AZ
UJ FÖLDESUR.
REGÉNY.
IRTA
JÓKAI MÓR.
III. KÖTET.
(A forditás jogát szerző fenntartja magának).
PEST.
EMICH GUSZTÁV KIADÁSA.
1862.
Pest, 1862. Nyomatott Emich G. m. akad. nyomdásznál.
XII. Mit neveznek Archimedesi csavarnak?
Doctor Grisák e ránézve nagyon kedvező ajánlat után rögtön a legelső
gyors vonattal sietett fel Bécsbe.
Straff szállására érkezve, még más régi ismerősre is talált;
Maxenpfutsch ur volt ott.
Doctor Grisák a mint az előszobába belépett, már akkor mindjárt az első
tekintetre kitalálta, hogy hányadán van itt a dolog? tudniillik a
butorokon kivétel nélkül mind bizonyos hivatalos pecsétek voltak
alkalmazva; a mi annak a jele, hogy itt hitelezők jártak.
Már az ajtón kivül hallá Grisák ur, hogy odabenn két ember nagyon
lármáz, még pedig egyszerre, és hogy nem valami tréfás dolog felett
vitatkoznak; a miről annál jobban meggyőződhetett, a mint az ajtót
kinyitá s tanuja volt azon jelenetnek, hogy a két kedves ismerős oly
közelségből lármáz egymásra, mintha mind a kettő föltette volna magában,
hogy ellenfelének, coute qui coute, az orrával kell azt meghallani, a
mit mondanak neki.
– Ah, uraim; miről vitatkoznak önök oly tudományos zélussal? kérdé
tréfásan doctor Grisák, a láttára széthökkent veszekedőktől.
– Mi a kétséges thésis? nem segithetnék megoldani?
Mig a sodrából egészen kihozott Maxenpfutsch szavakat látszott keresni
méltó elkeseredése számára, addig Straff vállat vonitva dugá kezeit
lábszáröltöny zsebeibe, s tréfásan felelt.
– Hát a tisztelt barátommal előadásokat tartunk egymásnak a váltó
törvényből, s ő nem akarja megérteni, hogy ámbár ő foglaltatta le
legkorábban a butorokat, de ha egy másik utóbb jött hitelező
bebizonyitotta azt, hogy ezek a nőm butorai voltak, s a váltóján a nőm
neve is ott áll, hát az viteti el. Ez már csak természetes.
– De ördög, pokol! Ordita közbe Maxenpfutsch! Ez nem tréfa! Tessék nézni
doktor ur, itt vannak a váltók, a mikre én ennek az embernek tizezer
forintot adtam.
– No no, csak öt ezeret; hanem mindig két annyit iratott.
– Én nem mondok semmit! A váltók beszélnek. Tiz darab, per ezer forint.
Mit érnek nekem ezek a rongy butorok?
– Hát hisz én is azt mondom.
– De igy én ruinált ember vagyok!
– Hát én nem az vagyok?
– De én meg nem foghatom ennek az urnak a jó kedvét! Nekem minden
pénzemet kölcsön veszi; nem tudja visszafizetni és még kaczag!
– Kérem, kérem; szólt dr. Grisák; engedjenek engemet szóhoz jutni. Hát
ha nincs még minden elveszve. Mennyi pénzzel tartozik Straff ur
Maxenpfutsch urnak?
– Higyje el, doktor, csak ötezer forint volt.
– De hát annyit is mire tudott kegyed elkölteni?
– No hát az ipam ellen inditott peremre. – Abba is maga vitt bele,
doctor; nem tudta megmondani, mikor elutasitott, hogy azért nem vállalja
el, mert a végrendelet annak a vén bolondnak adott jogot élet és halál
fölött?
– No de arra csak nem költhette el mind?
– Oh hagyja el! ön tudhatja jól, hogy ha az ember a doctor jurisnak csak
köszön is az utczán, már az pénzbe kerül. Ha valaki krida alá jut, csak
annyit mondjon: „perem volt,“ igazolva lesz. Aztán meg rangomhoz illően
élnem is kellett. Mi az az egynehány ezer forint Bécsben egy olyan
embernek, a ki egy méltóságos ur leányát vette feleségül. Tehetek én
arról, ha a méltóságos ur nem adott semmit?
– No meg egy kicsit kártyáztunk is ugy-e bár?
– No az is. Hát ki nem kártyázik? szeretnék olyan embert ismerni. Jó
hogy még azt nem vetik szememre, hogy szivaroztam is.
– De ne az enyimből szivarozott volna ön! ordita közbe mérgesen
Maxenpfutsch ur, kit csak az boszantott leginkább, hogy adósa most is
cabanost szí.
Kérek egy kis csendet uraim, szólt csititólag doktor Grisák. Engedjenek
engem szólni. – Hát ha lehetne ez ügyet szép barátságosan elintézni.
Maxenpfutsch ur ugy hiszem, nagyon meg lehetne elégedve, ha ötezer
forintot és annak törvényes kamatjait megmenthetné.
– Mit nevez ön törvényes kamatoknak?
– No – teszem fel: tiz procentot.
– Vagy ugy! És mint gondolja ön doktor ur?
– Az egészen tisztelt barátomtól Straff urtól függ. Legyen szives ide
figyelmezni barátom uram. Engem Ankerschmidt ur ő méltósága megbizott,
hogy kezdjek válópert ön ellen.
– De abból semmi sem lesz; mert én az asszonyt haza kivánom.
– Haza kivánja! üvölte Maxenpfutsch, fejét dühösen rázva; hisz nincs
önnek egy széke, a mire leültesse.
– Majd lesz, ha ő eljön.
– Nem fog eljönni uram, szólt nagy malatiával dr. Grisák. Ankerschmidt
önnek azon esetre, ha e váló perben akadályokat nem tesz, igen csinos
kerek összegecskét ajánl kiegyenlitésül.
– Hallja ön! hallja ön! lovalá Straffot Maxenpfutsch erre a szóra.
Straff pedig csak ugy félvállról kérdezé:
– Mi az a kerek összegecske?
– Megérdemli, hogy összegnek neveztessék, szólt dr. Grisák, mellét előre
vetve s kigombolva kabátját. Itt az utalvány nálam; tessék olvasni: „tiz
ezer forint pengő pénzben.“
– Hallja ön! Hallja ön! nógatá Maxenpfutsch Straffot. Tizezer forint.
Vegye el, vegye el rögtön. Fogadja el uram.
Straff pedig hidegvérrel gunyosan felelt neki.
– Fogadjam el ugy-e? aztán mindjárt adjam oda az egész tizezer forintot
önnek? csókoljon meg hát legalább „a conto“ ezért a bolond gondolatért.
– Nem, nem, nekem csak a magam öt ezere kell. Még a kamatokat is
elengedem, uram! Tehetek-e többet?
– Ejh, menjen ön, ne rontsa az én üzletemet! Szólt Straff eltolva
magától hitelezőjét s azzal összefont karokkal doctor Grisák elé állt, s
nagy lélekzetet szíva beharapott ajkai között, igy szólt:
– Doctor ur. Ez ajánlatra én számitottam. Tudom én ezt jól, hogy ennek
igy „kell“ következni. Hanem a dolog még nincsen megérve. Én nem vagyok
az a bolond, a ki a mai verébért odadja a holnapi túzokot. Elébb
szükséges, hogy ez az egész „affaire“ a lehető legkellemetlenebbé váljék
Ankerschmidtékre nézve; mert bizonyos vagyok a felől, hogy ha ma tizezer
forintot ajánlanak, hogy tőlem megszabadulhassanak, majd egy hónap mulva
huszezeret fognak kinálva kinálni: erről assecurálom önt.
– De uram! kiálta egyszerre Grisák is, meg Maxenpfutsch is.
– És most vége minden értekezésnek: velem nem lehet többet beszélni. Én
hazard játékos vagyok. Az egész nyert tételt benn hagyom a roulett
tábláján: áll a tizezer forint! Dupla vagy semmi! Husz ezeret akarok
kapni, vagy asszonyt házamhoz. És most ne is vitatkozzanak velem többet,
mert nekem hiába minden biztatás, mint a beteg lónak. Faites votre jeu,
messieurs!
– Kérek egy szót. Könyörge még Maxenpfutsch ur összetett kezekkel.
– Semmit többé. Be van zárva a bolt!
– Ön egy kiállhatatlan ember!
– Tudom. Épen arra számitok.
Maxenpfutsch ur kétségbeesve rohant el a szobából, de a lépcsők alján
megállt, meg tudni dr. Grisáktól, hogy valjon lehet-e reménye ennek a
hóbortos embernek, hogy Ankerschmidt még azt a nagy áldozatot is
meghozza az ő infámis két szép szeméért?
Doctor Grisákot pedig még ott tartá egy szóra Straff.
– Kérem doktor, értsük meg egymást. Ön okos ember, én is. Most olyan
alkalom van a kezünkben, a mit elhalasztanunk ostobaság volna.
Ankerschmidt bizonyosan szép honorariumot kötelezett önnek azon esetre,
ha e válópert bevégzi. Én nem okoskodom a kék levegőbe. Ha az egyesség
az én ajánlatom szerint fogadtatik el: én is kötelezem magamat kegyednek
az alkudott összegből tiz percent remuneratiót adni. Tehát huszezer
forintnál kétezer forint. Az sem megvetendő honorarium egy ilyen rövid
regényért.
Doctor Grisák látta, hogy practicus emberrel van dolga, a ki érti a maga
mesterségét, s ennélfogva mosolygott az ajánlatra, s mikor elváltak
egymástól, még kezet is szoritott vele; azt mondva, hogy „no majd
meglássuk.“
Odalenn a lépcsőknél a ráleső Maxenpfutsch elfogta a lejövő doctor urat,
s korlátozhatlan tudnivágygyal tudakolá tőle, valjon lehetséges-e, hogy
ugy megdupláztassék az önkénytes kölcsön; mire doctor Grisák, hamisan
hunyoritva szemével, olyasmit mondott, hogy csak ő rá kell azt hagyni,
majd jól lesz minden.
– Oh ha még az ötezer forintomat megkaphatnám ön által, kedves doctor
ur, az egész kamatot önnek engedném, higyje el.
– Ötszáz forint? az is csak pénz.
Doctor Grisák ezt az ajánlatot is regestrálta.
Még az nap visszautazott Pestre.
Ankerschmidt türelmetlenül várt már reá. Justinian jeles utóda előadá,
miképen járt el? hogyan találkozott Straffal, ki ugy látszik nincs pénz
dolgában megszorulva, mert Maxenpfutsch hitelez neki, a mennyit csak
kiván; ezért igen is erősen tartja magát s nem akar egyezkedésbe
ereszkedni huszezer forinton alul.
Ankerschmidt a szemét sem hunyoritotta meg e szóra. Iróeszközöket kért,
s még egy utalványt irt másik tizezer forintról.
– Tessék doktor ur, adja meg neki, a mit kivánt.
Doktor Grisák el volt ragadtatva a dolgok ily pompás menetelén s még az
éjszakai vonattal visszatért Bécsbe.
Ankerschmidt azt mondta, hogy meg fogja várni Pesten, mig visszajön; ne
időzzék, ha lehet, sokáig.
Doctor Grisák gyorsabb volt Hermes istennél a hirvivésben. Nagyon
sietett Straffot az eredményről tudósitani. Persze, nem ugy mondta el, a
hogy történt.
– Nos uram, szólt belépve hozzá; mondhatom, ez kemény munka volt. Az
öreg dühös volt, mint egy róka; Fuchswild! a hogy mi mondjuk.
Szitkozódott, majd megvert.
Straff nagyon egykedvüen hallgatta ez előadást, hátratett kezekkel egy
széktámlájának dülve.
– Mondhatom, hogy nehezen tudtam capacitálni, szólt a doctor levetve
magát egyik biróilag lefoglalt székre.
– Igazán?
– De végtére még is csak engedett.
– Ugy?
– Elmondtam neki, hogy leánya szerencséje forog kérdésben, elmondtam,
hogy ön milyen rettenetes ember, hogy milyen boszuálló természetü, egy
szóval leszóltam önt kegyetlenül előtte.
– Köszönöm.
– Bizony köszönheti is, mert igy értem el, hogy az öreg kiizzadta még
azt a másik tiz ezer forintot is. Itt van az utalvány nálam.
– Szép.
– Nos, mit mond ön ehez?
– Semmit.
– Semmit? kérdé doctor Grisák, tenyereit térdére rakva, hogy jobban
megbámulhassa ezt az embert. Semmit sem mond arra, hogy én önnek
megnyerem a hazardjátékát, s a feltett tizezer forint tételt kétszerezve
hozom vissza?
Erre Straff oda lépett doctor Grisákhoz, s miután ily confidens lábra
álltak, két kezével annak vállára támaszkodva, a mint a széken ült, igy
szólt az orra alá.
– Azt mondom, doctor, hogy a hol huszezer forint volt, ott harminczezer
is van.
– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Grisák, s felugrott a székről, mintha
titkos rugók vetették volna fel.
– Ott harminczezer is van. Ismétlé hideg vérrel a kalandor.
– Meg van ön őrülve?
– Dehogy vagyok; sőt inkább nagyon is eszemen vagyok. Mit gondol ön
doctor. Mikor egy üzlet ily nagyon is „coulant,“ ki fogná azt akkor
berekeszteni? ki zárná le a zsilipet, mikor az aranyözön legjobb
folyásában van?
– De uram! kiabált doctor Grisák, egészen magán kivül ragadtatva a
boszuságtól, én nem tudom, minek nevezzem önnek ezen eljárását?
– Minek? szólt a kalandor cynicus gunyorral. Hát ennek a neve
„archimedesi csavar“; – nincsen vége. Soha se haragudjék kedves doctor;
én ismerem a magam embereit, bizonyosra játszom. Aztán önnek sem lehet
rám semmi panasza; ma két ezer forintot kapna tőlem, nehány nap mulva
fog kapni hármat.
– No – ön ördöngös egy ficzkó. Már én nem merném igy tul fesziteni a
húrt. Azonban én megkisértem még egyszer Ankerschmidtet engedékenységre
hangolni; ha azonban ő azt találja mondani, hogy már most nem ád semmit;
tessék utána menni Amerikába, ha ő elviszi a leányát oda, vagy
legroszabb esetben tessék hazahozni az asszonyt; engemet ne okoljon ön.
– Óh az öreg fogatlan oroszlány egyiket sem fogja tenni; nem utazik, nem
válik meg leányától. Megváltja magát harmincz ezer forinttal s quittek
vagyunk.
– Én csak annyit mondok önnek, hogy imádkozzék, nehogy ma látott légyen
utoljára.
– A viszontlátásig, édes doctor! szólt kezet szoritva Straff Grisákkal,
s még csak ki sem kisérte az előszobába.
Érezte, hogy most ő a helyzetnek az ura.
Doctor Grisák hazaérve Pestre, szállásán találta már Ankerschmidtet.
Azon kezdte, hogy rágyujtott szörnyen gazemberezni azt a raffinirozott
zsebmetszőt.
– Ne beszéljen felőle: kérte őt Ankerschmidt. Mondja el röviden, mit
végzett vele?
– A gaz szemfényvesztő, a mint látta, hogy készek vagyunk huszezer
forintot megadni neki; vérszemet kapott s ismét feljebb csigázta
követeléseit; most már harminczezer forintot kér.
Ankerschmidt nem jött dühbe. Nyugodtan elővonta tárczáját.
– Előre tudtam. Gondoskodtam ujabb utalványról, mely tizezer forintról
szól. Vigye ön neki, s minthogy nagyon valószinünek találom, hogy a
midőn azt fogja ön neki mondani, hogy ime harminczezer forintra is
ráállok, akkor meg negyvenezeret fog kérni; tehát elővigyázatból még egy
negyedik tizezer forintos utalványt is adok önnek. Elégitse ki teljesen.
Doctor Grisák átlátta, hogy ez a katonaember practicus és egyuttal
sentimentalis; „practicosentimentalis.“
Szépen rembursirozta a két uj tizezeres utalványt s most már egy
methodista komolyságával állitá; kinél a mondott szó esküvel egyértékü,
hogy de már ezen az áron csakugyan teljesen biztos a kivánt eredmény.
– Hát csak tessék sietni vele.
– Doctor Grisák már ekkor hat éjszaka egymás után nem aludt egyebütt,
mint a waggonban; hanem a hol ügyletről volt szó, ott ő nem sokalta a
fáradságot. Biztositá a lovag urat, hogy csak menjen haza, a
legközelebbi telegramm, a mit Bécsből fog kapni, a legörvendetesebb
sikerről fogja tudósitani.
Ebben meg is nyugodott Ankerschmidt s haza utazott családjához.
Doctor Grisák pedig harmadszor is felrepült a residentiába.
Ezuttal első gondja volt assistentiát venni maga mellé: elébb felszedte
Maxenpfutschot, kinek is nem rukkolt elő a legjobb hirrel, hanem az
egyptomi hét sovány tehén egyikének az ábrázatjával kapaczitálgatá, hogy
érje be az eredeti tőkéjével, örüljön neki, ha azt megkaphatja, ő aztán
viszont magára vállalja, hogy Straffot insinuálja a controversia
complanálására.
Csakugyan rá is vette Vendelin urat, hogy irásba adja, miszerint kész
felében kiegyezni a váltó követeléseire nézve.
Ekkor füzte aztán karjára, s vitte Straff szállására. Vendelin még nem
tudott semmit az archimedesi csavarról, mely huszról harminczezerre
emelte a követelést.
– No ön szerencsés kópé! Ön Fortuna kegyencze? E szókkal tárt ajtót
Straff barátjára doctor Grisák. Ön ugyan elmondhatja, hogy burokban
született! Kár önnek a lutrira nem rakni, minden nagy nyerőt ön csipne
el.
Straff látva Grisák ragyogó arczát, maga sem tartóztatta magát egy
önelégült mosolygástól.
– Óh a nagy lutrin csak az együgyüek nyernek, én ott játszom, a hol okos
embereké a szerencse. Mi jót hoz doctor?
– Hát azt kérdem legelébb is, hogy mit enged ön a harminczezer
forintból?
– Harmincz… vakkant fel e szóra Vendelin ur, de a torkán akadt a többi.
– Egy fillért sem. Válaszolt szilárdul a rendithetlen férfiu.
– Nem tréfál ön.
– Én a teljes harmincz ezer forintot kérem.
Maxenpfutsch ur még csak most lett harczképessé a nagy ijedtségtől, neki
rohant Straffnak s átölelte nyalábra. „Mit gondol ön barátom? Hisz a
minap csak huszat kért. Ne kötekedjék! Fogadja el! Én mondom, hogy
fogadja el!“
– Ejh, ne beszéljen ön az én ügyembe. Hagyjon békét. Az egészet, vagy
semmit.
Doctor Grisák nagyon tréfás kedélyben volt ma.
– S ha én önnek itt huszonkilencz ezer kilenczszáz kilenczven kilencz
forintot és két huszast letennék az asztalára; nem fogadná el ön az egy
huszas hijával?
– Nem.
Maxenpfutsch ur kétségbe volt esve.
– Uram! Ne legyen ön bolond. Ihol van. Ihol van. Én magam kész vagyok
hozzá tenni azt a hiányzó huszast.
E minden komikum határát meghaladó nyilatkozványa a nagylelküségnek
homéri hahotára egyesité a két másik férfiut. A tréfa tökéletes volt,
Vendelin ur nagy buzgalmában majd az egyik, majd a másik urnak akarta
markába nyomni azt az egy huszast, mely egyedüli differentia volt már
közöttük.
Itt már látni való, hogy az egyezség tökéletesen be van fejezve.
– No hát uram, szólt doctor Grisák kedélyesen mosolyogva, midőn jól
kimulatta magát, ha ön oly megátalkodott, hogy nem akar harmincz ezer
forintot elfogadni, hát én megmutatom, hogy ön még sem fog harminczezer
forintot kapni, hanem – negyvenezeret.
Ezzel diadalmasan vágta ki a tárczájából elővont négy darab utalványt az
asztalra.
Maxenpfutsch ur arcza e látmányra egyszerre galvanicus mosolyra torzult,
a mi azután nagyon mulatságos phoenomenon volt, ha valaki vigyázott rá,
hogy e gömbölyü torzmosolygásból hogy nyult le négy másod percz alatt
ismét haragosan duzzogó fancsali képpé. Az jutott eszébe, hogy „de ha
tudtad azt, mi a patvarért vettél rá engem, hogy tizezer helyett
ötezerrel érjem be?“
Mi pedig azt kérdhetnők méltán a doctor urtól, hogy ha látja, miszerint
Straff harminczezerrel meg van elégedve, mit áll elő neki a negyedik
utalványnyal is, a mit csak szükséges árverés esetére bizott rá
védencze; ha eszünkbe nem jutna, hogy néha az eszélyesség parancsolja az
áldozatokat, már pedig eszélyesség azt meggondolni, hogy mikor Straff
tiz procentot igér, azt harmincz ezertől fizesse-e, vagy negyvenezertől?
– Most aztán egy szava sincs önnek többé ugye? Kérdé fennsőbbség
érzetével doctor Grisák Straff urat.
– Parancsolhat ön velem, szólt ez, minden szolgálatra készen.
– Tehát legelébb is egy okmányt kell szerkesztenünk, melyben ön
elismeri, hogy neje iránt engesztelhetetlen gyülölettel viseltetik; vele
élni nem akar, s az elválásba beleegyezik.
– Tegye ön fel, doctor ur, a hogy legjobbnak látja, én aláirom.
Doctor Grisák leült és extemplo fogalmazott.
– Helyesli ön igy?
– El sem olvasom; ha önnek jó, nekem jó.
– Nem tudna ön némely olyan tényeket is felhozni, a mik önt a törvény
előtt gyülöletes szinbe állitanák, s még jobban indokolnák a nő
gyűlöletét.
– Óh igen szivesen csak tessék irni. Elismerem először is, hogy őt verni
szoktam.
– Mivel? kérem.
– Néha az óra pondusának a zsinórját csavartam kezemre, s az ólommal
ütöttem.
– Ah, ez erős.
– Azután. Bezártam reggel s estig nem adtam neki enni.
– Ez is igen jó.
– Továbbá: elvettem tőle erővel a jegygyűrűjét s szemeláttára a
szobaleánynak az ujjára huztam.
– Ah. No elég lesz már.
– Ha tetszik, akár még erősebbeket is dictálhatok.
– De már ez elég erős. A többit bizza ön rám. Majd lefestem én önt ugy,
hogy maga is megborzad tőle.
– Kétlem.
– Egyébiránt elég lesz ez a nyilatkozat, mi ketten elöttemezzük
Maxenpfutsch urral; erre aztán akár felakaszszák önt.
Straff olyan hideg vérrel dictálta ez infámiákat saját magáról, mintha
csak egy harmadik jelen nem levő embert kellene rágalmazni; még egy
szivart is kiszítt mellette.
Legelébb doctor Grisák irta alá az okmányt, mint tanu, azután
Maxenpfutsch urnak adta kezébe a tollat, hogy irja ő is oda a nevét. Az
is megtörtént.
Akkor aztán átengedte a széket Straff urnak.
Straff nagy lanyhasággal letetette magát a székre; közelebb huzta az
asztalhoz; végig futotta, magában dönögve, a sorokat ötödéből hatodából;
azután rábillentette a fejét, mint a ki helyesli az egészet. Akkor
kezébe vette a tollat, meghegyezte, ablak felé tartotta, nincs-e kis
pihe rajta? belemártotta a kalamárisba s megpróbálta neutrális
papirszeleten, hogyan fog? Akkor aztán neki fogott; nagy kanyaritást
mért a tollal a légben, a kezdő betü rajzolásának indulva. Ott
megállapodott. Megint neki hajolt, megint meggondolta magát. – Utoljára
lecsapta a tollat és felugrott.
– Ejh! nem irom alá!
– Mit mond ön? Kiáltának rá egyszerre két oldalról.
– Most már nem irom alá – hatvanezer forinton alul!
Azzal izekre tépte az okmányt s elszórta széjjel a szobában.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ankerschmidt oly jó kedvü volt odahaza, hogy „madarat lehetett volna
vele fogatni“ a, hogy mi szoktuk nagy parasztosan mondani.
Mint ki bizonyos arról, hogy a legjobban intézte el dolgát, s a
leggonoszabb boszorkánynyomástól menekült meg. Ah e gondolatban volt
foglalva sértett büszkesége, megalázott becsérzete, apai szeretete,
ebben öszpontosult mindaz, a mit fájdalomban, szégyenben és
megboszulhatlan haragban érzett. És ime mindettől megmenekült potom
negyvenezer forintért. Nem nagy ár az előtt, a ki ért hozzá.
Fel is vidult kedvétől a ház; mikor a gazdának örömét látja, átveszi azt
minden cseléd, mindenkire elterjed az.
De legbámulatosabban látszott e sympathicus hatás a család betegén.
Hermine nehány nap alatt annyira magához tért, hogy mindenki
megcsodálta.
Ő volt most Ankerschmidt gyöngédségének kiválasztott tárgya. Látszott,
hogy ő körüle forognak eszméi.
– Hiszen semmi baj sincs már; mondá reggelenkint, midőn leányát
szobájában meglátogatta. Ne félj leányom, levetjük azt, a mi bennünket
bánt, mint egy ócska ruhát, és nem fog bántani többet. Egy nap, két nap
mulva olyan örvendetes hirt fogunk hallani, hogy ünnepet tartunk bele.
Tánczolni fogunk! Igen is. Muzsika lesz a háznál. Czigányokat hozatok, a
legjobb bandát. Az fogja huzni és megvendéglek minden embert, még a
kikre haragszom is! Nem: azon naptól nem lesz kire haragudnom. Pfuj!
Csak egy volt, s arról nem fog beszélni senki. Csak te gyógyulj meg
akkorra, mert tánczolni kell azon a napon minden embernek.
Az öreg ur azt is közölte leányaival, hogy egy telegrammot vár Bécsből,
doctor Grisáktól, a mi azt az örvendetes hirt fogja hozni.
S miután ennyit elmondott, nagyon erős Wertheim- és Wiese-féle
szekrénybe kellett volna elzárva tartania titkát, hogy abból Erzsike
legalább annyit ki ne vegyen, miszerint bizonyos egyességről van szó,
melynek folytán Hermine férje beleegyezik jó pénzért, hogy nejétől
törvényesen elválaszszák.
S ha már ennyit tudott Erzsike, az megint nagy szivtelenség lett volna
tőle, ha azt apródonkint nem tudatta volna Herminnel; ugy hogy elvégre a
két testvér olyan jól tudta a titkot, mint maga az apa, s épen oly
nyugtalansággal vártak az érkezendő telegrammra, mint ő; annyival
kevésbé segithetve magukon, hogy, a mig atyjuk mindennap kétszer eléje
lovagolt az érkezendő telegrammnak, hogy azt még a stáfétás lovas
tarisznyájában elfoghassa, addig nekik helyükbe kellett azt várni
nehezen fékezhető türelemmel.
Ugy járt azután Ankerschmidt ezzel is, mint a nyughatatlan vadász, ki el
el hagyogatja leshelyét s épen akkor nincs ott, mikor a vad megjelen.
Valahol az utban elkerülte a lovast, ki a postaállomásról érkezett, s
midőn a nehezen várt telegramm megérkezett a kastélyba, akkor ő épen nem
volt honn.
A ki valaha távirati sürgönyt kapott, az tudja, hogy mi különbség van a
közt és egy közönséges postai levél közt a kedély felizgatása
mütételében? Egy rejtélyes izenet, a minek tudatása oly sürgetős volt,
hogy a villámot kelle megkérni, hogy vigye odább! Tudósitás, mely a
légen keresztül jött: melylyel várni nem lehetett, melynek nagy örömet,
nagy meglepetést, nagy gyászt, nagy ijedelmet lehet hirdetni.
Kinek ne reszketett volna a keze midőn az első telegramm boritékját
felszakitá? Ki ne félt volna először beletekinteni?
No de e sürgöny nem az, a mitől félni lehet. Ez örömhirt hoz, mely előre
tudva, jósolva van már; ez az, a mire vártak napokon át; ez, a mivel egy
család boldogsága ujra vissza lesz adva!
Ankerschmidt nem volt odahaza; a vevényt pedig nyomban alá kellett irni,
mert a sürgönyhozónak ki kell mutatnia, hogy hány perczre érkezett meg?
mennyire igyekezett sietni a rábizottal? ez az ő érdemeinek a
versenytere. – A vevényt tehát atyja honn nem létében Herminnek kelle
aláirnia; a sürgönyt ő vette át.
Hogy dobogott a szive, hogy kigyulladt az arcza, midőn azt kezében
tartá! Ez hát a levél, mely élte nyugalmát ismét visszaadja; ebben van
megirva, hogy ő neki szabad lesz még valaha boldognak is lenni!
Ki venné rosz néven a sokat szenvedett nőtől, hogy egy ily hirt minél
előbb óhajta olvasni?
A két nővér tanácsot tartott a sürgöny felett, ha szabad-e azt nekik
atyjuk nélkül feltörni és elolvasni?
Az osztrák büntető törvénykönyv az idegen levelek feltörésére nagy
büntetést szab; de más felől meg valószinü, hogy Ankerschmidt nem fogja
őket e criminalitásért törvény elébe állitani.
Hisz a titok ugy sem titok már; s ha valakit érdekel, hát az legelső
sorban bizonyosan maga Hermine.
Erzsike ugyan azt az ó konservativ észrevételt tette, hogy ámbár a
levélben foglalt titok az ő tulajdonuk, tán még is meg kellene várni,
mig azt a papa alkotmányos uton maga át fogja nekik szolgáltatni; de
Hermine azt veté ellen, hogy ő addig meghal nyugtalanságában, mig a papa
megérkezik.
Erzsike ugyan az ilyen neme ellen a terrorizálásnak ünnepélyesen óvást
tett, hanem azért még is oda kölcsönözte himző ollóját a pecsét
felmetszési államcsinyhoz.
Furcsa levél! Egészen kék plajbászszal van irva; mintha azt akarná
mutatni, hogy a telegrafos oly sietségben van, miszerint nem ér arra
sem, hogy a tollát untalan a tintába mártogassa.
Hermine reszkető kézzel tartá fel a sürgönyt s beletekinte.
Hamar elolvashatta, csak ennyi volt benne.
„Straff nem enged. Ujra követel. Pokoli ember. Nem tudok vele mit
csinálni.“
Dr. Grisák.
Erzsike átellenben ült testvérével a kis kerek asztalka mellett, s
látta, hogy Hermine arcza egy pillanat alatt hogy válik halálra; mintha
egy sötét, hideg kéz egyszerre letörülte volna arczáról az élet minden
szinét.
Hirtelen kikapta kezéből a sürgönyt s elhajitá. Késő volt: a méreg
szivig hatott; csak annyi ideje volt még, hogy a székéről aléltan
lehanyatlót karjaiba foghassa fel.
A hazaérkező Ankerschmidtet, a mint lováról leugrott, azzal a hirrel
fogadták, hogy leánya ismét nagyon beteg lett, még most sem birták
eszméletre hozni.
A postaállomáson megtudta már, hogy a sürgönyt elküldték.
Sietett fel egyenesen leányai szobájába. A fáradt nyögés egy küzdő
ajkairól már az ajtón keresztül hangzott elé.
Erzsike apja lépteit hallva, eléje sietett.
– Mi történt? – kérdé az apa remegő ajakkal.
Erzsike eléje mutatta a felbontott sürgönyt, s csak ennyit szólt:
– Ő olvasta ezt.
Ankerschmidt egy pillanatot vetett az átvett levélbe, s azután
összegyürve azt markában, csüggedten sohajta:
– Akkor meg van ölve.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Straff ur a multkori scéna után csaknem összeverekedve doctor Grisákkal
és Maxenpfutschschal, azt gondolta ki, hogy két napig nem ment haza a
szállására.
Csak a harmadik nap estéjén szólt be a házmesterhez, hogy hányszor
kereste azóta doctor Grisák és Maxenpfutsch ur?
A doctor ur kereste azóta nyolczszor, Maxenpfutsch ur pedig minden fél
órában, még éjfélkor is.
Ezt gondolni lehetett.
Straff föltette magában, hogy még ma sem fog otthon hálni.
Pedig már az elmult két éjszakát is egy sörkocsmában a padon hálva
tölté, mert pénze nincs fogadóba szállni.
Egész disponibilis cassája áll egy legujabb divatu negyedrész bankóból,
melyből nem igen futja ki vacsorára egyéb egypár Kreuzerwirstlinél,
obligat seres stiblivel együtt.
A kalandor nevette magában a dolgot, a mint az utczán végig lőgérezett.
„Nincs több egy felnégyelt bankó töredékemnél s azon gondolkozom, hogy
két pár krajczárkolbászt hozassék-e és egy pohár sert, meg egy
stinkadorest; vagy egy pár virslit, de két pohár sert és semmi
stinkadorest?“
„Pedig csak ki kellene a kezemet nyujtanom, hogy rögtön negyvenezer
forint legyen a markomban, s akkor beülhetnék az első hotelbe s olyan
traktát csaphatnék, hogy hire menne.“
„Negyvenezer forint szép pénz.“
„De ha négyezeret ki kell belőle adni Grisáknak, ötezerötszázat
Maxenpfutschnak, ezerötszázat aprócseprő hitelezőknek, harminczezer sem
marad belőle.“
„Hanem az mégis szép pénz.“
„Még azzal is meg nagyságosuraznak akárhol.“
„De hátha még várunk s engedjük nőni a füvet.“
„Az az archimedesi csavar szép találmány.“
„Igen jó az, mikor az embert olyan nagyon utálják, mint engemet
Ankerschmidt.“
„Oh elég gazdag ember, marad neki még egy milliója, ha azt a hatvanezer
forintot kidobta is.“
„A leányát pedig nagyon szereti.“
„Ha már valaki két harmadát megtette az utnak, valószinübb, hogy a
harmadikát is előre teszi még, mint hogy a két elsővel hátramenjen.“
„És hát legroszabb esetben is a negyvenezer forint már itt van; azért
csak az üres tárczát kell kinyitni, hogy belerepüljön.“
„Tehát csak az a kérdés még; valjon még ma Kreuzerwirstli-e és
hatvanezer forint, vagy pedig negyvenezer és pompás vacsora?“…
No ha erre a kérdésre nehéz volt határozatot hozni; tehát a sors
kegyeskedett segitségére jönni egy nemtő alakjában; a kit mi
Maxenpfutsch név alatt ismerünk.
– Megkaptam önt valahára! kiálta egyszer valaki félöröm, féldüh hangján
az őgyelgőre, s midőn a galléron kapott férfiu hátratekintett, Vendelin
barátját látta maga előtt. – No csakhogy ráakadtam! Kerestem önt
mindenütt! minden kocsmában, minden kávéházban, a hova járni szokott;
lesbe álltam a szállása előtt. Hol volt ön? hol rejtőzött? No már most
nem szabadul tőlem, a mig dr. Grisákkal ki nem egyezik.
S menten alá is dugta a kezét Straff ur karjának, ekként bizonyitva be,
hogy e barátságos érintkezésből tényleg nem lehet menekülni.
– De uram! pattogott Straff, mit erőszakoskodik ön velem? Ön nekem nem
gyámapám, hogy odavigyen, a hova nem akarok menni.
– No no no; csak semmi tüzeskedés! Majd mindjárt meg fogja ön tudni,
hogy mije vagyok én önnek?
– Hát hitelezőm no! Ugyan nagy érdem. Én nem félek ettől a nemétől a
fenevadaknak. Pereljen ön be.
– Csak legyen szépen nyugodt. Nem vagyok önnek hitelezője. Nézze, itt
van a levél a zsebemben, ebben küldöm mind a tiz váltót Ankerschmidtnek.
Ő majd kifizeti azokat nekem. Tanácsot is adok neki, hogy mit csináljon
velük? Ne pörölje be egyszerre, hanem mindig csak egyet egyet; ön soha
sem fog fizetni, hanem becsukatja magát. A hitelezőnek joga van önt egy
évig saját költségén csukva tartani. Egy év mulva beperli önt a másik
váltóval, akkor önt megint becsukják, és igy tovább. Tiz évig van ön
biztositva koszt és kvártély felől; ha addig meg nem unja. Mégis csak
vagyok én önnek valamije, ugyebár?
Straff egészen képesnek hitte Vendelin barátját e fenyegetés kivitelére,
a hogy a szemei forogtak.
– Akkor aztán nincs szüksége Ankerschmidtnek önnel egyezkedni. Lehet ön
felől nyugodtan, mert az adósok börtönébe nem parancsolják a feleséget a
férje oldalához. Hát jön-e doktor Grisákhoz kedvesem? hee?
– Majd meglátom.
– De nézzen utána, hogy rögtön meglássa, mert én miss Natalie férje
vagyok, s az engem megöl, ha vagy a pénzt nem viszem haza, vagy önön
boszut nem állok.
Ez csakugyan erős indok volt. A kit otthon oly veszedelem vár, az nem
gyakorolhat az utczán irgalmat.
– No – hát, az ördög nevében – menjünk!
– Végtére! Hanem én nem tágitok ám öntől.
– Nem bánom, menjünk karon fogva. Hol van szállva dr. Grisák?
– Az arany-báránynál.
– Odáig gyalog nem mehetünk; bérkocsit kell fogadnunk.
– Nagyon jó, legalább annál kevésbbé szökhetik ön el tőlem.
– Van önnél pénz?
– Oh igen. Ámbár ez az ön kiadása volna igazság szerint.
– Valóban?
– No de nem bánom, ha megfelezzük.
– Hahaha! megfelezzük? Alig hiszem hogy nálam kifussa.
– Hát mennyi pénze van?
– Egy firtli…
– Egy firtli! Semmi több? És nem akar negyvenezer forintot elfogadni? No
ön csakugyan ördöngös egy ficzkó! Az utolsó garasig hagyja menni a
játékot.
– Itt jön egy bérkocsi. Aztán csak arra az egyre kérem, hogy ne jőjjön
be velem ezuttal Grisákhoz; ön mindig rontja a maga spieszburgeres
mohóságával az én üzletemet. Mikor az ember alkuszik, ugy kell tennie,
mintha nem volna szüksége arra, a mit követel. Ön képes volna
kivakkantani, hogy az utolsó filléremnél vagyok, s még lealkudtatna az
eddig meg ajánlott öszszegből.
– No jó. Be nem megyek önnel. De az ajtóig elkisérem, a mig belép; mert
én már mindent felteszek önről.
– Hanem már most kináljon meg egy szivarral, mert nekem nincs.
Nehány percz mulva az arany-bárány fogadó előtt szállt ki a bérkocsiból
Orestes és Pylades.
A kapus, Vendelin ur örömére, mondá, hogy a doctor itthon van: épen most
kapott egy telegrammot.
Fel is kisérte Straffot mindjárt a mondott numeróig, s csak akkor
nyugodott meg, midőn látta őt belépni az ajtón. Azután lement a
bérkocsishoz, s elszánta magát a bérkocsiban ülve várni meg barátját,
mig kijön.
Straff ur doctor Grisákot az ablak felé fordulva találta, ki ugy látszik
nagyon érdekes tanulmányt talált abban, hogy este az utczai lámpásokat
nézegesse.
– Szép jó estét doctor! köszönt az érkező.
Grisák a vállán keresztül nézett s azt mondta rá, hogy:
– Servus!
(– Üm, be nagyra tartja magát.)
Straff ur nagy bizalmassággal veté le magát a pamlagra s discursust
kezdett.
– Nos doctor? Hát mit csinál az archimedesi csavar? – Széna-e vagy
szalma? – Negyven-e vagy hatvan?
Erre hirtelen megfordult a sarkán a doktor, s üregeikből kikelt
szemekkel meredve a kérdezőre; förmedt rá:
– Elmehet már ön zabot hegyezni Siléziába! Nem kell már önnek sem
archimedesi csavar, sem negyvenezer forint, sem negyven réz krajczár. Ma
éjjel meghalt önnek a felesége.
Azzal odaveté eléje a telegrammot,
„Hermine éjfél után 2 órakor meghalt.“
Straffnak legelőször is az jutott eszébe: nem lehet-e ez mesterfogás a
doktortól, az ő megijesztésére; hátha ő maga táviratoztatott igy magának
megrendelésre?
Ennélfogva mosolyogva kérdezé:
– Nem lehet ez tréfa, doctor ur?
De már ez aztán kihozta türelméből a jámbor Treboniánt!
– Takarodjék ön innen; ön ostoba, marha, gazember! Az ön veszett
őrültsége tizennégyezerötszáz forintot lopott ki a zsebemből, a mi már
benne volt. Ön szemtelen, akasztófáravaló, sat. sat. sat.!
Hallott ugyan már Straff ur hasonló hizelkedéseket másutt is; de oly
compact tömegben, mint ez uttal, még soha.
Végül a düh, mely oroszlánokat szül, annyira potentiázta doctor Grisák
tetterejét, hogy midőn a phrasisokból kifogyott volna: nehogy azokat
elől kelljen kezdenie: megragadá Straff barátját nyakánál fogva, s ugy
kilökte az ajtón, hogy az kettőt ugrott bele.
Straff ur, e barátságtalan expeditió után, a mint a lökés közben
félszemére csuszott kalapja alól előre tekintett, a mint két keze
ujjhegyeit mellénye zsebébe dugta: elmosolyodva mondá magában:
„E szerint mégis csak a Kreuzerwirstlinél kell maradni!“
Azzal fütyörészve haladt le a lépcsőn.
A mint Vendelin ur megpillantá, ugrott ki a kocsiból s sietett eléje.
– Na? Na! Megvan?
Midőn e kétségbeeséssel és reménynyel torzitott arczot megpillantá
Straff ur, meg nem állhatta, hogy hangosan fel ne kaczagjon. Megfogta a
két vállát a bámuló férfiunak, ugy kaczagott a szeme közé:
– Hahahaha, hahahaha! ön ugyan mulatságosan járt, kedves barátom. Az
éjjel meghalt a feleségem. Agyiö negyvenezer forint. Már most
fiakkereztessen, a hova akar.
XIII. Az a hant, mely ide köt.
És ha az élők elakarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák
őket!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a
ravatalon feküdt már.
Olyan könnyü azt kimondani: „elüzlek, kitagadlak, elfeledlek!“ hanem
aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj
hát!“ akkor nehéz azt elviselni.
Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyitja azt az ész, hogy
hibázott, vétkezett, méltó volt a bünhödésre: nem volt más megoldása az
életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, – de csak nehezen
fekszik az emlék a sziven örökké, s évek mulva is visszahozzák az álmok
az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyü
elmulni, mint meghalni.
Szemébe mondja az álmodó az álomképnek; „te már nem élsz, meghaltál,
láttalak eltemetni;“ nem ügyel az arra; ujra eljön, tesz-vesz, mint
szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.
Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt.
Éjjelét nappalát ez foglalta el.
Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket,
kik sirboltot épitsenek neki; mig az el nem készül, addig nem lesz
temetés.
Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat
meglátogatták, s albumot készitett a levelekből, mik gyászjelentésére
válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié,
másodikon Aladáré.
Mikor a sirbolt tervet elkészité az épitész, ő maga indult ki annak
alkalmas helyiséget keresni.
Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, a
hol a fűzfák ugy szerettek egymással susogni. A szomoru füzek nagyon
fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dudolni az örök álomdalt az
aluvónak.
A mely nap a sirbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt
urat Garanvölgyiék kasznárja.
Elmondta a kegyes férfi, a mit Isten rábizott, hogy a szomorkodókat
vigasztalja vele, s azután áttért arra, a miért urasága küldé.
– Nagyságos uram, a tekintetes Aladár urfi köszöntésével jövök.
– Köszönöm.
– Tetszik tudni, hogy az Aladár urfi indzsellér…
– Tudom.
– Ő ezt az egész határt össze-vissza mérte egy időben, csak ugy
mulatságból, ugy hogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik
alacsonyabban egész falu hoszant.
– Ugy?
– Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos ur
kastélyának az erkélye épen egyenlő magas vonalban esik az öreg ur
pádimentumával.
– Szép.
– De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomoru
alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképen a nagyságos ur
kriptát méltóztatik épittetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony
számára; s tudtára esett Aladár urfinak, hogy a patak mentében tetszik
épitkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a
nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan
ellepi a viz, s a drága hamvakat el fogná seperni.
Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni.
– Mikor a Tisza kiönt?
– Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt.
– De hiszen most uj védgátaink vannak.
– Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá; az ér
mellékét a föld árja felveszi, az nem sirboltnak való.
Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvencz
eszméje volt az. A lombos füzfák a hüvös parton.
– Azért a tekintetes ur azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod
sirboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyirdomb napkeleti felét,
melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sirboltja van épitve.
Az egészen száraz, vizmentes hely, s olyan szép ott a szomoru nyirfák
alatt.
Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta.
Tehát a szomoru nyirfák alatt!
A domb egyik fele a régieké; a másik fele az uj földesuré.
Ugyanazon fehér levelü fák susognak az ő halottja fölött, a mik a régen
alvók szellemeivel már ismerősek.
Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy.
Egy hét mulva ment végbe a temetés Párosult abban a pompa és a gyász.
Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és
selyem a koporsón, fáklyák és lobogó czimerek; csak a köny telt ki
hazulról.
Ankerschmidt katona ember volt; katonának sirni emberek előtt nem
szabad.
Az ő szaván nem volt szabad megérzeni annak, hogy e hang most temetésre
vezényel.
Mikor a gyászmenet a sirbolt elé ért, mikor a koporsót leereszték az
üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsáták az üreg nyilására, mikor az
utolsó Amen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első
göröngyöt, hogy a sirdombra hajitsa.
És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább.
Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a
göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká,
melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, a ki még
ezt nem értette.
E naptól fogva Ankerschmidt lovag bár hová távozott volna is a föld
kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, a mit
megholt leánya sirjára hajitott.
XIV. A közös baj.
Az életben maradt leány öröklé testvére részét – nemcsak vagyonban, de
atyja szeretetében is.
Ankerschmidt a temetés után ott marasztalá doktor Grisákot, ki, ha nem
csalódunk, a legőszintébb könyeket sirta a halott felett; s a felett
tanácskozott vele, hogy Erzsikét fiusitsa. Ha nőül megy, akkor is
viselje nevét, s utódai az apai név mellett az anyait is.
Két nap foglalkoztak e tervvel; másnap délben, épen fekete kávé után
ellátogatott Kampós uram.
A hőkeblü férfiu élénk piros arcza szokottnál hevültebb, üstöke a
rendesnél borzoltabb és csapzottabb volt; valami nagy sietségben
jöhetett.
– Fogadj Isten! jó barátom. Mi jót hozott? Köszönté Ankerschmidt.
– Hogy van inspector ur? Kérdezte doktor Grisák.
– Köszönöm. Csak kasznár vagyok. Felelt, két oldalra meghajtva magát
Kampós uram s sietve huzott elő egy levelet victoriája zsebéből.
Engedelmet, méltóságos ur, Aladár urfitól kaptunk most egy levelet, mely
igen sürgetős; az ifju teins ur azt irja, hogy e levél tartalmát
tudassuk méltóságoddal is; a mit különben is megtettünk volna, mert ez
ügy méltóságodat jobban érdekli, mint minket.
– Mi lehessen az? kérdi doktor Grisák kiváncsian orrára csiptetve
lorgnonját.
– Engedelmével fel fogom az egész levelet olvasni. Tehát: „Kedves
bátyám. A Tisza árja gyorsan emelkedik. Tokajból vett tudósitások
szerint még mindig növekedő áradástól tarthatunk. Ha még két lábnyira
nő, a füzesi töltést épen a zsilipnél át fogja hágni, ha ugyan a zsilip
addig kiállja, miután már eddig is inognak a levert czölöpök. A mi
vidékünkre ez beláthatlan baj lenne, mert a Nagy-Kunság felől a
tulparton erős védgátak vannak emelve, s igy a Tisza arra nem önthetvén
ki, olyan helyeket fog árjával meglátogatni, a mik még soha sem láttak
árvizet: mint ezt már több helyen bámulva tapasztalják. Ha pedig e gáton
áttör a viz, bátyám szérüs kertjéig meg nem áll; még egy láb
emelkedéssel a juhaklokat is felveszi, s két lábnyi áradással a
szobákban van. Azért jó lesz elővigyázati rendszabályokhoz nyulni.
Szerencsére a szérüs kert erős fecskerakással van keritve, s a ház
előtti kőkerités is kiállja a próbát, három láb magas trágyarakás
köröskörül visszatartja az árvizet. E felől rögtön intézkedni tanácsos,
mert ez a mi védgátunk nagyon roszul biztat. A kapukat trágyatöltéssel
eltorlaszolni akkor is elég idő lesz, a mikor már hire fut a
gátszakadásnak. Kérem e felől a szomszéd urat is rögtön tudósitani; mert
az ő kastélya épen hetedfél lábbal fekszik mélyebben, mint bátyám laka s
neki sokkal több oka van az önvédelemre.“
Doctor Grisák azt válaszolta erre a levélre, hogy az lehetetlen.
– De ide van irva, kérem alássan; bizonyitá a kasznár, végig simitva
tenyerével a levelet. Itt van.
– Elhiszem, hogy ott van; de azért lehet nem igaz.
– Micsoda? Hogy Aladár urfi ne mondana igazat? Szörnyedt fel Kampós
uram. Ah tekintetes ur, akkor nem tetszik őt ismerni.
– Én nem mondom, hogy készakarva ir valótlanságokat, de csalódhatik,
mint minden ember. Hiszen hol van ide a Tisza?
– Hat mértföldnyire. Igen, de a tenger meg száz mértföldnyire van, azért
még is megmondja Aladár urfi hány lábbal fekszik a mi tornyunk gombja
magasabban a tenger szinénél. Aladár urfi kitanult mérnök, kérem
alássan. Első hónapban ezernyolczszáz forint fizetést kináltak neki a
Tiszaszabályozásnál; ha ő azt mondja, hogy árviz lesz a falunkban, hát
akkor az lesz; mert Aladár urfi azt érti.
Doctor Grisák egyszerre mérnökké lett rosz kedvében.
– Én is értem. Én is tudom, mi az a nivellálás? Nálunk Csehországban is
vannak árvizek.
Kampós uram rettenetesen sértve érezte erre a szóra nemzeti büszkeségét.
– Csehországban árvizek? Micsoda árvizek? Egy kis patak megdagad, ha
nagy zápor esett s elhordja a kis hidacskákat; másnap megint helyére
megy. Mi az egy magyarországi árvizhez képest. Azt tessék megnézni,
mikor minálunk árviz van! Tenger az, a min gályázni lehet. Aztán akkor
tessék beszélni Csehországi árvizekről.
– Oh, édes tisszttartó ur, világért sem akarom elvitatni ezt a
dicsőséget Magyarországtól, hanem csak azt akarom mondani, hogy állhat
egy folyó vize hat lábbal a tér, felett, melyet átszel, ha a gátak
erősek, semmi veszély sem támadhat.
– Igen, de épen az a baj, hogy az uj gát nem erős, a pilóták már is
ingadoznak.
Itt Ankerschmidt is közbe szólt dr. Grisákhoz fordulva.
– Azon védműveket pedig az ön védencze készitette.
Dr. Grisák nagyon kellemetlenül érezte magát e figyelmeztetés által
érintve.
– Azok bizonyosan elég jók is. Sietett bizonyitani a doctor juris azon
jeles jog maxima szerint: „si fecisti, nega.“ Tudja, édes kasznár ur, a
mérnök urak mind olyanok, egyik a másik munkáját mindig ócsárolja. Még
soha sem találtam olyan indzsellért, a ki az előtte ottjártnak a
munkáját elvetendőnek ne nyilatkoztatta volna.
De már ezt nem állhatta tovább Kampós uram. Mélyen megsértve hajtogatá
össze a levelet s eldugta zsebébe.
– Engedelmet kérek, nem akarok a fiskális urral disputálni. Én csak
méltóságodnak akartam átadni ez izenetet, kötelességemhez képest. Ha
méltóztatik-e azt figyelembe venni, vagy nem, az méltóságodnak a dolga.
Mi részünkről már megtettünk minden intézkedést. Most sietnem kell még a
tanyákról felhajtatni a birkákat a majorsági udvarra.
– De csak nem oly sürgetős tán a baj? Kérdé Ankerschmidt, ki maga is
nagy mértékben hihetetlennek találta, hogy ez a sok szép zöld mező, a mi
most is virágosan, tarkabarkán terül, a merre a szem lát, pár nap alatt
tengerszinné válhasson.
Kampós uram vállat vonitott.
– Egyébiránt, biztatá Ankerschmidtet Grisák ur, egy ilyen kastélynak,
mint méltóságodé, még az árviz sem ártana meg. Egészen más olyan ős
paloták sorsa, miket vályogból meg polyvás sárból épitettek; azok persze
mind rendre omlanak; de ezt egy bécsi épitész emelte; ezt nem ingatja
meg minden kis tréfa.
Kampós uram türelmének ez volt a kegyelemdöfés.
– Már hiszen fiscális ur, a mi házunkat, az igaz, hogy csak idevaló
pallér épitette, nincs is azon semmi czifra kivül; de azt mondhatom,
mert ott voltam, hogy olyan téglából épült, mint a porczellán, csak ugy
pengett; a vasat sem kiméltük annál, s a javát válogattuk hozzá a
fenyőfának. Azt is láttam, mikor az a hires bécsi architectus ezt a
kastélyt emelte; láttam micsoda téglákat égettek hozzá; láttam hogyan
rakták meg az oszlopok közeit törmelékkel; láttam milyen keveset
ügyeltek arra, hogy a fundamentumot mélyebbre ássák, mert alatta homok
van; s azt mondom, hogy árviz napján nem laknám egy óráig ebben a
kastélyban, ha ingyen nekem adnák. Engedelmet kérek méltóságodtól, hogy
igy kimondom az igazat.
– De ispán ur! pattant fel dühösen doktor Grisák.
– Megyek már, mert ha soká maradok, még kulcsárnak szólit; monda
felczihelődve Kampós uram, s még egyszer bocsánatot kért Ankerschmidtől;
ki szépen megköszöné a hozott tudósitást, s azt mondta, hogy majd
személyesen fog meggyőződést szerezni a veszély mekkoraságáról, s még ma
ki fog kocsizni a Tiszára.
Grisák urnak erre a hirre rögtön nagy mehetnékje támadt. Eszébe jutott,
hogy holnap sürgetős megjelenési határideje van Pesten. Ankerschmidt nem
is marasztotta nagyon, hiszen Erzsike maradhat még egy ideig leánynak,
nem oly sürgetős az a fiuvá létel.
A doctor juris lázas sietséggel iparkodott kocsira jutni, még
Ankerschmidt tréfált vele, hogy tán attól tart, hogy már itt reked?
Ő azonban csak dél felé szánta rá magát, hogy lekocsikázzék a Tiszára; a
mi jó négyes fogatával öt óra alatt megtörtént.
Midőn az országutról lekanyarodva, a töltés felé vette irányát,
messziről láthatá, hogy száz meg száz ember jön, megy, talyigát tolva,
rőzsecsomagokat czepelve, több helyeken karóütő bakok működnek ütenyre
hangzó kiáltozás mellett, s a réteken agyaggal terhelt szekerek hordják
a töltéshez valót egymásután.
A mint a töltés elejéhez ért, egy gubás ember megállitatá hintaját s
becsülettudó szóval tudakolá tőle.
– Mit tetszik itt akarni?
Ankerschmidt nem haragudott meg ez interpellatióért; hanem felelt rá
illően.
– A munkát akarom megnézni.
– Szabad kérdeznem, hová való urasága? Tiszán innen, vagy tul?
– Innen.
– Akkor jól van. Nem mondaná meg becsületes nevét, ha szépen kérném?
– Szivesen. Én vagyok Ankerschmidt.
– Ugy? Az az ur, a ki Garanvölgyi ur szomszédja. Akkor leszállhat, a
kocsi itt marad: annak nem szabad a töltésre jönni.
– Kinek a parancsa ez?
– Az ifju Garanvölgyi uré, az itt a mérnök: most annak fogadunk szót.
Mert most nagy ur ám a Tisza? S ha megharagszik, annak a generális se
parancsol, hanem az inzsellér.