A boldogtalan ember ott állt a kacsászati pavillon mellett, az
Angolparkban s nézte a kacsákat, hogyan kacsáznak a kis sziget körül,
amely szigeten a kacsászat tulajdonosa lakik és botra füzi a karikákat,
mint a pereces a perecet s aztán kiadja a kisasszonynak, akitől két
darabot husz fillérért e karikákból átvenni lehet. A kacsák ugy usztak,
mint az elevenek, vagy még jobban, mert még a lábukat sem kellett
mozgatniuk s bádogtestükkel mégis mindenféle vicces és kacsai
mozdulatokat végeztek. Öröm volt nézni őket s még nagyobb öröm dobálni
rájuk. Különösen egy bubos gácsér! Hogy az milyen kacsaszerü kacsa!
Kacsább kacsa a kacsánál. Igazi kacsa, valóságos kacsa-kacsa.
A kacsavadász csak nézte a bubos gácsért. (Nem-vidékiek számára,
magyarázatul: gácsér himkacsát vagy kacsakant jelent, a nősténykacsa a
kacsa csak, hacsak nem rucának hijjuk.) Nagyon tetszett neki, de szólni
nem mert, mert mellette állt a felesége, egy kövér lud, aki azonban
goromba volt, mint egy oroszlán.
– Na te mámlász, – mondta az asszony – te persze csak nézed. Mások
nyerik a kövér kacsákat, de mi érjük be a gágogásukkal.
– Hápogásukkal – felelt szerényen a férj. – A liba gágog, a kacsa hápog.
– Mit hápogsz te szerencsétlen? – gágogta az asszony. – Mások veszik a
karikát, odakarikintják a kacsa nyakába és viszik a finom
kacsapecsenyét. De persze te. Na, én is jól mentem férjhez.
Megjegyzendő, hogy amit az asszony mondott, az abszolut minden alapot
nélkülözött. A mások tizével vették a karikát, hajigálták a kacsákra, de
még csak közel se jártak hozzájuk. Különben ez nem is megjegyzendő.
– Én is dobnék – rebegte a férfi.
– Igen, hogy három pengőt elhajigálj. Hogyne! Mer’ megér nekem az a
kacsa három pengőt? mi? Három pengőér’ egy csinos kis bornyut is lehet
venni, egy hétig eszünk belőle és a bőrit eltehetjük, mig a Gyurika
megnő és katona lesz. Nem gondoltad, hogy a három-pengőket csak ugy
bedobáljuk a vizbe?
– Ne-nem, – dadogta a férfi – de meg lehetne próbálni, csak egy
hatosér’, kettőt.
– Két kacsát?
– Nehem; két karikát.
Az asszonyt fellázitotta ez a vakmerőség. Kivett a ridiküljéből egy
hatost és igy szólt a kisasszonynak, hangosan, jó hangosan, hogy
mindenki hallja:
– Na, kisasszony, adjon ennek a mámlásznak is két karikát. Nem elég,
hogy a hozományomat elkártyázta, most még az egyetlen fia cipőit is a
kacsák nyakába akarja szórni.
A férj lehorgasztott fejjel vette át a karikákat. Az asszony pedig ezt
mondta:
– Höhöhö. Most persze mingyárt odadobod ezt a két izét és egy perc alatt
vége a pénznek. Aztán mehetek mosni vagy vasalni, hogy a költséges
passzióidat fedezzem.
A férj nem szólt semmit, csak várt. Várta a bubos gácsért, melyet
szeretett és várta a kedvező pillanatot. Hogy a vad a legalkalmasabb
pózban kerüljön puskacső elé, ahogy’ ez vadászati novellákban
előfordulni szokott. De a gácsér nem jött, mert hátul a karika-halászó
fiu feltartóztatta. Várni kellett a gácsérra.
– Ugy, ugy – mondta az asszony – töltsük itt az egész estét, várjunk,
mig ránkhajnalodik. Hiszen ráérünk mi. Holnap majd tizkor kelsz föl és
kirugnak a hivatalból és én mehetek szakácsnénak akármelyik
uricsaládhoz. Mer’ én ugyis arra születtem.
De a férj csak várt, megvárta, mig a gácsér előkerült. Már a
kanyarodónál uszott. A férj fogta a karikát és készenlétben tartotta.
– Mit csinálsz, te mámlász? – kérdezte az asszony.
– Célzok – felelt csendesen a férfi.
– Jahahahaha! – hahotázott az asszony. Ő céloz! Mit csinál ő? Ő céloz!
Mert ő egy olyan vadász, aki egész életét pagonyban töltötte és nem
lőhet a karikával, ha előbb egy óráig nem célzott. Te! te! Te
boldogtalan! Mér’ nem állitsz a hátad mögé két fővadászmestert, mint a
király őfelsége Gödöllőn? Az is kell egy ilyen Nimrojdnak. Ő céloz! Hisz
ez hihetetlen! Ahelyett, hogy odavetné a két karikát, ami már ugyis a
kutyáké, még itt az idegeimet feszegeti.
A férfi hallgatott. A gácsér már ott volt előtte, feléje dobta a
karikát.
– Hühü! – szólt az asszony. – Nem nézek oda. Nem nézem, mikor egy ilyen
tinó kacsára vadászik.
A karika pontosan a gácsér nyakába esett és lecsuszott a bögyéig. Az
asszony igy beszélt:
– Na! vége? vége már a hatosnak? Elpazaltad már a karikákat, te pehhes.
Én nem nézek oda.
– Nem. Még csak az egyiket dobtam rá.
– Melléje? Mi? Egy kilométerrel odébb? Átdobtad az Ártézi-fürdőbe,
ugy-i?
– Nem. A nyakába esett. Már hozzák is a kacsát.
– Micsoda kacsát?
– Amit nyertem.
Az asszony egy pillanatra elhallgatott. A kacsát hozták, valóban hozták.
A gácsérról pedig levették a karikát s a gácsér ujra ott bukdácsolt a
fordulónál. A férfi megint célzott a karikával.
– Hallod-e? – csikorgott az asszony. – Hallod-e, te isten báránykája,
csak nem képzeled avval a meghőbörödött eszeddel, hogy a kacsa megint
beleszalad a karikába? Annak a bádogrécének csak egyszer volt kevesebb
sütnivalója, mint neked. Ne kisértsd az istent, erigy onnan és szégyeld
magad, hogy az ilyen bambaság neked még sikerül is.
A férfi dobta a karikát, a karika talált, a gácsér ismét megkarikázva
uszott tovább. Hozták a másik kacsát is.
– Parancsoljon, nagyságos asszony, – mondta a kacsa-mamzell. – Itt
vannak a kacsák.
Az asszony felhördült:
– Na ne! Te árvizi hajós, te! Itt a két kacsa. Akasszam fel őket
fülbevalóknak a fülembe?
– Be lehet váltani – makogta a férfi. – Három korona készpénzt adnak
értük.
– Mihihi? – mondta az asszony. – Hát megőrültem én? Hát két kacsa három
koronát ér? Te persze azt hiszed! Mer’ amig én hajnalba a piacra
vánszorgok, addig te hortyogsz az ágyban! Mit tudsz te a világról! Mit
tudsz te arról, hogy egy kacsa négy korona, ha valamirevaló! Majd én
most kettőt elajándékozok három koronáér’?! Talán loptam én ezt a két
kacsát!?
– Nem loptad, doptad – mondta a férfi.
– Hát akkor már bitang jószág, Csáky almája? Mer’ nekem kézügyességem
van és el tudok venni egy perc alatt két kacsát ettül a zsidótól,
mingyárt boldogitsam is, hogy még holnap is rajtam röhögjön!?
– Hazavisszük…
– Hogyne! majd világcsufjára végigkorzózok Pesten két kacsával?
– Én viszem…
– Irtózat egy ilyen ember! – mondta az asszony és megindult. Ő ment
elül, a férje utána, jobb- és balkezében egy-egy kacsával. Mikor a
kijárathoz értek, az asszony intett egy fiakkernek.
A férfi arca felragyogott az örömtől: fiakkeron viszik haza a kacsákat!
Az asszony pedig ezt mondta:
– Én most hazamegyek ezen a kocsin, mer’ ezekkel a kacsákkal két napi
konyhapénzt megspóroltunk. Te meg hazahozod szépen a kacsákat, de nehogy
valami bajuk legyen, mert kitekerem a nyakadat.
És már beült a fiakkerbe s ezt mondta a kocsisnak:
– Viziváros, Donáti-utca 9.
A kocsiból, amely már gördült, még hátrakiabált:
– Nehogy az alaguton gyere át! Az egész életed nem éri meg azt a két
krajcárt!
Aztán a kocsi eltünt.
A férfi vitte a két kacsát, végig a ligeten, az Andrássy-uton, a
Fürdő-utcán. Mikor a Lánchid közepére ért, lenézett a vizbe, eloldozta a
kacsák összekötött lábait és beugrott. Azért oldozta el a kacsák lábait,
hogy a kacsák uszni tudjanak. Nagyon-nagyon jó ember volt szegény. A
vizből háromszor merült föl, mindannyiszor a kacsákat nézte, akik békén
és boldogan usztak mellette.
– Éljetek, éljetek, – mondta a kacsáknak, aztán egy nagyot ivott még a
szőke Duna ronda vizéből s többé soha elő nem került.