kell ereszteni a csónakot. (Ugyan jó, hogy ezt a csónakot előre küldte
Aladár urfi!) Majd én magam kormányzok! monda az öreg ur, s ekkor törte
meg először fogadását, hogy nem megy ki a házból, nyolcz esztendő óta.
Magam, még egy evező legénynyel, egy hosszu kötéllel, egy lábtóval
megindulánk a kastély felé. Nagy volt ám már akkor a hiba. Mondtam a
nagyságos urnak, hogy a bécsi pallér megérdemelné, hogy bezsindelyeznék
a fejét. A mint a pincze megtelt vizzel, egyszerre félre ment minden
boltozat. S a falakon akkora repedések támadtak, hogy keresztül lehetett
rajtok látni. A cselédnép jajveszékelve kiabált az ablakokban, s senki
sem látott utána, hogy valami módját keresse a menekülésnek. Mint később
megtudtuk, csak a kisasszonynak volt helyén a lelke, hogy egy nagy
zongora tokot lehozasson a padlásról; abból valami dereglyét készitendő,
de neki sem fogadott senki szót, hogy fölmenjen a padlásra, mind attól
félt, hogy a lépcső leomlik, s ő ott reked. Az öreg ur látva a
veszedelmet, neki támasztá a lábtót az erkélynek, s maga felmászva
rajta, belépett az ingadozó házba; s a sok rendetlen futkosó cselédséget
jól lehordva, megparancsolá nekik, hogy legyen eszük; a mi bár nehezükre
esett, de megfogadták. Azután a kisasszonynak nyujtá kezét, s
lesegitette a csónakba. Utána a többi leány cselédet, meg a kis Gyuszit.
Akkor engemet ott hagyott, s ő maga házáig kormányozta a csónakot. Ott
elhelyezve a kisasszonyt és a vászonnépet: megint visszatért a
férfihadért. Szakács, kukta, vadász s más efféle kenyérvesztegető
csónakra rakatott: ő ekkor maga maradt hátra két lovász legénynyel.
Azoknak megparancsolta, hogy álljanak az ajtóragaszték alá, ha félnek a
ház-omlástól. Hogy harmadszor is visszatértem a csónakkal, akkor azt
mondá: „no Kampós; ez a ház nem állja sokáig, ha ledül, kirabolhatják.
Innen tehát minden szekrényfélét, a mi be van zárva, át kell szállitani
az ócska kastélyba; azt nem viszi el a viz.“ Azzal ő maga minden
szekrényt ládát gyürüjével lepecsételt, s áthordatott a régi házba, ott
állnak a padláson, jó helyen; mindent megtalál a méltóságos ur. Mikor
ezzel is elkészültünk, akkor az istállókból kivezetteté a paripákat, s
azokat a csónak után kötve, átusztattuk a magunk házáig; ott azután egy
lehordott ól tetejéből egy hidat csinálva, ugy ugrattuk be az udvarra a
töltésen keresztül: igen szép volt azt nézni.
Mig Kampós uram rövid kivonatban iparkodott a nap eseményeit előadni,
azalatt a két csónak megérkezett Garanvölgyi háza elé, mely, mint kis
sziget a tenger közepén, feküdt az árviz lepte téren. Az ősi vert falnak
most tünt ki a haszna; olyan volt az, mint a szikla: még három lábnyira
állt ki a vizből.
Az emlékezetes óltetőből készült hid szolgált állomási kikötőül, azon
lehetett, mint egy dobogón, az udvarra lejutni.
XV. A kik egymást nem ismerték.
A csónakok megérkezését nem fogadták valami csatánynyal, már a hogy
tudniillik szinpadon történt volna; átalános egymás nyakába borulást
scénázva impromtu; a minek az volt a legfőbb oka, hogy az udvaron belől
folyvást annyi volt a dolog, hogy éjfél tájon is talpon tartá az
embereket. A roppant, husz holdnyi tér, melyet az udvar, park és szérüs
kertek képeztek, mint egy körülkeritett sziget a tenger közepén el volt
lepve ökrökkel, lovakkal, birkákkal, miket a tanyákról idehajtottak a
viz elől, a béresek egy része azoknak rendbentartásával foglalkozott,
más része a cselédségnek rözsekötegekkel erősité a töltést, a hol
félteni lehetett; jó formán észre sem vette senki a vendégek érkeztét,
az ispánon kivül, kinek erősen lelkére köté Kampós uram, hogy a
csónakokat lakatra kösse, s a lakat kulcsot a zsebébe tegye.
– Csakhogy itthon volnánk! Már most méltóságos uram, leszek oly bátor, a
kisasszonyhoz magam elvezetni; látom még ég a gyertya a szobájában; ifju
tensuram maga is oda talál az alatt az öreg urhoz.
Ankerschmidt kezet szoritott Aladárral, s a folyosón kétfelé válva,
egyik jobbra, másik balra tért. Mi tartunk Aladárral.
Az öreg ur is ébren volt még, midőn öcscse benyitott szobájába s
örvendve jött eléje.
– Hozott Isten! hogy jöttél ide?
– Egy lélekvesztőn. Ankerschmidtet is magammal hoztam.
– Azt ugyan jól tetted; a leánya agyonsirja magát apja után: azt meg én
hoztam ide. Fáradt vagy ugy-e?
– Arról nem tudok semmit; hanem inkább szomjas. Hajnal óta nem találtam
vizet, pedig rajta jöttem.
– Tehát éhes is vagy? A vacsora kész.
– Hogy vártak vele ily későig?
– Kampósra vártunk, ki csónakkal körjáratot tett, hogy nincs-e valahol
veszedelem a faluban?
– Találkoztunk. Együtt jöttünk vissza. Ő riasztotta fel álmából
Ankerschmidtet, ki szerencséjére aludt azalatt, mig kastélya romjait
megkerültük s nem látta sokáig azt a pusztulást.
– A vacsora kész, de te válts öltönyt, mert kisasszony van a háznál. Itt
szobád kulcsa.
– Egy percz mulva készen leszek, szólt Aladár s az ismerős szoba kulcsát
átvéve, megölelé bátyját s eltávozott. Ugy tett, mint a ki tudja, hogy
otthon van.
Aladár, mig bátyja házánál hagyott ruhatárában válogatna, elgondolá
magában, hogy mégis szépen van az elintézve a világon, hogy mikor egy
embert minden porczikájában megtörtek, földhöz csaptak, meggyürtek,
eltettek, megtépásztak, megint kilöktek, akkor az ember a legelső
ellenségét, a kit előtalál, fölveszi a csónakjába, reggeltől estig izzad
vele, hogy hazahozza, szárazra tegye, s mikor aztán már fáradtan,
éhesen, szomjasan szeretne végig nyulni a legelső szalmaágyon, akkor még
szépen frakkot kell huznia, hogy az ellensége leányától megkérdezhesse:
„Wie befinden Sie sich, mein Fräulein?“
Aladár semmi roszat sem kivánt a kisasszonynak magában; de azt csakugyan
nagyon szivesen hallotta volna, ha azt izené vala, hogy nem jöhet a
vacsorához, mert migraineje van, vagy már lefeküdt.
E várakozás azonban meghiusult; nem sokára hallá nagybátyja szavait, ki
őt sürgetni jött. Az étel az asztalon, a vendégek hiva vannak.
Jól van, tehát essünk át ezen is.
Az öreg ur megrázta Aladár vállát s azt dörmögé neki: képzeld, mintha
abba a dalidóba mennél, a melyben a branyiszkói nap után reggelig
tánczoltál.
– Lehetett akkor; sugá vissza Aladár.
Ezzel az ebédlő felé siettek, melyhez egy közös folyosón keresztül
lehetett mind a két szárnyról jutni. Igy történt, hogy csaknem az
ajtónál találkoztak össze a lovaggal és leányával.
Ilyen szük helyen sokkal kevesebb czeremoniát lehet az embernek
egymással tenni, nem is nézheti senki, merre van jobb, merre van bal? de
meg a dolog természete is ugy hozza magával, hogy a bemutatásokon hamar
át kell esni, mert az ajtóban nem lehet megállni.
Ankerschmidt egyik kezével leánya kezét fogta, másikat szivélyesen
nyujtá Garanvölgyinek s megrázta azt emberül.
– Uram, ön tudja azt, hogy én önnek mit tartozom köszönni?
– Semmit többet, mint a mennyit ön tett volna én értem hasonló
helyzetben.
– Én gyermekemet köszönöm önnek.
Ankerschmidt e szónál kénytelen volt leánya előtt tért nyitni, s a mint
e perczben Erzsike és Aladár egymással egyszerre szemközt kerültek, a
természethű gyermek hirtelen óvhatlanul odanyujtá kezét Aladárnak, s e
szókat rebegé:
– Én pedig önnek atyámat köszönöm.
Ha e kéz reszketéséből, ha e hang csodálatos varázsából, ha e szemek
igaz bűbájából nem értett volna az ifju valamit, ugy nem érdemelné, hogy
egy ilyen tündértitku könyv még valaha nyitva legyen előtte feledve.
A másik perczben már észrevette a leányka, hogy el hagyta ragadtatni
magát, s félénken huzta vissza kezét, és szemeit nem merte többet
felemelni azon arczra, melynek képe oly régóta él már szivében.
Szerencsére az estebéd zaja, s Kampós uram kinálgatási kedve hamar más
irányt adtak a társalgásnak, ki is a bortól nem sokára jó kedvet kapván,
kezdett nagyon beszédessé válni. Máskor is az volt, de most duplán.
– Csak azt az egyet sajnálom, hogy Aladár urfi nem volt itthon a
veszedelemkor.
– Miért öreg?
– Hogy maga szabadithatta volna meg a kisasszonyt. Ez már ugy illett
volna. Én azt regényben mindig ugy olvastam. Hiszen mink öregek…
Aladár látva, hogy ez most mindjárt veszedelmes dolgokat fog pengetni,
belevágott a beszédébe.
– Oh azért én is követtem el utközben hős tetteket, a mikről valaha
regényt lehet irni; én is mentettem meg veszélyben forgó lényt a végső
pillanatban.
Ankerschmidt gondolá magában; no ez a fiatal ember szereti itthon
elmondani a viselt dolgait, bizonyosan a megmentett népségről; ha
szereti, hát tegye.
– Hol? kit? kérdé mohón Kampós uram; ki szörnyen kapott rajta, hogy
Aladárnak egyszer már a saját szájából authentice hallhatja egy hős
kalandját.
– Hát a jegenyesen tul – egy ürgét. Szólt Aladár mosolyogva.
– Ah. Oh. Hangzott több oldalról is a kedvetlen észrevétel. Maga
Ankerschmidt is megrestelte a dolgot s sietett helyreigazitani a
tudósitást.
– No, azt elhallgatja fiatal barátunk, hogy a jegenyésen innen meg vagy
ezer embert szabaditott meg egy erőfeszitéssel és egy jó ötlet által.
– Ah, könyörgöm alássan, hogyan volt az, tessék elmondani! szabadék
Kampós ur, nagyon rajtaesve a hangon.
(Dehogy nem, gondolá magában Ankerschmidt; majd itt a leányom előtt,
hogy még jobban belé szerelmesitsem; már akkor csak inkább beszéljünk az
ürgéről).
– De valjon hova is lett a mi kis ürgénk? egészen elfeledkeztem róla a
nagy hevélyben: kérdezé Aladártól.
– Ott alszik a köpenyem zsebében most is, szólt Aladár; menjen Kampós
ur, hozza el.
– Mit? Én? Egy ürgét? kiálta felugorva a puritán férfiu. Mondja a
tekintetes ur, hogy hozzak el egy oroszlánt, egy bölény-bikát elhozom;
de egy ürgét! a nyavalya törne ki, ha hozzá kellene érnem. Nincs ahoz
fogható utálatos állat a nap alatt.
– Oh ne mondja, könyörge érte Erzsike; én olyan szépnek találom.
– No lássa; biztatá Aladár, a kisasszony szeretné látni.
Csunyának már nem merte ezután állitani Kampós uram; de rá fogta, hogy
harap; – hát Aladárt mért nem harapja meg? Az más. Az neutralis; de őtet
megismeri; mert ő dijt tüzött ki az ürge familia kiirtására. Őtet
harapta már meg farkas is, fel se vette, de az ürge harapásától meghal.
– Jól van no, hát majd érte megyek magam, szólt Aladár, s rögtön
felugrott az asztaltól s két percz mulva visszatért.
– Aha! kiálta Kampós uram, nem látva a visszatérő kezében a fertelmes
fenevadat; nincs meg ugy-e? Elszökött azóta, lyukat furt a ház alá, abba
elbujt, már most az ott el fog szaporodni s alámínázza az egész
kastélyt.
– Itt van biz az a kabátom ujjában, szólt Aladár s elővette az ott magát
rögtön elhelyezett állatocskát s tenyerébe fekteté. Ni hogy bámul a
gyertyába.
– Oh be gyönyörü kis állat; monda Erzsike, gyermeteg örömmel kapva a
tréfás állatocskán; milyen szép fekete szemei vannak!
Aladár aztán oda vitte hozzá a kis polgártárst; Erzsike megczirógatta
azt sima kezecskéjével.
– Hozzá ne nyuljon kisasszony, meglássa szerencsétlenül jár; óvá a
gyanutlan lelket a tapasztalt férfiu, Kampós. Jaj ha én hozzám olyan
közel volna, engem a láz futna végig.
Erzsike is érzett akkor valami delejes lázt átfutni idegein, a
közelléttől, – de nem az ürgéétől.
A bizalmas kicsi állat lassankint Aladár kezéről a czirógató kézre
kapaszkodott át, s onnan lassan felmászott a habzó musselinon, fel egész
a válláig, ott a bámulatos szép gömbölyü elefántcsont halomra leült; be
jól kiválasztotta a helyét az ördögtől született.
Kampós uramnak valóban halavány lett az arcza e látványra, mig Erzsike
gyönyörködve tekinte a játékos vadállatra; Aladár is gyönyörködve nézett
oda: talán nem is az ürgére; Ankerschmidt pedig sajnálta már, hogy ezt a
themát elő találta hozni.
– Megeszi-e a kenyeret? tudakolá Erzsike, próbára egy falatot törve
számára.
– Meg bizony! erősité kasznár ur, egész familiája a kenyerünkön
osztozik; azt sem várja, hogy megsüssük és kináljuk vele; elébb eszik
belőle, mint mi magunk.
A kis kenyérpusztitó el is vette mohón a falatot s a szék támlájára
szökve vele, ott mókusok módjára nyakába kapta bolyhos farkát s
elkezdett a kezéből élni: hogy azt még az öregek is megnevették.
– Adja ön nekem ezt a kis jövevényt: könyörge Erzsike Aladárnak.
– Szivesen.
– Hanem jó erős kaliczkát csináltasson neki, nagysád, sürgölé Kampós ur,
mert ez keresztül rágja a tölgyfát is.
– Ah! Ki tartaná kaliczkában a vendéget. Nálam szabadon kell neki járni.
Ebbe aztán Ankerschmidt is beleszólt.
– Gondold meg leánykám, hogy most magunk is vendégek vagyunk, s a mit
ugy hinak, hogy „nálunk,“ az a viz alatt van.
– Oh nem uram: igazitá őt helyre az öreg Garanvölgyi. Az én vendégem
otthon van a házamban. Azt akarom, hogy önök idehaza találják magukat
nálam mindaddig, mig kastélyukat ujra fölépithetik. Tanyám elég tágas; s
én ugy is egyedül vagyok.
E szónál gyöngéd szemrehányással tekinte Aladárra; s e szóra nagy
elhallgatás történt.
Az ilyen perczekben szokott az megtörténni, hogy mindazok, a kik ugy
elhallgattak, egy dologról gondolkoznak.
Leghamarább Ankerschmidt töré meg a csendet.
– Igen köszönöm önnek szives ajánlatát s nehéz volna okot találnom rá, a
miért visszautasitsam. Erzsike ugy is „bácsi“nak hija már önt.
– Oh, ön jól tudhatja, hogy a mi ismeretségünk nagyon régi keletü. Én
Erzsi kisasszonynak régi lekötelezettje vagyok. Ő is mentett meg
engemet, pedig akkor még nem is tudta, hogy valjon érdemes leszek-e rá?
– Mi volt az? kérdezé Aladár, Erzsikére tekintve.
– Oh semmi. Tréfa. Rebegé a gyermek, szépen elpirulva.
– De rám nézve komoly dolog volt az; monda Garanvölgyi.
– Hogyan, uram! szólt a hadastyán, poharát letakarva tenyerével, hogy
Kampós uram orozva tele ne tölthesse. Ön emlékeznék még ama bohóságra?
– Oh igen, még most is meg van nálam a levél, melyet először nem akartam
elolvasni, s melyért másodszor tisztelt szomszéd uram le akarta vágni a
fejemet, s melyet végtére azóta is mindig a tárczámban hordozok.
Azzal, hogy állitásáról mindenkit meggyőzzön, elővonta régi bőrtárczáját
s annak negyedik rejtekéből, hol legrégibb ereklyéi álltak: egy pár
magyar feliratu bankó anno elmult jó időből, egy kopott arczkép, egy
selyem rongy valami zászlóból stb. stb., onnan vette elő a gondosan
megőrzött levelkét, melyet a gyermeklyánka irt hozzá titokban, hogy
őrizkedjék a házi árulótól.
A levelet Aladárnak nyujtá, a többiek ugy is tudtak felőle.
Hanem egyet nem tudtak a többiek: azt, hogy Aladár e levél irásáról rá
fog ismerni arra a kézre, mely a szabadságát visszaszerző folyamodást
irta. Azt egyik sem sejtheté, hogy ő e folyamodást látta már valahol.
Aladár minden csepp vérét szivéhez érzé tódulni, midőn e levelet
megpillantá; nem olvasta ő, mit tartalmazhat, vagy tán olvasta is, de
nem gondolt reá; e vonásoknál azon sorok álltak szeme előtt, mik
gyermeteg őszinteséggel könyörögtek egy mindenkitől, saját magától is
elhagyott, elfelejtett veszendő fogolyért.
Tehát ez a kéz, ez a sziv volt az, mely csak tenni, és érezni tud, de
nem enged magára találni? Tehát nem a kik ugy mosolyognak már messziről,
hanem a ki beteszi az ablakot, mikor arra jönni látja; az volt a valódi?
– Nos, nem adod vissza a levelemet, vagy meg akarod könyvnélkül tanulni?
kérdé az elmélázottat Garanvölgyi.
– Azon gondolkozom, hogy ez irás ugy hasonlit – más valakinek az
irásához.
E pillanatban Aladárnak lehetetlen volt észre nem venni azt a
megdöbbenést, melylyel egyszerre pillantottak egymásra Ankerschmidt és
leánya; a leányka azután mily zavarodottan süté le szemeit, míg
Ankerschmidt alig tudott nyugalmat tettetni többé.
– Hjah öcsém, szólt Garanvölgyi visszatéve a levelkét ereklyés
rejtekébe, egyforma kézzel irnak sokan; egyforma szivvel kevesen.
Ankerschmidt nyugtalanságát Garanvölgyi arra magyarázta, hogy a nap
fáradalmai után nyugalomra vágyik, azért jelt adott a felkelésre, a mit
mindenki bucsuvételre használt, s nehány percz mulva mindenki szobájába
sietett.
Aladár éjszakai nyugalmáról ugyan nagyon roszul volt gondoskodva ama
levélke megmutatása által; az éjszakát jobban átábrándozta, mint
átaludta.
Ki tudja, tán van valami abban a babonában, a mit fiatal lyánkák
tartanak, hogy ha kedvesükről álmodnak és fölébredtek, megforditják a
vánkost fejük alatt, s akkor a kedvesnek kell a lyánkáról álmodni. S az
álom tündére bübájos tündér.
Garanvölgyi elbámult, midőn jókor hajnalban fölkelve, csendesen
lábhegyen lépdelt végig a folyosón, hogy az alvók felzavarása nélkül
juthasson ki az udvarra, a külső veszélyt megtekintendő; s már akkor
Aladárt egészen felöltözve látta szobájából kilépni.
– Hát te már fölkeltél?
– Igen; jókor elakarok menni.
– Menni? Hová? és min?
– A lélekvesztőn, a min jöttem; valahová, a hol hasznomat vehetik.
– De hát miért ily sietve?
– Menjünk szobájába bátyám. El fogom mondani.
Az öreg ur visszament Aladárral szobájába.
– Nos, mond el hát, ki kerget?
– Kedves bátyám, tegnap, midőn azt a levelkét megmutatta; én annak
vonásaiban ugyanazon irásra ismertem, melyet azon ismeretlen
folyamodáson láttam, a mi szabadságomért sikeresen esdett.
Garanvölgyit magát is nagyon meglepte e fölfedezés.
– E szerint e leány irta volna azt is.
– Igen. És én már most többet tudok, mint a mennyire szükségem van.
– És most azért elakarod hagyni a házat.
– Mit tehetek mást? Egy nővel találkozom életemben először, a kinek
szive van. Ha öreg asszony volna, örülnék rajta, mert azt mondhatnám
neki: „édes anyám!“ s kérném, hogy nevezzen fiának. De egy szép, okos,
érzelmes gyermek és én: minek találkozunk mi össze?
– Én nem látok benne semmi veszedelmet. Ha egymásba szerettek, elveszed
s neked adják.
– Jó bátyám; én szegény legény vagyok; fáradsággal keresem a kenyeret.
Ezek gazdagok. Ha én most itt maradok; a hol nem ő rajtuk áll, hogy
engem elfogadjanak-e vagy sem? midőn az árviz őket épen hozzánk
kergette, s nincs módjukban, hogy ha akarnak, elutasitsanak; hanem
kényszeritve vannak egy födél alatt lenni velem, s ha nem akarnak látni,
nem akarnak hallani, még csak azzal sem segithetnek magukon, hogy itt
hagyjanak, mert köröskörül tenger van! és, ha én még is felhasználom ezt
a szomoru helyzetet, és itt maradok; nem jutok-e egy erkölcsi értékbe
azzal a Karaib szigeti indiánnal, ki a hozzámenekült hajótörteket
megeszi?
– Igazad van; eredj.
Az öreg ur megszoritá öcscse kezét s még egyszer azt mondá neki:
„eredj:“ azzal karjába fogódzott s ki ment vele az udvarra további
intézkedéseket tenni.
A cselédek tudósitásai szerint az éjjel a szél nagyon veszélyeztette a
töltéseket. Aladár rögtön intézkedett, hogy nehány hombár, melyet
megraktak kővel, oly hevenyészett sarkantyút képezzen a töltés előtt,
melyen a hullám rohama megtörjék; mire e munka készen volt, eljött a
reggelizés ideje; s ott még egyszer kellett találkoznia Aladárnak
Ankerschmidtékkel.
Aladár minthogy szökve nem mehetett el a háztól, bucsuzás fejében
megmondá Ankerschmidtnek, hogy ismét csónakra ül, és ha lehet felevez
Tisza-Dobig; a hol a romlás eredete van.
– Mit használhat ön ott most? kérdé tőle Ankerschmidt, hogy ellenkezzék
vele.
– Semmit; de legalább tanulmányozhatok.
– Én pedig arra számitottam, hogy ma reggel kirándulást teszünk a külső
tanyákra.
Ez marasztalás volt in optima forma; a mit nem lehetett elutasitani.
– Nem sietős az utam; nem bánom, ha kicsónakázunk, az idő szép.
Az öreg ur puskát is akart magával vinni, jó alkalom kinálkozván
vadászatra: de Erzsike lebeszélte róla. Minek az? vagy magát vagy
„valakit“ megtalálna még vele lőni.
Aladár körülhordta a csónakot ez uttal az omlott kastély mellékén, mely
bámulatos szépen összevissza volt roskadva; Ankershmidt káromkodott
mindenféle nyelven, minden „teremtette“ és „Kreuzsakerment“ után
bocsánatot kérve utitársától az illetlen szóért. Aladár biztatta, hogy
csak tessék, az tisztitja az embert; azért a magyar ember kedélye olyan
traktabilis, hogy kikáromkodja magát, nem tartogatja sokáig.
– No, csakhogy magunk megvagyunk – szólt végre a hadastyán, megnyugodva;
menjünk a mezőre, akarom mondani: a tengerre.
Azzal zsebkendője szegletébe egy bogot kötött; mely alkalommal Aladár
észrevevé, hogy ugyanannak a másik három szeglete is csomóba van már
kötve. Nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze, hogy mire való lesz az?
– Ez a csomó, a mit most kötöttem? Ez arra emlékeztet, hogy legközelebb,
a mint Grisák barátommal összejövök, annak a hajába kapok s megkérdezem
tőle, miféle derék emberrel épittette fel a kastélyomat? Ez a másik
csomó amice Mikucseknek szól, hogy mi keresete volt a töltés hosszában a
mult éjjeleken? Ez a harmadik Bräuhäusel ur számára van kötve. No iszen
azt a spektáklit kell majd megnézni, a mit én ott csinálok, ama bizonyos
protectio utján készült zsilipért.
A negyediket elhallgatta.
– Hát a negyedik?
– Az? Azt csak ugy kötöttem, véletlenül; az nem jelent semmit.
Délig sok szép vidéket be lehete csónakázni; néhol a határkő meglátszott
a vizben; ott Ankerschmidt megjegyzé: itt kezdődik az én földem.
Egy helyen azonban szép dombos emelkedés volt, az mint sziget állt ki a
tengerből, ottan kikötött Aladár.
A domb árpával volt benőve, mely gazdag négysoros kalászait már
kihányta, az egész tér lehetett ötven lépés körüljárva. – Azon
elbizonyoztak mind a ketten, kié lehet az a menekült föld? Ankerschmidt
azt állitá hogy Garanvölgyié, Aladár Ankerschmidténak mondta.
– Akárkié, vigyünk haza belőle mutatványt, hogy ime zöldet láttunk, mint
a Nóé galambjai.
Azzal Ankerschmidt egy marok árpát leszakasztott; Aladár is leszedett
kilencz szálat s a kalapja mellé tüzte.
– Tenger biz ez; szólt a lovag, széttekintve a sik viz felett. És most
elmondhatjuk, ifju barátom, mind a ketten, hogy birtokaink egy helyen
vannak, az enyim is a tenger fenekén, mint az öné.
– Minden hasonlitás sántit.
– Az enyim nem sántit. Most én sem juthatok a földemhez, ön sem: ez
homogen eset; a mikorra én az enyimhez juthatok, akkorra ön is hozzá fog
jutni a magáéhoz.
– Hogy érti ön ezt?
– Bizonyosan tudom, hogy ön kegyelem utján vissza fogja kapni elkobzott
jószágait.
Aladár fejében egy gondolat szikrája villant meg.
– Ha ön ezt tudja, uram, akkor azt is tudni fogja, kinek köszönhetem e
nem remélt kegyet; kérem, adja át neki e forró kézszoritást.
Ankerschmidt észrevette, hogy Aladár előtt többet talált elárulni, mint
a mennyit akar s sietett hevesen tiltakozni.
– Ifju barátom, én kijelentem önnek, hogy kegyet csak annak köszönhet
ön, a kitől jön. E leczkét tőlem, mint vén katonától, vegye jó néven; s
ne keressen titkos pártfogókat, a mik önnek nincsenek.
Aladár megköszönte a tanitást; eleget tudott már.
E hir uj eszméket öntött szivébe. Nem a birtok öröme volt az; Aladár,
mint minden igaz gavallér, jól tudta azt, hogy a birtok csak
kötelezettség, s a ki éveinkben Magyarországon terjedelmes földnek ura;
annak kötelessége megszámlálhatatlan, s ahhoz mérve a legterhesebb
foglalkozás is valóban sinecura! hanem boldoggá tette az a gondolat,
hogy többé nem nevezheti senki önzésnek azt, a mi szerelem.
És boldoggá tette az a gondolat, hogy keresztül látott egy család
jellemén, melyet eddig nem ismert.
Egy gyermek, angyali részvétből, nem érdekből, nem is női hajlamból,
hanem csupán a jóknak azon ösztönéből, mely az érző lelket a szenvedők
felé hajlitja, megóvni igyekezik egy öreg embert, akkoriban nagyon
járványos veszélytől. Ez öreg embernek szeretett rokona van, ki
státus-börtönben sinylik; kit mindenki elfelejtett, s kiért az öreg maga
nem tehet semmit, mert minden lépésével csak ártana neki; az idegen ur
gyermeke titokban folyamodást ir érte; az apa nem haragszik ezért, maga
eljár vele; meglátogatja a foglyot börtönében, ott gorombáskodik vele,
nehogy az sejtse, ki hozta el szabadulása olajágát; itthon elzárja előle
leányát, nehogy megszeressék egymást s valaki azt mondhassa, azért
esdett a trón előtt, ősz érdemeire hivatkozva, egy elitélt vagyonának
visszaadásaért, hogy azt saját leányának szerezze meg. Ezért utasitá el
a látogatót az első találkozás után, s ovakodott vele összeköttetésbe
jönni.
S nem is történt volna az meg soha, hogy egymást megismerjék, ha csak a
romboló árviz egy kis szigetre össze nem sepri mindnyájukat.
Aladár visszatértiben nem találta oly szemetesnek a viz felszinét, mint
eddig.
Mit nyom az mind, a mi a földön elveszett, ahoz mérve, a mit a sziv
nyert?
Délre haza jutva, legelébb is Kampós uram azzal az örvendetes hirrel
fogadá őket, hogy mig oda voltak, az alatt az ár két hüvelyket apadt.
Aladár nem örült már annak; s még beleveszett a kasznárba, hogy mit tud
ezen ugy jubileálni, mikor ez kétségtelenül arra mutat, hogy másutt uj
gátat szakitott az ár, s más vidéket is elöntött.
Erzsike kijött atyja elé, kinek Aladár megmentett paripáit mutogatta meg
az akolban, s onnan atyja karjába füződve, ment fel a lakházba. Fején
rózsaszin szalagos szalma kalap volt vadrózsa bimbókkal, miket a kert
sövényéről tépett.