: egy
lövés történt az ablakon keresztül, oly közelről, hogy a lőpor füstje
egészen megfogta az üveget, a golyó egy kis gömbölyü lyukat ütött rajta,
mintha csak papir lett volna. Négyen ültek a kocsiban; s a négy közül
Mikucsekot találta a lövés; – rögtön halva maradt.
A gyilkos, kinek a kocsi felhágóján kellett tenni a lövést, rögtön ugy
eltünt, hogy nyomára nem lehetett akadni; e körülmény miatt a kassai
törvényszék a postakocsist és kalauzt fogatta el, mint közvetlenül
gyanuval terhelteket.
Erre azután egy sz...i földész jelenté föl magát a törvényszéknél, hogy
ne üldözzenek semmi ártatlant: a gyilkos ő volt.
Elmondta, hogy boszuból tevé a gyilkosságot, hogy erre készült; leirta
körülményesen, hogyan történt; mint lesett rá a postakocsira sötét
éjjel, hogy hágott föl a hintó lépcsőjére, hova hajitotta el a
pisztolyt, hol huzódott meg az árokban? Teljesebb vallomást kivánni sem
lehetett. Bizton kimondhatta rá minden biró a halált.
Azonban ugyanakkor, ugyanazon napon egy másik sz...i földész meg a
miskolczi törvényszék előtt jelent meg s ugyanazt a történetet saját
magával ugyanazon szavakkal mondá el; azt állitva, hogy ő volt a
gyilkos.
Az egyik följelentett neve volt Bárd Péter, a másiké Bárd Pál: testvérek
voltak.
De már most melyik volt hát az igazi gyilkos?
A törvényszék szembesité mind a kettőt; mind a ketten álltak ellébbeni
vallomásuk mellett.
Ha kérdék tőlük, miért állitja a másik ok nélkül, hogy ő követte el a
bünt? az volt kölcsönösen a feleletük, hogy a másik testvér saját magát
akarja feláldozni, hogy testvérét megmentse.
Az kétségtelen volt, hogy egyik a valóságos gyilkos, de az is
kétségtelen volt, hogy a másik meg nem az.