Hajnali féltiz, jön a borbély, friss, viruló, üde ifju, bajusza Vimos
császár szerint való. Ülök a székben, alszom, nem hallom, amit beszél,
ezt beszéli:
– Jó reggelt, jó reggelt, csinos időnk van ma, csak ez az örökös szél ne
volna. De persze van. Innen a Dunáról jön. Fene tudja, hogy honnan jön a
Dunára. Örökös szél, fuj, fuj.
Én is fujok, mert alszom bár, de látom, hogy sem meleg viz, sem szappan
nincs még a kezében.
– Igaz is, a szappan, mondja ő, és hozza a szappant. Alszom, nem hallom
mit mond, ezt mondja:
– Igen, ezek az angol botszappanok nem rosszak. De a tojásszappan, az
például nem megfelelő. Nem mintha nem verne habot. Mert ver. Habot, azt
ver. De milyen habot? Olyat, amelyik azonnal megszárad. Abban a
minutában. Tojásszappant nem lehet használni. Nem is szólva a közönséges
konyhaszappanról. Az, kérem, szóba sem jöhet. Nem mondom, hogy nincs
benn szóda, mert lehet, hogy szóda van benne. De azért mégse. A
konyhaszappan, az nem. Ne-em. Az angol botszappanok, azok igen.
Bár alszom, tudom, hogy még nem hozott melegvizet.
– Á, viz! – mondja ő és kimegy avizért. Behozza a melegvizet. Lotybálja
a kezével. Alszom, nem hallom a beszédét. Ez a beszéde:
– Mer’ azér’ lehetne hidegvizzel is. De ugy továbbtart. A hidegviz nem
puhitja ugy meg a gyökeret. A gyökér a legfontosabb. A melegviz
megpuhitja, a kés csak ugy siklik, mint a korcsolya. Én is szeretnék
korcsolyázni, de csak télen lehet. És ki ér rá? És olyan ritkán van jég.
Két-három hét az egész szezon. A főnök kijár a nagy jégre. Gavalléroz.
Na szép kis pofa. Kézzel, vagy pemzlivel?
Nem felelek, nem is felelhetek, mert alszom, s mert ő is tudja nagyon
jól, hogy még nem volt eset rá, hogy kézzel. A pemzli kit is van
készitve az iróasztalomra. Tehát biztos, hogy pemzlivel. Alszom, süket
vagyok. Borbély ezt mondja:
– A pemzlinek megvannak az előnyei. Ki tudja, hogy az a nyavalyás
zóna-borbély kit-mindenkit maszatolt be a tenyerével? Amilyen emberek
egy olyan zónaborbélynál megfordulnak! Hát persze, hogy megmossa a kezét
minden vendég után. De lehet abban bizni? Pesten nem. Ki van zárva.
Párisban más, ott minden vendég sajátkezüleg. Muszijé – azt mondja ott a
fodrász és akkor a vendég sajátkezüleg. Ha a pemzliből hullik a szőr,
akkor az megint nem az igazi.
Alszom, de tudom, hogy az eset kissé távol van, mert ebből a pemzliből
nem hull a szőr. Vas-szőr van benne, nem is hullhatik. Lehetne már
kezdeni a szappanozást. Istenuccse lehetne. Kutya legyek, ha nem
lehetne. A zene megadja az utolsó jelt és a szappanozás az ő kezdetét
veszi. Ekközben a következő párbeszéd játszódik le köztünk:
Ő: Torontál, Torontál, én onnan valósi vagyok, de ott minden embernek
saját háza van. Egy kis malac, egy kis tehén, van az mindegyiknek.
Szereznek mind, szereznek. Hát persze, semmi rezsi, csak csupa
jövödelem. Egy héten egyszer borotválkozik a sváb, de az aztán két hétre
elég néki. Ott se szeretnék borbély lenni. Bácsalmáson például a grófnak
kastélya van, nagy kert, egész erdő, őserdő. Vasárnap mindenki bemehet.
És milyen négy ló! Paripák. Na, nem is az automobil. A legjobbnak is
petróleumszaga van. Meg az a sok elgázolás. Uri ember nem ül fel rája.
De egy hátas ló, reggel a fasorban, az valami!