– Ha vajjon nem vette-é Ön észre mélytudományu doktor ur, hogy a fürdés
az Artézia-fürdőben (Artézia, ó mily szép női név!) három koronába
kerül, ami már joggal nevezhető tekintélyes összegnek?
– Valóban észrevettem. De biztosithatom felőle, hogy az a három korona
az utolsó láncszem a magyar fürdőről szóló gyönyörü elméletemben, amit
nyolckötetes, nagy munkámban fogok megnemirni és az utókorra
átnemörökiteni.
– Elmélete élénk érdeklődésre izgatja elmémet.
– S mégis elő fogom adni Önnek az egészet, mielőtt még megrepedne a
türelmetlenségtől.
– Halljuk, halljuk!
– Ön, aki a művelt középosztályt oly szép eredménynyel végezte és sokat
érzett és gondolkodott, mint Kölcsey, nyilván tudja, hogy vannak a
magyar nyelvben bizonyos általános mondások, amik távolról nézve
hencegéseknek látszanak, közelebbről megtekintve azonban alapigazságok,
hosszu századok során leszürvék.
– Leszürvék? Nem leszurvák?
– Nem. Leszürvék. Például: Bort iszik a magyar ember. Magyarnak
orvosság, németnek halál. Magyar központi hitelszövetkezet. És igy
tovább. Ezekhez a mondásokhoz vagyok bátor még egyet csatolni, amely igy
hangzik: Magyar ember nem fürdik. Már eleink nem fürödtek…
– Pardón! Hogy beszél ön? Azt akarta mondani, hogy már elejünk nem
fürdött?
– Nem. Eleinkről, elődeinkről, vagyis eldődeinkről, tehát őseinkről
beszéltem. Akik, midőn bejöttek országunkba, még találtak néhány római
eredetü fürdőt itt. Meglátni és megutálni egy pillanat műve volt. A
fürdőket gyors egymásutánban parlamentekké, megyeházakká, pipatóriumokká
alakitották át. A fürdéssel ezután már csak a Königsbergi Töredékben
találkozunk, e kitételben: »Kisdedét firisztye, musja«. Amint látja, itt
sem fürdésről, fördésről, vagy firdésről, hanem firisztésről, vagyis
fürösztésről van szó, egy kisdednek a megfürösztéséről, amely már akkor
sem volt mellőzhető. Mert a felnőttek aztán felnőttek ugy, hogy a
fürdéstől eltekintettek. Roppant ritka és nagyfontosságu eseménynek
vélték lenni, amit egy másik, igen régi példával fogok bizonyitani. Az
az ősi gyermekvers, amit a 13. századból eredőnek mondanak, igy szól:
Kis kacsa fördik
Fekete tóba,
Fiához készül
Lengyelországba.
Nos, nem tünt fel önnek, hogy a kis kacsa fürdését, amely mindennapos
jelenségnek mondható, a magyar néplélek olyan hosszadalmas és fáradságos
utazással okolja meg, amilyen a lengyelországi ut? Ha a kis kacsa nem
akarna vizitbe menni Lengyelországban lakó fiához, akkor – a magyar
néplélek szerint – meg sem fürödne.
S hogy mingyárt a dalformáju népmegnyilatkozásnál maradjunk,
emlékeztetem önt arra, hogy a magyar népdalok bizonyos értelmetleneknek
látszó (s valóban értelmetlen) sorokkal szoktak kezdődni. Ezek a sorok –
igy tanultuk az iskolában – csak megütik a hurt, amelynek a következő
sor már értelmes hangját adja. Igy: »Rózsabokor a domboldalon…«
A következő sor: »Buruj a válomra angyalom…« De nem akarok hosszabb
lenni, mint a kémény s igyekszem a tárgy felé. Emlékeztetem Önt egy
dalra, Petőfiére, akivel mostanság sokat és alapos készületlenséggel
foglalkoznak. E dal igy kezdődik: »Fürdik a holdvilág…« (amint látja,
itt sem a magyar ember fürdik, hanem egy védekezni nem tudó égitestet
kényszerit e fürdésre) s utána azt mondja a költő, hogy méláz a haramja
és roppant sötét hangulatképet fest. Tehát a legnagyobb szomoruság
alaphangjának megütésére a költő a fürdés megemlitését vélte
legalkalmasabbnak. A fürdéstől az akasztófáig már alig néhány strófa.
Mit mondjak önnek még?
– Csak mondja, ami a szivén hever.
– Hát megmondom, hogy a Magyar Nyelvtörténeti Szótárban nyolc évszázad
irodalmából csak nyolc példa van idézve a fürödni szónál. (A magyar
nyelv tehát minden száz évben csak egyszer fürdik, de nem, mert:) e
nyolc példa közül csak egyetlenegy vonatkozik igazi, testi fürdésre. A
többi mind csak átvitt értelmü fürdés. Ha fürdeni kell, a magyar ember
egyszerüen átviszi az értelmét a vizen. Kinban fürdik, vérben fürdik,
verejtékben fürdik, csak éppen nem vizben fürdik. És a magyar
közmondások kincstárában összesen csak négy olyan mondás van, amely a
fürdéssel foglalkozik. Ezek közül is kettő inkább elitélő tendenciával.
Idézni fogom őket.
– Idézze, szép idétlen ember.
– Egyik igy hangzik: »Sokat fürdik a malomkő, mégis fekete marad.« Tehát
a morál ebből az, hogy fürödni nem kell, mert nem használ. S a másik
mondás ezzel egy huron penderedik: »Hiába fürdik a csóka, mégse
fehérszik a tolla.« Tetszik látni: mégis és mégse, ellenző értelmü
kötőszavak, amik azt mutatják, hogy a magyar ember mégis fürdik, de
alapjában a fürdést mégse szereti. Ezek után…
– Ugy? Még ezek után is van valami?
– Hogyne volna! Az egész konkluzió hátra van.
– Tegye előre.
– Teszem is, mert nem akarom a fürdővel együtt a gyereket is kiönteni.
Ezek után nem csoda, hogy egy Mária Artézia korabeli fürdő árát a
főváros három koronában szabja meg. Aki fürödni akar itt, az egy
szenvedélytől elvakult ember, aki nem törődik vele, ha a szenvedélyét
még olyan erősen adóztatják is meg. Aki fürödni akar, az vesz három
koronáért egy autót, kisüstörög a ligetbe, megfürdik három koronáért és
még egyszer három koronáért haza benzinez.
– És mit csinál?
– Megfürdik otthon. Lefürdi magáról, amit a ligetben felfürdött magára.
– Akkor mért ment a ligetbe?
– Mért? mért? Mért megyünk el egy csókért Amerikába? Mért szerelmes a
nap a holdba? Mért vijjog a saskeselyü? Mért oly borus? Oly kérdések,
amikre a tudomány ma még nem tud felelni. És mondok még egyet. Hogy mért
megy? Hát nem is megy! És ha nem megy, akkor igazán mindegy, hogy hány
koronáért nem-fürdünk az Artéziában. Egy fürdő, amin három koronát
spórolok meg, jobban tisztitja a lelket a másik fürdőnél, amire kiadok
egy korona tényleges ércpénzt. Ez az.