Részlet a »Katonai Magyarország« cimü ajtó alatt és sajtó fölött levő
regényemből.
… A kém elborult kedélylyel, de halkan sóhajtott föl. Ugyan hangosan is
fölsóhajthatott volna, mert az ördög sem törődött a kémmel, de a kém
tudta, hogy nomen est omen s hogy noblesse oblige. Aki kém, az kém, az
viselje ugy magát, ahogy egy tisztességtelen kémhez illik. A kém tehát
fölsóhajtott:
– Kém vagyok. Az Orosz Birodalom belső munkatársa.
Aztán hallgatott, mert nem volt több mondanivalója… Mi manót csináljon
egy kém reggel nyolc órakor Budapesten?…
– Kémlelnem kellene – töprengett magában… De aztán átvillant az agyán:
hátha nem kémlelni kellene, hanem kémelni?… Mert eszébe jutott zsenge
gyermekkora, amikor a negyedik középiskolában a Toldit tanulta Arany
Jánostól s abban ezt a két sort látta:
Ösztövér kutágas, hórihorgas gémmel,
Mélyen néz a kutba, benne vizet kémel.
Tehát kémel és nem kémlel, gondolta. Arany János szerint tehát neki nem
is kémlelni kellene, hanem kémelni.
– Ibrignz… – szólott hirtelen és oroszos átmenettel – egészen mindegy,
hogy ellel vagy el nélkül fogom fel a mesterségemet… amikor nem tudom,
hogy mit csináljak?… Szak-könyveket akart hozatni, de aztán eszébe
jutott, hogy a magyar irodalom olyan szegény, hogy egy jó szakkönyv,
»Kém a mellényzsebben« vagy »Kis-kém katekizmusa« ugy sincsen, hát mit
erőlködjön?… Német könyvet pedig nem akart hozatni, egyrészt mert
Lipcsén át legalább egy hétig eltart, mig a rendelés megérkezik…
másrészt mert ezek a gyalázatos könyvkereskedők egy márkát hetven
krajcárnak számitanak, ámbár ötvenet is alig ér…
Egy ellopott (verstohlen) pillantást vetett az éjjeli szekrényre… és
óvatosan megállapitotta, hogy már elmult nyolc óra… Rekedten suttogta:
– Ideje volna felcihelődnöm…
A c betü rejtelmesen sziszegett a szoba szomoru szférájában… A kém
megdöbbent.
– Hah – mondotta…
Aztán megint hosszu ideig nem mondott semmit s csak a szive dobogott a
fölfedezéstőli félelem gyötrelmében… Majd ásitott… Leszállt az ágyáról…
lehajolt… fölszedte a guruló rubeleket… melyeket az éjszaka folyamán
Szasszanov küldött számára…
– Egy forint husz… – mondotta.
Sokáig megint nem jutott az eszébe semmi… De aztán kis vártatva, vagy
kicsinyég, hozzátette:
– Kevés…