okoskodását, hogy mikor az elemekkel szükséges küzdeni, akkor a mérnök
vezényszavát fogadja minden ember; – s a mint az uj töltésre felhágott,
kénytelen volt elismerni, hogy a Tisza valóban igen nagy ur.
A fölháborodott szőke folyam a közepén egészen kidomborodva zúdult
nyilsebesen gátjai közt alá.
A töltésen kivül maradt topolyfák koronái, miknek csak a hegye látszott
már ki a vizből, mutatták, mekkorát kellett annak nehány nap alatt
áradni.
A nagy száguldó viz szinén egyetlen hajót, egy jármüvet sem látni,
máskor e hely malmokkal szokott rakva lenni, a mik sorjában, mint
vadludak az égben, libegnek a kék viz fölött; terhes hajókat vontatnak
máskor alattságra fogott lovak; mig viz mentében mármarosi oláhok
tutajai szoktak csendesen vizmentén szállani; közben egy egy könnyü
gőzös füstje is jelt ád a távolból, mig a part mentében halászcsónakok
vontatják a kivetett háló apacsúrját, mely magasra áll ki fanyelével a
vizből; – most mind ez eltünt. A malmok összezuzva, letépve lánczaikról,
a jármüvek partra vontatva, az egész viz szine járatlan, még csak az
egyik partról a másikra átjáró komp sem próbálkozik a viz erejével. A
kötél, feszesen megdagadva huzódik egyik parttól a másikig; a varjuk
százával ülnek rajta sorban, mintha az ő számukra volna az csupán ottan.
Csak néha rémlik meg az egymás hátára tolakodó hullámok között valami
fekete, a mi a vizből kétes alakú félrészszel kilátszik. Az ember
találgatja, mi lehetne az? darab fa? házból elhozott butor, vagy holt
ember?
És a parton mindenki ugy dolgozik, ugy izzad, mintha táborban hányna
sánczot ellenség tábora ellen: nyikorgó talyigakerék sirása, csattogó
sulyok-bak pufogása több az emberzajnál, a ki mind nem ér rá most a
beszédre, midőn a Tisza a gát utolsó araszát mossa.
Ankerschmidt első tekintetre megértett annyit, hogy a munka legsürgősebb
része abból áll, miszerint egy zsilip torkolatát, mely nem látszik
eléggé biztosnak, hátulról huzott másodgáttal keritsék el; s e gát már
annyira is ment, hogy csak a rőzseboritékot fonják még oldalára.
– Ott jön a mérnök ur maga: szólt a gubás ember, egy szemközt jövő
alakra mutatva, kiben Ankerschmidt alig ismerte volna meg ez uttal
Garanvölgyi Aladárt, ha előre nem figyelmeztetik rá; annyira ki volt az
forgatva minden urias alakjából a sok nap és éjen át rajta száradt
sártól, öltözete megtépve, kopva a rőzse emelgetéstől, kalapja formátlan
az esőtől, s hangja rekedt a kiabálástól.
Kevés asszony szeretne az emberbe, ha igy látná; – de a ki egyszer már
szereti, az még jobban megszeretné!
– Jó estét, méltóságos ur! üdvözlé a fiatal mérnök Ankerschmidtet.
Kegyed nem hitt levelemnek, ugy-e bár? s eljött személyesen meggyőződni
a baj felől. Tehát tessék körülnézni.
– Fogadj Isten, szólt Ankerschmidt levetve szarvasbőr kesztyüjét, hogy
az ifju feltört tenyerét ne keztyüs kézzel szoritsa meg. Ugy hiszem,
hogy eleget láttam. Árad-e még a Tisza?
– Ma csak öt hüvelyket áradt; valahol a tulsó parton gátat kellett
szakitania, mert tegnap Tokajnál egy lábat nőtt.
– S az ránk nézve könnyebbség, ha a tulsó parton ronthat gátat a viz?
– Természetesen, mert akkor amarra szabad folyást kap; valamint
amazoknak is az a menekülésük, ha minket önt ki a Tisza.
– Tehát e szerint mi most mind a két parton egyenlőn imádkozunk: uram
Isten, vidd a bajt a másik partra!
– Sőt többet is teszünk, mint imádkozunk.
– Iparkodunk megerősiteni töltéseinket.
– Az volna a leghelyesebb; de annál sokkal rövidebb és költségtelenebb
munka, meggyöngiteni az átellenes part védmüveit. – Nem vette észre
méltóságod, hogy kiállitott őreim feltartóztatták.
– Ah, tehát azok őrök lettek volna? Valóban egy a nevemet tudakolta és
azt, hogy innen lakom-e vagy tul?
– S csak azután bocsátotta fel a gátra, hogy megtudta ön kilétét.
– Itt egészen táboriasan megy.
– Kénytelenek vagyunk vele. Nem csupán az elemmel van dolgunk; hanem
emberekkel is. Mind az innenső, mind a tulsó parton százezerek egész évi
keresménye, háza, birtoka, mindene van koczkára téve. A veszélyt csak
egy hosszu földsáncz választja csak el tőlünk. Ha ezt a földsánczot
valamelyik oldalon áttörheti az ár, akkor a másik oldal Te Deumot
énekelhet, mert ő megmenekült; hanem az elveszett oldalon aztán
milliókra megy a pusztulás. A kétségbeesés pedig rosz tanácsadó.
– Csak nem tart ön attól, hogy a tulsó partról átjőjjenek s gátjainkat
elszakitsák?
– Az is megtörténhetik, hanem az ellen őrök vannak kiállitva, mint
rendes harcz idején. Nálam katonai rend van; éjjel minden száz
lépésnyire őrtüz ég, s puskás őrök czirkálnak a gáton, a meddig
felügyelésem terjed; hanem azt tudhatja ön, hogy nem azok a
legveszélyesebb merényletek, miket fegyverrel lehet visszaverni. Majd
egy gazdag ur jön elénk, ki fényes pénzösszegeket kinál, titokban,
bizalmasan, s nem kiván érte egyéb szolgálatot, mint hogy itt vagy ott,
a mi hibát a mérnök észrevett, azt ne lássa meg. Ha az árviz kitör, azt
mondják, szerencsétlenség, ki bizonyithatja be, hogy azt a mérnök előre
látta? ki vizsgálhatja a szivek és vesék titkait? Ha az ily csábitót
elutasitjuk, jönnek szakértő tanácsadók, kik a járatlan mérnököt ugy
elámitják, ugy tévutra vezetik, hogy egészen másutt erődit, mint a hol
szükség van rá. Nem győzöm az ilyen embereket kergetni a tanyámról.
Máskor jó emberek ezek, jó pajtások, de a veszély roszszá, ravaszszá
teszi az embert, ha valami féltője van. Hála Istennek, nekem semmim
sincs. Tán én sem volnék jobb a többinél.
– De miért nem erősitik meg inkább a zsilipet, mint hogy uj töltést
hánynak föl mögötte? kérdezé Ankerschmidt Aladártól.
– Ezt már sokan kérdezték tőlem, még pedig hivatalosan. Ime itt
feküsznek a partra kihuzott pilóták, a mik mindent megmagyaráznak
helyettem.
E szóval Aladár mintegy négy öt czölöphöz vezette Ankerschmidtet, miket
puskás ember őrzött.
– Tessék ide nézni. E czölöpöket az áradás mosta ki a zsilipgátból.
Mindenikre fel van vésve a rendelt hosszuság: négy öl, három láb. Most
vegyük az öl mértéket s mérjük utána: a tetejétől az aljáig tesz csak
három öl négy lábat. Ebből az a tanuság, hogy a zsilip czövekei öt
lábbal kevesebb mélységre vannak leverve, mint tervben határozva van;
itt a vállalkozó takarékoskodott. E takarékosság következése most az,
hogy az áradás alul töri keresztül a gátat, hiába volna minden erősités
felülről, a pilotákat a mostani vizárral megerősiteni nem lehet. Ezért
vagyok kénytelen egészen uj töltést huzatni azon a vonalon, a melyen e
takaros munka tart; különben ott ázunk meg, a hol legjobban védve
hisszük magunkat.
Ankerschmidt boszusan sodorgatta bajuszát e tudomásra s több izben
dörmögte magában: „ezt pedig annak a mennykő Grisáknak a védencze
készitette.“
– Én is ugy gondolom, hogy még másoknak is fő e miatt a fejük; mint a
kik közvetlen vannak benne érdekelve. Olyan emberektől is kelle
kisérteteket kiállanom, a kiknek tulajdonképen semmi közük a
vizépitéshez. Többek között valami Mikucsek ur járt itt már egy párszor.
– Ah! Ismerem. S mit akart az?
– Semmit egyebet, mint hogy hagyjam abba ezt a munkát s más fenyegetett
pontokat menjek védelmezni.
– S hogy szabadult ön meg tőle?
– Igen egyszerüen; nem feleltem semmit szavára s ugy tettem, mintha nem
hallanám, mit beszél. Én parancsokat osztottam, ő is; aztán mikor látta,
hogy minden ember az én rendeleteimet teljesiti, megharagudott és
elment.
– Nem igérte, hogy visszajön?
– De nagyon fenyegetőzött.
– Hát csak hadd jőjjön, majd én is itt leszek.
– Nagyon köszönöm e segitséget, de tudatnom kell méltóságoddal, hogy
szállásom, melyen éjszakára elfogadhatom, egy csomó rőzsekévéből áll,
melyből ott, a hol elesteledünk, kunyhót hevenyészünk.
– Az pompás tanya. Hadjáratban sokszor megfizetné az ember az ilyen
hotelt, ha kapna; mindenesetre itt akarok maradni. Van jó köpönyegünk,
könnyen eltöltjük az éjszakát.
A hadastyán könnyü léptekkel követte a mérnököt a lekötözött fashinákon
keresztül rözsekunyhójáig, ott egy keresztbevetett füzvessző kévére
mindketten letelepedtek.
Egész este volt már, vadludak falkái tértek haza a vetésekről nádasaikba
s a távol falvakból méla estharangszó tévedezett a Tiszáig; a töltés
mentében bükkfakéreg-tülök messzehangzó szava adott jelt mértföldről
mértföldre, hogy a nappali munkának vége van; a kik reggeltől napestig
dolgoztak, mehetnek pihenni, s következik az éjjeli munka; mert a
fáradságos küzdelem éjszaka sem szün meg: pihent kezek veszik át a
letett ásót, kapát, s a töltés munkája halad tovább, elébb hold, aztán
fáklyafénynél.
– Mi sem hittük volna, hogy valaha egy sátor alatt fogunk bivouacozni.
Szólt Ankerschmidt Aladárhoz, a fanyársra szurt szalonna zsirját
csepegtetve a ropogó tüz mellett piritott kenyerére.
– Közös az ellenség, felelt rá Aladár.
– És közös a félteni való.
– Nem minden értelemben. Nekem az, a mit védek, csak hazám; de nem
birtokom.
– Ez vágás akar lenni ellenem: hogy nekem meg csak birtokom, de nem
hazám. Lássa ön fiatal ember; önnek nincsen igaza.
– Akkor annál jobb. Különben most csakugyan kevés előnyünk van egymás
fölött; ha igy árad a viz, holnap mind a kettőnk birtoka egy helyen
lesz; a tenger fenekén.
– De ez a tengerfenék is egy helyen lesz: – sziveinkben; mondá rá
Ankerschmidt, s Aladárnak meg kelle ismernie a hangon, melyen e szavak
mondva voltak, hogy az nem légre bizott phrasis.
Bizony az nem lehetetlen! Ha Newton bebizonyitotta azt, hogy a földnek
vonzereje okozza a pondus specificumot, miért ne lehetne a „magyar
földnek“ oly specificus vonzereje, mely oka a szivek „pondus
specificumának?“
A két férfi abban egyezett meg, hogy az éljel felváltva fognak őrködni.
Aladár, mint a fáradtabb rész, előbb dül le pihenni; a mint a hold
lemegy, felkölti őt Ankerschmidt, s azután reggelig ismét az virraszt.
Aladár köszönettel fogadta az ajánlatot s köpenyébe burkolózva lefeküdt
a puszta földre, fejét a rőzse-kötegre nyugtatva, s alig kivánt jó
éjszakát társának, már elaludt.
Ankerschmidt a rőzseköteg másik végén ült, s fát rakott a tüzre, hogy
folyvást lángja legyen; hogy folyvást világitson, hogy ő folyvást
láthassa az alvó arczát.
Nagy tanulmány egy alvó ember arcza; minden vonás megtér akkor a maga
eredeti kifejezésébe; az alvó arcz nem tud tettetést.
Néha a szél lekapta a köpenyt az ifju melléről; Ankerschmidt
mindannyiszor gondosan betakarta ujra s zavarta a tüzben az üszköket.
A félhold éjfél táján alunni ment már, az ezüst csónak a széles
folyamárban látszott libegni, mig a habok egész az innenső partig
elhozták hosszura nyult fény-barázdáját; Ankerschmidt azzal a szándékkal
volt, hogy hold lementével sem fogja felkölteni a fáradt ifjut, hanem
virasztani fog helyette, mig magától föl nem ébred, s akkor azt fogja
neki mondani, hogy épen most ment le a hold.
Az ezüst csónak már meg is merült a vizben, már csak fele állt ki, mint
egy égő promontor csucsa; majd az is lejebb, lejebb sülyedt; utoljára
csak egy szikra volt már, a félhold hegye, azután az is elmerült a habon
tul.
Abban a perczben talpra állt az alvó ifju s jó reggelt kivánt
Ankerschmidtnek.
– Ah, ön fölébredt!
– Most ment le a hold, szólt Aladár a még fénylő égre mutatva, melynek
gloriája jelölé a sirt, melybe az égi vándor egy percz előtt temetkezék.
– S ön megérzette, hogy mikor megy le a hold? kérdé Ankerschmidt
bámulva.
– Gonosz alvó volna az, felelt Aladár, a ki meg nem érezné álmában a
perczet, melyre kötelezve van fölébredni.
A hold lementével száz meg száz fáklyafény gyuladt a töltés mentében, a
munka folyt, mint nappal; a taligák nyikorogtak, a kallóverést igazgató
vezényszó vontatott hangja elvette az éjszaka némaságát.
– Ha az ember behunyja szemét, azt képzeli, hogy nappal van a munkazaj
miatt: monda Ankerschmidt Aladár elhagyott fekhelyére leheveredve;
tudott ön aludni a kallózuhogástól?
– Oh igen jól. Az ugy hangzik, mintha az ember a nagy édesanya, a föld
szivét hallaná dobogni.
– Épen csak a déli harangszó hiányzik, mely a munkásokat ebédre hivja.
– Valóban nekem ugy tetszik, mintha harangszót hallanék a távolból.
– Csak a füle cseng önnek; ennyi taliga rivás közül ki ismerné fel a
távoli harangszót?
Aladár azonban nem nyugodott, hanem nehány lépésnyire eltávozva, a hol
az éjjeli őrtüz világa nem kápráztatta szemét, figyelmesen látszott
valamit vizsgálni a Tisza távoli tükrén.
– Ugy tetszik, mintha valami csónakot látnék közeledni.
– Jó szeme lehet önnek, ha lát valamit, én csak a vizet látom.
– Amott, a part mentében, a hol a lebotolt füzfák kiállnak a vizből.
Most mindjárt eléri a füzfákat.
– Valami tuskó lehet.
– De én látom az evező nyomát a vizen, az valami csónak. Az őrök
bizonyosan alusznak, hogy még eddig rá nem lőttek.
Nehány percz mulva már Ankerschmidt is hinni kezdé, hogy csakugyan
csónak jő feléjük; s azzal mind a két férfi hirtelen felkapta puskáit, s
a töltésen a közeledő csónak elé mentek.
A Tisza sebesen hullámzott, a csónak gőzerővel látszott közeledni. Kevés
idő mulva már ki lehetett venni, hogy egy ember ül benne s két evezővel
hajtja a ladikot, mely egy darab fából vájt lélekvesztő volt.
– Hahó! Ki vagy? Hová? Kiálta rá Aladár, fegyverét lövésre emelve. A
csónakos visszakiáltott.
– Ne legyen az urnak baja azzal, hogy én ki vagyok? hanem gondoskodjék
szegény életéről, mig van ideje; átszakitották odafenn D-nál a töltést.
– Átszakitották? kiálta fel Aladár a düh és kétségbeesés hangján.
– Ugysegéljen át azt. Láttam, ki volt az. Tudom a nevét.
– Ki volt?
– Nem mondom meg. Ha megmondanám, az urak becsukatnák börtönbe. Jó dolga
lenne; ha kiszabadulna, még dicsekedésre venné, hogy ő is ott volt, a
hol annyin mások; de ha én tudom, hogy ki volt? abból halál lesz. Jó
reggelt ifju ur!
– Megállj! kiálta rá Aladár; fordulj ide: köss ki a parton. Ha tovább
mégy, lelőlek.
– Csak tessék. Monda a csónakos s azzal végig feküdt csónakában. A kis
lélekvesztőt nyilsebesen ragadta el az ár az utána bámulók szemei elől.
Hasztalan lett volna minden rálövöldözés.
Aladár neszelve fogá meg Ankersmidt kezét.
– Uram, most már jól hallom a harangszót. Ez vészharang. Az az ember
aligha valót nem mondott. Most nincs önre nézve egy percz elveszteni
való idő sem; ha D-nál keresztül vágták a gátat, ugy az árviz hamarabb
lehet ön kastélya kapujánál, mint jó paripái.
– Hát ön?
– Én itt maradok, mig valami tenni való lesz; ámbár itt nem segit többé
senki, a viz megkerül bennünket. A munkások szét fognak szaladni,
mihelyt e hirt megtudják, és igazuk lesz: mert mindegyiknek családja,
gazdasága van otthon. Siessen uram; ez nem tanakodni való idő.
– S hát ön hogyan fog később menekülni?
– Van itt több ladik is, valamelyikre fölkapok s megyek torony
irányában. Isten önnel.
Azzal megszoritá a lovag kezét s puskáját szijjra vetve, abban az
irányban, merről a rejtélyes csónakos jött, sebes léptekkel kezde
haladni.
Ankerschmidt sokáig ott maradt állva és utána nézett mindaddig, mig
egyszer Aladár visszatekintett s kezével ujra inte a lovag felé. Akkor
azután ő is iparkodott kocsijához eljutni.
Mikor Ankerschmidt a szekérderékban alvó kocsisát felköltötte, még a
töltésen dolgozó nép között semmi nesze sem volt a vészlármának; a
sulyok zuhogott, a fáklyák és szurokszövétnekek lobogtak a part
mentében.
Ankerschmidt sietve fölszerszámoztatá lovait, s maga vette kezébe a
gyeplőt, hogy a part tekervényes utain kitaláljon kocsijával.
Egyetlen leánya tölté most be lelkét, ki most egyedül van a vész
fenyegette háznál.
Az országut és a töltés közötti rét süppedékes volt, a kerekek mélyen
levágtak a kaucsukként ruganyos tőzegben: a hajnalcsillag is feljött már
az égre, mire Ankerschmidt az országutra ki tudott vergődni.
Itt azután kiereszté ostora sudarát, s rohamban engedé fogatát a
kavicson haza felé rohanni.
Egy egy kapaszkodónál, mikor a paripák tüszkölve haladtak lépést, időt
vett magának széjjel tekinteni, s látta, hogy semmi szekér sem jön
utána.
Kezdé azt hinni, hogy vaklárma elől futott meg.
A hajnalhasadásnál egy érmentéhez érve, nehány pillanatra megállitá
fogatát, s a hidat elkerülve, lebocsátá lovait a patakba, hogy a mig
azok nehány perczig szürcsölnek, a hidról széjjel tekintsen a vidékre.
Még minden zöld volt.
A rétek sárga és lilaszin virágszőnyeggel bevonva; a szántóföldek
mindenféle szin árnyalatu zöld táblákra hasogatva, a lapályokon elszórt
fehér és fekete nyájak legelésztek, fehér tehenek és fekete bivalyok.
S a felkelő nap sugarával millió gyémánt ragyogott a füszálakon, s mint
az ember árnyéka messze elnyult, körülötte fénylő nimbusz támadt a
harmatos füben.
Milyen boldog vidék! Ki békülne ki azon gondolattal, hogy mind ez egy
nap, fél nap alatt elmuljon, semmivé legyen, hogy a mi most boldogság és
poezis, az egy álomidő alatt ne legyen más, mint sár és kétségbeesés.
Pedig az igy volt már megirva.
Alig haladt Ankerschmidt vágtató fogata a hidon tul negyedórányira,
midőn ismét egy hidhoz értek, mely valami ér fölé volt épitve; a mint a
hidon léptetve mentek, kocsisa visszafordult és figyelmezteté a patakra.
– Nézze csak, méltóságos uram, ez a patak most vissza felé folyik.
Ankerschmidt kihajolt a hintóból, s valóban ugy tetszett neki is, mintha
a patakocska medre nagyon meg volna telve zavaros vizzel, és fordult
irányban haladna.
Most már figyelmesebb kezdett lenni, s látta, hogy az ut mellett levő
árkok mind tele vannak vizzel, a mik hogy nem rég telhettek meg, látni
való volt a nem vizben élő virágokról, mik az árkok fenekét megtölték;
az apróbbak már mélyen elmerülve, mig a szálas kórók, mig magasan
kiálltak a vizből, bámulva tekintének le a lábaikat mosó elemre, mely
gyökereiket fogja ölni, s más vegetatiót honosit meg helyükben.
Egy ujabb negyedórányira az árkok már az ut melletti réteket is elönték,
a sekély viz itt ott csillámlott a zöld vetés között.
Odább haladva már itt amott az uton is átért a viz, s ott némi lefolyás
látszott, s a lapály csillámlott a távoli kiöntéstől.
– Siessünk: jobban siessünk! nógatá kocsisát a lovag; s folyvást aggódva
nézte szekeréből, hogy huzódnak az égen egész falkái a vadkácsáknak és
liléknek, mintha nagy sietségük volna minél előbb megtelepülni ezen a
tájon.
Az volt a legaggasztóbb, hogy egy lélekkel sem találkozott szemközt. Sem
szekeres, sem gyalogos nem látszott az ut hosszában sehol; mintha
valahol elfogdosnák őket.
Egy helyütt már egész tó állta utját, mely fodrokat verve a szellőben,
terült egyik berektől a másikig, s tudomást sem látszott venni a
töltésről, mely közbe esik.
– Vágj neki! parancsolá Ankerschmidt; a kocsis belehajtott a vizbe, a
lovaknak csaknem hasig ért az, s a szekér derekán keresztül csapott;
eltartott kétszáz lépésnyire, mig ismét szárazra lehetett érni. De
szerencsésen átgázoltak rajta.
Most dombos hely következett, melyet még nem vett fel a viz, ott egy kis
erdő feküdt az ut két oldalán; az erdő zengett csalogány-daltól,
rigófüttytől, a jegenyék akkor hányták virággyapjaikat; az ákáczok
illatától át volt fülve a meleg lég; emberi ideg nem sejtheté azt, hogy
mi van az erdőn tul?
Alig értek ki a sürüből, hol a dombos hely lejtőre vált, midőn egy uj
táj nyilt meg a szem előtt. Az már a vész panorámája volt.
Távol és közel, száz meg száz helyen, mint elszórt tükördarabokban
csillámlott a napfény a kiöntött árban, s az ut jobb oldala hosszu
vonalban tengerpart volt már, széles vizártól ostromolva; az erdőn tul
alig ezer lépésnyire mintegy harmincz ölnyi szakadás volt az uttöltésen
keresztül, melyen zuhogva omlott át a tulnan jövő özön.
E szakadáson tul az egész ut el volt lepve keresztbe hosszába forgatott
szekerekkel, azokon kezeiket tördelő, jajveszéklő asszonyok, gyermekek,
kiabáló férfi sereg; magával jól tehetetlen nép.
A mint Ankerschmidt a szakadáshoz ért, megérté, hogy miért nem
találkozhatott eddig szemközt senkivel? Az elöntött falvak menekülő népe
nem tudott az akadályon keresztül jönni.
Egy pár összetört szekér maradványa, mely az árok szélibe volt kivetve,
tanusitá, hogy akadtak merész próbálkozók, kik át akartak hajtatni a
keresztül omló zuhatagon; hanem az nem engedett magával megalkudni;
minden irgalom nélkül elsodorta a vele kikötni merészkedőt, s azután
mindig odábbszakgatta a töltést.
– Nem lehet-e itt átmenni? kérdezé Ankerschmidt a tulnan révedezőktől.
– Örüljön az ur, hogy oda át lehet! kiálta át valaki mogorván; – (nagy
veszélyben az emberek nem udvariasak.) Köszönje, hogy jó dolga van!
Egy kaputos ember azonban rá ismert Ankerschmidtre, s tisztességesebben
kezde beszélni.
– Veszedelem van a hátunk mögött uram; megkerült bennünket az árviz;
menekednénk, ha volna hova?
– Mit tudnak B*falváról? tudakozódék aggodalomteljesen Ankerschmidt.
– Szomszédjában lakunk, hajnal óta halljuk a harangszót, de oly hirtelen
jött a viz, hogy arra felé lehetetlen volna menni.
– Nekem pedig okvetlen oda kell jutnom.
– Kocsin ugyan bajosan; hanem ha jót akar uraságod, forduljon vissza,
mig szinte ide nem reked, s valamelyik tiszamelléki állomásról jőjjön
vissza dereglyével, s adjon hirt, hogy itt nagy a veszedelem, ha addig
el nem söpör innen az Isten haragja.
Ankerschmidt átlátta, hogy ezt a tanácsot meg kell fogadni; az
átszakitott töltésen egyre sebesebben omlott a tóduló árviz; sebesen
terülve szét a tulsó oldalon; itt nem volt mit időzni tovább. Megigérte
a szorongatott embereknek, hogy nem sokára csónakokkal fog értük
visszajönni s azzal parancsot adott kocsisának, hogy forduljon vissza és
hajtson ujra a tiszai gáthoz, oda bizonyosan legkésőbben fog eljutni az
árviz.
Tehát vissza ugyanazon az uton, a melyen jött.
Most már a virágos kórók az ut mellett, a nagy királydárdák sárga
virágaikkal, mik elébb kiemelkedtek az árból, az iszap alá voltak
gyürve; most már a kocsiderékig érő pocsóta az uton felvett lovat és
szekeret, uszva kellett belőle kimenekülni; most már a gazdag
árpavetésnek csak a kalásza ingott ki a vizből, s a hol fél nap előtt
sárga és lilaszin virág öntötte el a kövér mezőket, ott most vizszintől
visszatükrözve látszott meg az ég, mindenütt az ég!
Nem legelésztek már a fehér és fekete nyájak a lapályon; hanem bömbölve
futottak mind az ut felé s a dülő utaknál porfelleget vert a szekerek
szakadatlan sora, mik a közelebb falvakból menekvőket hozták s hordták
minden irányban tova.
A rendetlen futamodásból ki lehete venni, hogy senki sem tudja, honnan
jön a veszedelem? merre kell előle menekülnie?
A körülfekvő falvakból egyre hangzott a vészharangszó, az égből az
ezernyi vizi szárnyas rekedt zajgó hangja, s a földről az a
megnevezhetlen aggasztó hangzür, mikor ezernyi ezer ember kiált segitség
után.
Egy egy fehér ház a mezők közepén, valami magányos tanya, körül volt már
véve vizzel, a háztetőn valami asszonyok ültek, s ugy lobogtattak fehér
kendőkkel a menedéktelen távolba.
És Ankerschmidt arra gondolt, hogy talán most az ő egyetlen gyermeke is
igy áll a a vészkörnyezte ház ablakában, és kiált segitség után, és
lobogtat fehér kendőt; és nincs a ki megmentésére tudjon menni.
Pedig mind ezt megmondta neki az a bölcs ember, a kit azért, mert olyan
becsületes képe van, a finom urak szeretnek ostobának hinni, és ő nem
hitt neki; a helyett, hogy rögtön éjjel nappal sietett volna házát
körülsánczolni, elhagyta azt, hogy tudomást szerezzen arról, a mit el
kellett volna hinnie.
Pedig az a keményfejü ember, a kasznár még azt is mondta, hogy az egész
uri kastély roszul van épülve; ha egy árviz neki jön, Isten legyen
irgalmas, kegyelmes a benne levőknek.
És ő akkor ezt sem hitte neki, midőn védhette volna házát, midőn
segithetett volna a bajon; most aztán az a büntetése, hogy mindent hisz
és maga előtt lát, midőn nem fordithat el semmit!
Mire Ankerschmidt a zsilipgáthoz visszajutott, már akkor nem volt ott
egyéb, mint Aladár és mérnöki segédmunkásai, s a készen tartott
dereglyék legénysége. A többi menekült, a merre látott.
Aladár nagy munkában volt; alig ért rá a visszaérkezett urat észrevenni,
épen akkor kötöztette le a töltés karóihoz azokat a pilotákat, miket a
viz eddig abból a bizonyos zsilipgátból kiemelgetett.
– Bocsánat uram, mindjárt szolgálatára állok, csak ezeket a
„documentumokat,“ miket magammal nem vihetek, teszem addig biztosságba,
s a mentő legénységnek adok rendeletet, ki merre induljon, hogy a
legnagyobb veszélyben levőknek legelébb nyujthassunk segélyt.