A szappanozással készen vagyunk, át lehetne térni a késelésre, a
voltaképpeni beretvációra. Talán nem is volna lehetetlen? Előre, előre!
Ne csüggedjünk; excelzior! Fel a vár fokára! Taszintsuk le a pogányt.
Megvillan a kés, kisuhan a zsebből. Fenetik. Lassan, ritmikusan.
Fene-fene-fenetik.
Hurrá! Az arcomon már a kés.
Mélyen és édesdeden alszom, angyalok muzsikálnak a fülembe. Ezt mondom
dörgő hangon:
– Akasztófáravaló. Két esetben halsz meg halálnak halálával: _a)_ ha a
jéghideg mellső lábaid egyikével meg mered fogni az orromat; _b)_ ha,
megfogván az orromat, alatta tovább ásod azt a kis árkot, amit
beretvacsapásokkal már eddig is te ástál, s éppen azzal, hogy megfogtad
az orromat, kifeszitetted alatta a bőrt, ezáltal vékonynyá s az
ellentállásra képtelenné tetted; _c)_ ha nem az árkot ásod tovább, ami
már ugyis mindegy, hanem keresztbe vágsz és ezzel gyógyithatatlan sebet
okozol. A revolver is ott van az asztalon, öt érchegyü golyó szalad a
testedbe. Indulj!
Két pillanat.
Első pillanat: megragadta az orromat.
Második pillanat: egyet vágott az árokkal párhuzamosan és egyet
keresztbe.
Alszom. Mélyen, édesdeden alszom.