Megmondom, mert most már ugyis mindegy, hogy mielőtt e sorokat irni
kezdtem volna, az vala szándékom, hogy ez irásommal egy nagyon diszkrét
ügyemet fogom elintézni. Hogy ezen a levélpapiroson majd irok annak az
ismerősömnek, a városatyának, hogy szóljon a polgármesternek, hogy az
szóljon az államtitkárnak, hogy az beszéljen a miniszterrel, abban az
ügyben, abban a diszkrét ügyben, amit már voltam bátor multkori
együttlétünk alkalmával fölemliteni. A kávéházban jutott eszembe, hogy
irni kellene már a városatyának, s hogy a levelet azonnal feladhassam,
még a kávéházban meg óhajtottam irni a levelemet. De mihelyt kiadtam
csendes parancsomat, hogy hozzanak papirt és tintát meg tollat (mert
ilyen diszkrét ügyben nem illik ceruzával irni), azonnal élénk feltünést
keltettem.
A pikoló-gyerek vette át a rendeletet, de mert őneki nem hatásköre a
dolog, továbbadta a kiszolgáló pincérnek.
– Papirt a zirónak. Ziró irni akar. Hühü.
A hühü arra vonatkozott, hogy én egy közismert humoros vagyok, tehát egy
közismerten humorosat fogok irni, tehát már előre hühü.
A kiszolgáló pincér, aki semminő kellékkel nem rendelkezik, mert az
egészen más ügyosztályba tartozik, átvitte kivánságomat a főpincérre:
– Papirt bal-jobb kettő. Ugy látszik, irni kell neki valamit. Vicceseket
ir. – A főpincér jobb fülén bebocsátotta a rendeletet s a bal fülén át
eljuttatta a ruhatároshoz. Ő az illetékes fórum. Miért, miért nem, ezt
sohasem fogom megtudni, e kávéházban papirnak, tollnak, tintának a
ruhatáros a letéteményese.
Rögtön hozta is a kért cikkeket.
A papirt letette az orrom elé, a tintát letette a papir elé, a tollat
letette a tinta elé és önmagát letette a hátam mögé. Közvetlenül a hátam
mögé. És elkezdte nézni a kezemet, hogy mit csinálok vele, s ha irnék
vele, mit irok vele.
Mikor ezt észrevettem, pedig azonnal észrevettem, mert lehetetlen volt
nem észrevennem, a ruhatáros ugyanis kicsit asztmás, ezért hangosan
szuszogott a hátam mögött, akkor mélázni kezdtem a levegőbe, mintha
gondolkodnám rajta, hogy mit irjak a papirra. Bár pontosan tudtam már a
mondatokat is, amiket irandó voltam a városatyának, aki majd szól a
polgármesternek, aki majd szól a… satöbbi, föl a miniszterig: mégis nem
kezdhettem bele az irásba, mert ez diszkrét ügy, az onokanővéremről van
szó, akivel nagyanyai ágon a városligetben ismerkedtem meg s akinek egy
telefonkezelőnői állás kellene valamelyik kis vidéki központban, ahol
kicsiny a forgalom, sok a szabadidő.
Na. Ez panama. Ezt nem lehet a ruhatáros előtt.
Közben azonban már a pikoló-fi is odaállt a hátam mögé, a ruhatáros, a
magas férfiu udvariasan maga elé eresztette s a pikoló ennek
következtében lélekzetével nyakamat melegitette. A pikoló látta, hogy
nagyon töröm a fejemet, ebből joggal következtette, hogy valami egészen
finom vicces dologról lesz szó, amit érdemes kivárni.
Ily körülmények közt elhatároztam, hogy valóban nem irom meg azt a
diszkrét levelet abban a diszkrét ügyben, hanem irom ezt, amit itt irok.
És irtam. Eleddig csak a ruhatáros, meg a pikoló olvasták, de egyelőre
nincsenek tisztában jellegével. Nem tudják, komoly-e vagy tréfa.
Odaintették tehát a kiszolgáló pincért is, hogy segitsen nekik e halott
irás agnoszkálásában.
Most érkezett mögém a kiszolgáló pincér s összes szemei megfeszitésével
olvassa, a vállamon át, e szerény sorokat, odébbigazitva a ruhatáros
fülét, mert nagyon széles és kajla és elzárja előle a kilátást. Viszont
a pikolókölök cukrot vett elő, a szájába dugta s most a nyakamba
csemcseg, de nem verhetem pofon érte, mert azzal elárulnám, hogy tudom,
hogy a hátam mögött van s akkor – ha tudom és mégis türöm – semmi
tekintélyem nem lesz a személyzet előtt s legközelebb, ha diszkrét
levelet irok, legközelebb… Mit is csinálhatnak legközelebb? Belenéznek
abba, amit irok. Valóban, csak ezt csinálhatják, semmi egyebet s ezt már
most is megcselekszik. Eszerint talán mégis jobb lesz, ha a pikolót
nyakonverem ugy, hogy a szája elferdül?
A pikoló olvassa e neki szóló üzenetet, de, csodálatosképpen, mégsem
megy el a hátam mögül. Mondd, te kis törpe csipa, mért nem mész el a
hátam mögül, mikor látod, hogy az a két másik aljas is itt áll? Sőt most
már hárman vannak, mert a fizető meg akarván nézni, mi érdekli a két
kollégát ennyire, szintén megérkezett. És most igy egymáshoz vagyunk
láncolva. Én itt irom ezt a hogyishijjákot, ők hárman – azaz a pikolóval
együtt negyedfelen – olvassák. Én nem szólhatok nekik a föntebb
körvonalozott okoknál fogva, ezzel szemben ők, ha én akármi sulyosat
irok róluk, nem sértődhetnek meg, mert ezzel elárulnák, hogy olvassák,
amit irok.
Bátran ideirhatom tehát róluk, nyájas olvasó ur, hogy négy ilyen disznót
én még életemben nem láttam.
Hopp!
Érzem, hogy megmozdultak. Megsértődtek talán?
Most a fejüket tagadólag rázzák, hogy nem sértődtek meg. Hát uraim, itt
a hátam mögött: nincs bőr a kegyetek pofáján? Esküszöm önöknek, hogy én
még akkor sem nézek bele a főpincér ur irásába, mikor a számlát irja
össze nékem, pedig ha belenéznék, sok pénzt megtakarithatnék.
Gyerekek, menjetek innen a hátam mögül, mert idegessé tesztek. A
neuraszténiát lélekzitek a nyakamba.
Nem mennek.
– Fizetek! – kiáltom el magamat.
Siker. A főpincér elszalad a kávéház másik sarkába. Azért szalad oda,
mert neki kötelessége meg nem hallani, ha valaki fizetni akar. Most már
egy óra hosszáig nem kerül sem elém, sem mögém.
Ugyanezen az alapon még a következőket süvitem a légbe, anélkül hogy
megfordulnék:
– Kapuciner, pohárba!
A kiszolgáló pincér kámforrá válik.
– Ruhatár!
A ruhatáros elsülyed valahol a pincehelyiségben.
Most még csak a pikoló van itt. Most hátra fogok önteni egy pohár vizet
a pikoló tömpe orrába.
Megtettem.
De sikertelenül. Mert a pikoló még nagy figyelemmel olvasta az előbbi
kikezdést, értesült szándékomról, kitempózta a vizet, a viz a szomszéd
asztalra ömlött…
Pardón, abba kell hagynom az irást, a szomszéd asztali ur, aki kapott a
vizből, méltóságteljesen közeledik felém, de már távolról is vizfejünek
nevez. Affér lesz.
Majd megirom a fejleményeket.