irányban széledezni kezdett a folytonosan emelkedő ár ellen küzdve, s a
félig zöld, félig kék sikon tekervényesen haladva a fenyegetett falvak
tornyai felé.
Ankerschmidt ez alatt nyugtalanul járt alá s fel a gáton s hosszu
bajuszát sodorgatta aggodalmában, mintha az volna mind ennek az oka.
Nem sokára visszatért hozzá Aladár.
– Most már rendelkezésére állok uram, ugy-e bár, nem lehetett többé
kocsin haza menni? A jegenyési erdőn tul már eléje került önnek az
árviz.
– Valóban onnan tértem vissza. Egy kicsit úsztunk is.
– Már most a kocsit jó lesz Szolnok felé elbocsátani, a töltésen bizton
eljuthat odáig, itt nincs vele mit keresni egy ideig.
– De én haza akarok menni. Mi van otthon? otthon!
– Tudom: hiszen majd együtt megyünk. Magam is sietek szegény bátyámhoz.
Az én hivatalom három hétre fel van függesztve, addig nem tehetünk
jobbat, mint ha vizbehaló lakosokat halászgatunk ki.
– De ön minden dereglyét elbocsátott már.
– Igen. Azok a legközelebb eső falvakba vannak rendelve, mikhez már
ellehet dereglyével egészen jutni; de ha mi hazáig akarunk vergődni,
kénytelenek leszünk beérni egy kis könnyü alkotmánynyal?
– Alkotmánynyal?
– Ne tessék megijedni! nem constitutióról beszélek, hanem erről a kis
sütőteknőről idelenn; ebbe beleülünk ketten, épen csak annyi emberre
való; s az a jó benne, hogy a hol száraz földet érünk, az ember vállára
kapja, s elviszi odáig, a hol megint következik a viz.
Valóban furcsa kis „alkotmány“ volt az: egyetlen faderékból vájt csónak,
egy csáklyával, egy evezővel. Lélekvesztőnek is nevezik az ilyen
alkotmányt.
Ankerschmidt csóválta a fejét, mikor azt meglátta.
– Ugy hiszem, szólt Aladár, hogy mi mind a ketten azt akarjuk, hogy
minél előbb ott legyünk, a hol valakink van, a kinek életeért aggódunk:
kegyednek leánya, nekem nagybátyám.
Furcsa fiu! gondolá Ankerschmidt; egy nagybátya életeért remeg, a kinek
vagyonát örökölni fogja!
– Már pedig ha toronyirányában akarunk haladni, s azt sem akarjuk
bevárni, a mig egy sik tenger lesz előttünk a róna, a mi holnapig meg
lesz, akkor készen kell lennünk arra, hogy hol a csónak visz minket, hol
mi azt. Tehát uram! ha van önnek kedve rám bizni a lelkét, a gőzhajó
fütve van; harmadszor csengettek, tessék belépni.
– Mordkerl! dörmögé bajusza alatt a hadastyán; s azzal kocsisát a
lovakkal együtt Szolnok felé elbocsátva, elfogadta az ifju segélykezét,
kit nyugodt kedélyéből semmi küzdelem, még az elemek haragja sem birt
kiforgatni.
A hosszu, keskeny csónak tökéletesen tele volt két emberrel; Aladár
kezébe vette a csáklyát s meginditá a jármüvet, csak arra az egyre kérve
utitársát, hogy maradjon szépen ülve a lélekvesztő orrában.
Ankerschmidt tapasztalá, hogy nagyon jó kis eszköz ez hozzá értő
kezében. A kis csónak madárkönnyüséggel siklott végig a viz tükre
felett, nem mindenütt az ut mentében haladva, hanem keresztül szelve a
réteket, miken az ifju mérnök bámulatos biztossággal tudta tájékozni
magát s ugy tetszék neki, mintha ugyanazon házak és tanyák közötti tér,
mik mellett az imént kocsin jött el, igy csónakon sokkal rövidebb volna.
Néhol a csáklyát le kellett tenni a kézből, s evezőhöz nyulni.
– Sokkal gyorsabban nől a viz, mint gondoltam, s még mindig szemközt
megyünk neki; szólt Aladár, erősen feszitve a lapátot.
– Ön talán fárad? felváltsam?
– Nem azt akartam vele mondani. Hanem azt, hogy minél jobban távozunk a
Tiszától, annál mélyebb az ár; messziről került elénk, tehát minél
távolabb, annál régibb a veszély.
Ankerschmidt szomoruan nézett le a vizfenékre. A viz szine alatt, melyen
a csónak átsikamlott, meglátszott a szép kalászos vetés; a buzavirág még
ott kéklett, a pipacs még ott piroslott közte, s a hajladozó kalászok, a
kék buzavirágok és piros pipacsok között ott viczkándoztak a tiszai apró
halacskák százai.
A vészharang zúgott minden faluból; a tornyok uszni látszottak az árban,
mint mikor délibáb mutogat kápráztató tengert. Csakhogy az most ez uttal
igazi tenger volt.
Egy egy félig elmerült fa meg volt rakva szokatlan zsellérekkel; nem
veréb és seregélyhad, hanem ürge, patkánysereg foglalta el minden ágát,
mely uszva odamenekült; minden irányban lehete látni ez uszó
fejecskéket, a mint a vizet átszelték, nyugpontot keresve.
Egyszer egy ilyen kis kárvallott ürge egyenesen Aladár csónaka felé
tartott; a mint az evező hordtávolába ért, elkezdett párvonalban uszni a
csónakkal, picziny orrát magasan feltartva a vizből, gömbölyü füleit
hátrahuzva s nagy terebély farkával kormányozva a vizben, s e közben oly
kérőleg tekintve okos, ragyogó szemeivel Aladárra.
– Ez ártatlan minket megmentőinek néz; szólt Aladár mosolyogva, s azzal
nyugalomba hozta az evező lapátot s odatartotta a kis menekvőnek.
Az abban a pillanatban felkapaszkodott az evezőre, s azután meg-meg
gondolt rohammal felkapaszkodott annak rudján, onnan átcsuszott a csónak
párkányára, s ott mind a négy lábát elnyujtva, fáradtan lehasalt.
Még a vadállatnak is bizalma van hozzá! elmélkedék magában Ankerschmidt.
A kis fenevad pedig csak feküdt ott lucskosan, sebesen lihegve, s okos
szemeivel folyvást Aladárt nézve; mintha mondaná: te nem vagy az, a ki
engem meg fog enni.
– Ez a jámbor ficzkó csakugyan utasszállitó gőzösnek nézett bennünket,
szólt Aladár, s azután kivette zsebkendőjét s ráveté a fekvő állatkára,
hogy ne dideregjen olyan nagyon; a mit az hálás köszönettel el is
fogadott, csak később dugta aztán ki a fejét, széttekintendő a világban;
s mint a ki átlátta, hogy biztos helyre jutott, első gondja volt, hogy
toilettet csináljon; parányi tenyerkéivel százszor megmosta furcsa
füleit, bajuszos pofácskáját, azután fogaival fölberzegetve hátán és
oldalain az összecsapzott szőrt, utoljára hosszu lombos farkát keritve
előre s végig fésülgetve gyors körmöcskéivel, azután megint ujra kezdve
a mosdást, utoljára pedig két hátulsó lábára ült s ürgék szokása szerint
elkezdett szorgalmatosan fonni.
– Az én barátom, ugy látszik, hogy egészen itthon találja magát, szólt
Aladár, tulsó oldalra forditva az evezőt, hogy el ne riassza vele az
ijedős természetü állatkát.
Nemsokára ismét szimatolva kezdé fejét emelgetni a menekült, mintha
valamit keresne, s azt a sajátszerü czinczogást hallatta, a mi olyan,
mintha titkon hegedüt hordozna magával.
– Az én barátom, ugy látszik, nem annyira szomjas, mint éhes. – Azzal
előkeresett Aladár zsebéből egy darab kenyeret, – tegnapi vacsora
maradványát – s abból morzsákat tördelve odahinté a piczi állat elé. És
ez elfogadta a kinálást, fölszedegette a morzsákat, mindegyiket külön
kézre fogva s ugy költve el, azután elégülten bujt a sátorba vissza,
melyet Aladár odavetett zsebkendője képezett számára.
Ankerschmidt azt gondolá magában, hogy milyen jó dolga van annak, a ki
utjába esik a szánakozónak.
– Mikorra reméli ön, hogy haza érünk? kérdé, saját gondjára térve.
– Most délre jár, a jegenyés erdő fele ut, s már közel látszik; ha odáig
eljutottunk négy óra alatt, a másik felét az utnak három alatt
bevégezzük, mert a szakadáson tul nem ellenünk, hanem utunk irányában
fog folyni a viz.
– Valjon mi történhetett azóta azon emberekkel, a kik ott az utra
kiszorulva várták a szabadulást?
– Bizonyosan még most is várják, mert ezen a környéken a dereglyének
hire sincsen. Egyébiránt feléjük fogunk menni.
– De hisz mi ezzel a kis lélekvesztővel meg nem szabadithatunk annyi
száz embert.
– Ezzel a lélekvesztővel nem; de talán egy jó ötlettel. Támad az
embernek mikor nagy szüksége van rá.
Azzal derült arczczal evezett tovább, mint ki mulatságra jár, s tréfának
veszi a veszélyt.
Fél óra mulva elérték a jegenyés erdőt, a honnan Ankerschmidt
visszafordult; mint egy magányos sziget állt az ki a vizből; legszélső
fái már a vizben áztatták lábaikat.
A mint az erdőt megkerülték, már messziről hangzott füleikbe valami
határozatlan zaj, mindenféle emberi hang siket vegyülete, mint távoli
népes vásár hangja; csakhogy sokkal szomorubb annál. A sik kitárultával
uj szinhelye mutatkozott a vésznek. Az átszakasztott ut töltése most már
mind a két oldalán sik tengertől volt ostromolva, a hab széles fodrokban
jött felé mindig uj meg uj rohammal, s elsepréssel fenyegeté az egész
ellenálló gátat.
Alig volt hatszáz ölnyi a száraz tér, mely még kiáll a vizből, s melyről
előre vagy hátra menni már akkor sem lehetett, mikor Ankerschmidt
először itt volt. És e keskeny veszendő gáton száz meg száz szekéren
jajveszéklő nők, siró gyermekek csapata tördelte kezeit; férfiak magas
póznákon lobogtattak fehér kendőket, segélyt, szabadulást kiáltott
minden torok. A viz nőttön nő; ha az éjjel meg nem szabadulhatnak onnan,
a reggel nem fog ott találni sem embert, sem szekeret, sem töltést.
Ilyenkor, mint guny a sorstól, kanyarodott feléjük a kis lélekvesztő,
midőn dereglyére lett volna szükség.
Midőn olyan közel ért a veszélyben forgó néphez Aladár, hogy szavait
megérthették, neki ereszté hangját.
– Hahó! Van-e itt egy okos ember? Ha van, álljon elő, hadd beszélek
vele, a többi meg fogja be a száját.
Erre csakugyan elhallgattak, s akadt egy egy ősz haju ember, a ki
levette a kalapját, s elvállalta, hogy ő okos ember.
– Nem kell jajgatni, hanem segiteni magunkon! szólt Aladár, közelebb
huzva csónakát; mire való ott az a jegenyés erdő? oda kell menekülni
mindenkinek.
– Oda ám uram! szólt fejét vakarva az öreg, de uszni nem tudunk; s ha
tudnánk is, a sok asszonycselédet csak nem hagyhatjuk itt vesztére.
– Hát ki mondta, hogy itt hagyjátok, azoknak is át kell jutni. Én persze
ezer embert át nem hordhatok az erdőig ezen a ladikon, mert az három
napig tartana, és addig a viz nem vár; hanem ha tizszer fordulok,
átvihetek tiz markos legényt, a ki azután hevenyében ledönt nehány szál
fát, tutajt üt össze, s a tutajon áthordhatja az egész társaságot az
erdőbe; onnan aztán csak nem visz el senkit a viz, mig érte jőnek.
A megrémült népnek tetszett nagyon a mentő javaslat; egyszerre ugrottak
ötvenen is, hogy készek átmenni a tutaj-készitésre.
– Csak sorjára a dolgot! Majd előbb a méltóságos ur kiszáll, mert hárman
nem férünk; az evezőt pedig nem adom a kezemből, mert nem tud minden
ember ezzel a lélekvesztővel bánni, s ha felforditja, akkor aztán mind
itt rekedtünk. Tehát előbb, uram, ha megengedné, az erdőnél megállanánk.
– Ott nem használhatok, szólt Ankerschmidt; hasznosabbnak látnám itt
szállni ki a nép közé, legalább lenne, a ki rendet tartson.
– Az még jobb lesz. Aladár nem is vesztegetett több szót, nehány evező
nyomással parthoz állitá a csónakot, s kihagyta lépni Ankerschmidtet.
„Atyafiak, ezennel kijelentem, hogy a mit a méltóságos ur parancsolni
fog, annak engedelmeskedni kell. Ostromállapot van, sok száz élet forog
kérdésben, a ki szót nem fogad, azt teketoria nélkül főbe lövöm.“
A fenyegetés használt, a tolakodók szépen távol maradtak, s Ankerschmidt
kiválaszthatta csendesen a legmarkosabb legényt, kit Aladár legelőbb
szállitson az erdőig.
Öt percz kellett oda és visszatérni.
Visszajövet kérdezé Aladár Ankerschmidtől, hogy viseli magát a publicum
a kivételes törvények alatt?
– Mint bölcs emberekhez illik.
– Ezt szeretem hallani. Nem is magyar embernek való, hogy veszedelem
idején kiabáljon.
– De mikor ugy retteg a cselédség ettől a nagy viztől? jegyzé meg az ősz
földmives.
– Micsoda nagy viz? Hát a tenger nem nagyobb viz? Hát még ha az
megharagszik? Hát mikor az angol hajósok alatt meggyulad a hajó a tenger
közepén, száz mértföldnyire a parttól? mit csinálnak azok? No majd
elmondom, ha megint visszafordulok. Ülj veszteg öcsém ott a ladik
orrában, s ne félj addig, mig engem látsz!
Öt percz mulva megint átjött a ladik, Aladár folytatá beszédét addig,
mig a harmadik legény elhelyezte magát.
– Hát azt teszi az angol, hogy az égő hajóról előbb csónakra szállitja
az asszonyokat, gyerekeket, aztán férfi utasokat, azután az élelmi
szert, azután a leveleket és a hajószerszámokat, s csak azután hagyja el
a hajót maga a hajóslegénység s a ki utoljára távozik el; az maga a
hajóskapitány.
– Jól van uram, szólt az öreg; én leszek hát az a hajós kapitány itt
most ezen a vizen.
Az erdőben minden fordulónál több fejsze kezdett kongani; a nagy szálas
jegenyefák egymásután omlottak a földre, mire a tizedik legényt is
átszállitá a csónak, már akkor annyi fa volt levágva, hogy két tutajt
össze lehetett belőle tákolni. Aladár azt is megmutatta hogyan kell,
mert ez a soha vizet nem látott nép gyámoltalan volt az ilyen munkában;
készitett nekik kormányt, evezőt, elrendelte, hogyan kell a tutajt a
fahengereken a vizre ereszteni, s azután két legényt maga mellé véve,
csónakát a tutajhoz köté s átkormányozta azt a töltésig.
Nagyobb örömriadal nem fogadott még parthoz közelitő jármüvet, mint e
szerény uszó talpat. Annyi száz veszendő lélek látta benne jövendő
napjait megtartva: annyi szem lett nedves e látásra.
– Atyafiak! Szólt Aladár a parthoz érve; most már csak rendet kell
tartani, s azután nem lesz semmi baj. Legelőször az asszony és gyerek
népet kell átszállitani, a kik legjobban félnek s szaporitják a bajt.
Azután megint egy csoport erős fiatalt, a kik még egy nagyobb tutajt
készitsenek, utoljára maradnak az öregek, a kiknek legtöbb eszük van.
Egyszerre harmincznál több embert nem szabad fölvenni. Mikor minden
ember biztos helyen lesz, akkor át lehet jönni a lábas jószágért, csak a
tutaj mellé kell kötni, az átuszik, ha van mihez ragaszkodnia.
Ugyanekkor a szekereket is fel lehet rakni szétszedett állapotban. Nem
fog semmi itt veszni. A kormányos vigyázzon mindig, hogy a tutaj
balszegletét a viz folyása ellen tartsa. Holdvilággal minden
elkészülhet. Hát kend, öreg, mit sirat még?
Az öreg előljáró megtörlé veresre sirt szemeit inge ujjával s
megcsóválta fejét.
– Igaz, tens uram, hogy az életünk eképen mentséget talál, de ha elnézem
ezt a gyönyörü sikságot, s elgondolom, hogy ez tegnap még mind zöld
vetés volt, olyan, mint az áldás! s ma már viz alatt van; lehetetlen,
hogy ki ne essek a szememből a köny.
– Jaj öreg, a szegény tótokat odafenn Árvában soha se viszi el az árviz.
Az ott, hogy is mondja a Kis Tükör: „él a szegénységnek zabkenyerével.“
Kendteknek pedig ide lenn a sikon ötven esztendeig jó dolguk van; ha
egyszer csapás éri, a másik esztendőben majd kiheverik, azért a magyar
ember csak nem megy koldulni a szomszédba. Nekem is van nagy jószágom,
nem egy napja, hanem nyolcz esztendeje már, hogy rajta van az árviz, nem
is megy le róla soha; azért még sem pityergek, hanem látok dolog után.
Kiteremti az Isten, kinek mire szüksége van; nem hal meg Magyarországon
éhen senki, csak a két tenyerét ne sajnálja.
Az öreg meggondolta a dolgot s azt mondta, hogy „biz igaz a!“
– No nem sirunk hát többet. Ezt se tesszük. Hanem ha szabad
megtudakolnunk becsületes nevét; mondaná meg, hadd hirdetnénk az
ismerőseinknek, ki szabaditott meg e mostani szorongattatásunkból? hogy
még az unokáinknak is meghagyhatnók, kit emlegessenek meg, a midőn az uj
házak mestergerendáin olvasni fogják az „épitődött Anno Domini hányban?
a nagy árviz után!“
Aladár és Ankerschmidt e kérdésnél már a csónakban ültek, Aladár
megnyomta utitársa lábát, hogy hallgasson, ő pedig visszafordulva e
nevet mondá.
– Az én nevem Weltumsegler Jonathan.
Az öreg megcsóválta a fejét s azt jegyzé meg:
– No, ez sem igaz ám: tisztesség nem esik mondván.
Aladár pedig a vizbe nyomta a lapátot s a parton állók üdvriadala
mellett vágott neki ismét az özönnek.
– Ön a szerénységet egész a restelkedésig viszi, feddé az ifjut a lovag
ur; hogy még a nevét sem fedezé föl a jámborok előtt; a kik valóban oly
hálaérzettel kérték azt.
– Nem restelkedésből tettem én azt, hanem azért, mert a jámborok szája
eljár, s igy azután a nevemet majd nemcsak az unokák emlegetnék, hanem a
Bezirks-Vorstandok is.
– Ah! igen? ön attól tart, hogy a hatóság megtudná önnek e dicséretes
tettét, s fél tőle, hogy valami kitüntetést kap, s még a hivatalos
lapban nyilvánosan megdicsérik. Már igy értem.
– Dehogy érti. Attól tartok, hogy a mint lefut a viz, meglátják a sok
levágott fát a kamarális erdőben, megidéznek „wegen Forstfrewel“ s ugy
rám olvassák a paragraphust, hogy meg sem moczczanhatok ellene, már
pedig én, ki előkelő várfogoly voltam, restelnék most megint alsóbb
fokozatu fegyenczházi fogságba kerülni.
Már ez ellen aztán Ankerschmidtnek sem volt semmi szava.
– Siessünk haza felé. Két órát eltöltöttünk itten, azt most éjszakával
kell helyrepótolnunk.
– Ön kifáradhatott.
– Még nem érzek belőle semmit.
– Szivesen felváltanám.
– Kardot, evezőt soha sem adok ki a kezemből. Különben most már könnyebb
munkánk lesz, a viz-folyás mentébe jutottunk.
– Nem látni még a falu tornyát?
– Nem. De azért jól ismerem az utat. Sötét éjjel is oda találnék; hát
még fényes holdvilágnál.
A csónak csakugyan sebesebben haladt, mint délelőtt, most már nem tiszta
átlátszó vizen, alulról feltündöklő zöld vetés, pipacsvirág fölött;
hanem rút, szemetes habarékban, a mint az egyenesen jött a Tiszáról,
felszine ellepve nádgyökérrel és réti szénával.
Valami távol vadaskert lakóit felverhette a viz, azok ott usztak végig a
csónak előtt hosszu sorban, oly közel, hogy Aladárnak várni kellett, mig
a hosszu convoi elhalad előttük; a pompás szarvasok ágbogas agancsai, az
őzünők okos fejecskéi meg sem rebbentek emberi közelléttől s a
szarvascsorda közepén ott uszott nagy lubiczkolással – egy csikasz
farkas.
– Ha ezek a jegenyésre menekülnek: az én embereimnek lesz ma
vadpecsenyéjük, s két hét mulva bünvádi perük – vadórság miatt.
A nap jól lehaladt már, mire Aladár jelezte, hogy a falu tornya látszik
már a tenger látkörén.
Hanem még az nagy messzeség. A sikság optikája csalárd.
Aladár tanácsolá Ankerschmidtnek, hogy még ne nézegessen hátra, mert
beletelik három óra, a mig kastélyát megpillanthatja; addig sokkal jobb
lesz, ha végig fekszik a csónakban s megkisért egyet aludni, a mire nagy
szüksége lehet a tegnapi álmatlan éj után.
Ankerschmidt megfogadta, hogy lefeküdjék, azt ugyan erősen állitá, hogy
azért nem fog elaludni, minélfogva aztán, a mint a fejét letette,
csakugyan rögtön el is nyomta az álom.
S ha valaha fog valamiért köszönettel tartozni az életben Garanvölgyi
Aladárnak, ugy ez azon tanácsadása lesz, hogy aludja át ezt az időt.
Azt az időt, a mi alatt a csónak a lakóhely felé közeledik.
Hogy ne lássa perczről perczre közeledni azt a képet, mely a fényes
holdvilágnál oly kisértőn emelkedik ki a vizből; egy összeomlott kastély
képét.
Aladár látta ezt már, oly messziről, a minőre jó szemei elláttak, hogy
Ankerschmidt kastélyának teteje meggörbült: minden evezőnyomás, mely
közelebb hozta a tárgyat, világosabbá tette a romlást, már a dült
ablakok, a szétvált falak repedéseit lehete látni; már a leomlott
szárnyak, a beszakadt homlokzat romjai is kitüntek s Aladár örült
nagyon, hogy egyik evező nyomásról a másikra nem látja ezt Ankerschmidt
közelebb-közelebb jönni, ugy, miként ő.
Késő éjre járt az idő, az egész tájt nagy csend ülte: az a csend, a mi
az ébrenlevő lelkét megnépesiti bántalmas gondolatokkal; az elhagyottság
csendje.
Pusztitó elem foglalta el az egész sikot; a láthatáron két hold látszott
egymás felé közeliteni: egyik az égen, másik a vizen.
E szomoru világitásnál, mint nyomasztó álomlátás közeledett egyre az
Ankerschmidt kastély romalakja, minden evezőcsapásnál jobban kitüntetve
düledékeit. A félrecsuszott ablakok, a lefordult tető felmeredő
szarufái, a szétvált nyilás a tüzfalon, a magára maradt kémény, egy egy
meztelen boltozat, mindig világosabban rajzolódtak az estderünél.
Nemsokára az is kivehető lett, hogy a vizár a földszint ablakain át
hatolt be, s a mint a csónak végig haladt a homlokzat előtt, a mint a
kastély közepén be volt roskadva, azon keresztül, mint egy perspectivben
meglátszott az ősi alacsony kastély alakja, az nem omlott össze.
Aladár kétszeres igyekezettel feszité a lapátot; s tekintetét le nem
vette az alvó utitársról. Az volt szándéka, hogy nem költi őt fel;
elevez szótlanul a rom mellett, ne lássa ő azt meg, s csak akkor fogja
őt felkölteni, midőn nagybátyja házához értek, ki bizonyosan megfogadta
a jókor küldött tanácsot. Ott aztán bizonyosat fognak hallani a
kastélyban voltak sorsa felől.
De talán az álomra hunyt szemek is látnak valamit; s az álmodók
megérzik, ha közelit az a nagy gond, mely lelküket álmodva is eltölti, s
épen ugy látja most Ankerschmidt a csónakban végig fekve, azokat a
halomra dült köveket, azokat az összerecscsent gerendákat s a házán
keresztül omló hideg fekete árt, mintha nyitott szemmel nézné; csakhogy
ő még többet is lát, a kövek közt gyermekének véres testét, s a fekete
vizárban a mint annak szép hosszu selyem haja végig-végig uszik. Az alvó
homlokán nehéz veriték gyöngyözött alá s szakgatott lélekzetében
tehetlen kiáltások hangjai töredeztek.
Aladár aggodalmas sietséggel evezett el a dult kastély előtt; s már már
sikerült azt elhagynia, midőn az utczából, melynek végén a kastély állt,
egy másik csónak bukkant ki, melyet a kanyarodástól eddig nem lehetett
látni.
A holdvilágnál ép oly hamar ráismert Aladár a másik csónakosban
Kampósra, mint az ő reá, de mielőtt inthetett volna neki, hogy maradjon
veszteg, már késő volt; Kampós uram örömében akkorát rikoltott, hogy
arra minden alvónak fel kelle riadni.
– Hahó! ifja tensuram! Hahó! kiálta a lelkes ur, csáklyája végére tüzve
kalapját.
– Csitt, az Istenért ne kiabáljon… dörmögé Aladár, a házsorba igyekezve
jutni.
Már késő volt. Ankerschmidt az első kiáltásra felriadt fektéből, s a
mint szemeit felnyitotta; a legelső kép, a mit meglátott, összeomlott
kastélya volt. Talán ugyanazon látás, a miről folyton álmodott, testté
válva.
Nehány perczig mereven, jégszemekkel, halott arczczal nézett a rémképre;
azután felugrott, maga elé kapott, s az őrület hangján kiálta fel:
„leányom!“
Ha Aladár jókor meg nem ragadja, a vizbe esik.
„Leányom!!“ orditá magán kivül a hadastyán.
– Ott van nálunk! nincsen semmi baja! lármázott Kampós uram, ki most
észrevevé, milyen rettenetes ostobaságot követett el, s iparkodott
minden tőle kitelhető tudományával Aladár lélekvesztőjéhez csáklyázni,
erősen szerencséltetve azt a felfordulás minden esélyével.
Ankerschmidt arcza e szóra egyszerre kaczagásra vált, kaczagott, mint
egy gyermek, mint egy őrült.
– Igazán? Igaz-e az! Megszabaditották? semmi baj sincs? Mely kérdések
mindegyikét a naptár minden szenteire esküdve bizonyitá Kampós uram; oly
pazarul bánva az ugysegéljenekkel, mintha nagy rablásért vallatnák.
– Nincsen semmi baj méltóságos uram. Ámbár elég orozva jött ez a gonosz
veszedelem, éjnek idején; még sem történt semmi szerencsétlenség. A mint
a harangot meghuzták, az öreg ur egyszerre talpon volt; kijött hozzám,
kérdezte mi baj? Én mondtam, hogy a görgitői csőszök lóháton nyargalva
jöttek, hogy már a határban a viz. No hát akkor be kell tömetni az
utolsó kaput. A mint ez meg volt, már jött nagy harsogással az alsó
utcza végén, épen a méltóságos ur kastélya felől az Isten haragja, a
házak az utczán végig mind el voltak már töltésekkel rekesztve, hanem az
utcza egyszerre viz alatt állt s ma estig az ablakok aljáig emelkedett,
de azokon felül nem. A mi töltéseink ugy állják köröskörül, mint egy
vár. A mint a viz csónakázható lett, azt mondta az öreg ur: „no Kampós,
mit csinálnak most Ankerschmidték? azok nem fogadták meg az intést.“
– Erről beszéljen; erről, sürgeté őt a lovag, kit épen csak leánya
érdekelt.