Nem az ön nyakáról lesz szó, Hercegnőm, nem arról a gyöngéd-vonalu
elefántcsont faragványról, melynek stilusát e pillanatban jellemezni nem
tudom, mert a lexikon tőlem a harmadik szobában van, s igy bármi
szivesen lennék bájosan tudákos, nem tehetem, mert az adatok nem állanak
rendelkezésemre, mondom, nem az ön édes nyakáról beszélek, mely midőn
Jesurum velencei csipkéiből[1] illatosodik felém, szemem elborul, mint
XIV. Lajosé, midőn Rohan hercegnője közeledett feléje, igy szólitva meg
a Napkirályt:
– Sire! le chapeau de mon ami est plus beau que celui de mon oncle![2]
Amiről én beszélni fogok, Hercegnőm, az nem a finoman bodorodó
térdszalagrend, melyről Diderot azt mondja, hogy… Olvasta ön Diderotnak
azt a büvös kis munkáját, melyet a Porte Royale hüvös boltivei alatt
árult Maître Izay, a puderesfejü könyvmárki? Nem olvasta? Én sem
olvastam, fogalmam sincs róla, hogy mi állhat benne, valószinüleg semmi
sem áll benne a térdszalagrendről s különben is nem a térdszalagrendről
akartam szólni, de azért jól esik elméláznom francia memoárok el-lengett
parfőmjei közt s figyelmeztetnem önt, Hercegnőm, hogy a férfi-dekoltázs,
amit most a Danube partján meghonositottak, nem az a divat, amit követni
kellene.[3]
Látta-e már ön a férfiakat, amint kihajtott inggallérral megjelennek a
korzó watteaui nyirásu akácfái alatt? Látta-e, hogy nagyobbára milyen
piszkos a nyakuk nékik, vagy ha nem is piszkos, mindig ott van rajta a
télen viselt gallérnak a másszinü stráfja, s elül, sous le tchoutca
d’Adam, az Ádám-csutka alatt, az acélgombnak elfeketedett nyoma, melyet
ama Shakspere szerint, aki az Avon partján született, Arábiának minden
füszere sem moshat le. Ó, Hercegnőm, ön bizonyára tudja, mi az, bár e
dologban Voltaire-rel tartok, aki sehol egyetlen szóval sem emlékezett
meg a gőzfürdőről.[4] Mindamellett nem szeretem, ha a nyilvános uccát
gőzfürdővé alakitják át s nekem olyan férfi-szépségek szemlélete jut,
melyekből nem kértem, nem kérek s talán soha kérni sem fogok. De nyilván
ismerni fogja ön, Hercegnőm, Daudet Alfonzó Taraszkoni Tartarénját, ha
egyébként nem, rossz magyar forditásaiból, s emlékszik azokra az
oroszlánvadászokra, akik ott leirvák. Mon dieu, nekem mindig ezek az
oroszlánvadászok jutnak az eszembe, mikor a kivágott nyaku férfiakat
látom. Mert hősieseknek látszanak ők, de nem olyan hősöknek, akik a
meleg ellen küzdenek, zsebkendővel kezükben, hanem Afrika meghóditóinak,
kik dum-dumra töltött golyószórókkal mennek ki a sivatagba, hogy
elefántokat teritsenek le.[5]
Hercegnőm! Nem szép a férfitest, ebben megállapodhatunk s nem bolondság
az, hogy az európai férfi végül olyan külső takarókat szerkesztett meg a
maga számára, amely őt talpától a nyakáig beboritja. Csak a fejet hagyta
szabadon a mindenkori öltözködés. De én tartozom egy vallomással Önnek,
ma Princesse. Én ezt a fejet is szivesen nélkülözném és télen-nyáron
szivesen járulnék hozzá egy olyan férfidivathoz, amely a férfiak fejét
is abszolut eltakarná. De semmiesetre meg nem szavazom azt a törekvést,
hogy a fej után a nyak, a nyak után esetleg az eszményi kebel is, ha
éppen muszáj, az erős vállak is, megruhátlanithatók. Nem, nem, ez
fölösleges. És ha még-olyan meleg volna is. És ha már nem lehetne
kibirni az életet, akkor sem. Gondoljunk az angolokra, akik
meghóditották Indiát, Istennek e legmelegebb tartományát, és pedig
meghóditották totál felöltözve és begombolkozva, sőt még fejükre is
vászon-sisakot és fátyol-lobogót teritve. Itt ellenben az a szokás
merült fel, hogy aki csak a Stefánia-utnak meghóditására indul is, egy
fiakker-kocsin, melynek taxamérőjén a számok ugrálása a legnagyobb
szorongással tölti el, már leveszi fejéről a kalapot. Mért teszi ezt?
Gondolatait érintteti a friss levegővel?[6] Ez, bővebb megokolás nélkül,
szükségtelen. Mindamellett a fejnek ez a szellőztetése még valahogy
érthető. Hadd menjen be a levegő a fejbe, hadd legyen a fejben valami.
De a nyakban, Hercegnőm? Ott még gondolat sincs? A nyak nem a
gondolkodás székhelye, a nyak egyáltalán semminek sem székhelye, csak a
már előbb emlitett Ádám-csutkáé. Igen, ha a szivre lehetne enyhe leget
bocsátani, a szivre, mely forró, sőt tüzes. Ennek volna értelme. De a
sziv csak ott ül a negyedik és a hetedik borda közt, elvégezvén
kötelességét, melyet ama minősége hárit rája, hogy ő a vérkeringés
középpontja, s tekintet nélkül a vér minőségére, muszáj neki e vért
pitvaraiba bebocsátani és onnan ismét az artériákba kilökni.[7] A sziv
nem kiván semmit, legföljebb, ha néha szerelmet kiván, de ilyen hév
nyáron még azt sem.
Mit akarnak hát Bouillon Godofréd lovagjai a mezitelen nyakkal?
Jeruzsálem visszafoglalásáról már ugysem lehet szó. Jeruzsálem a
törököké és tiz éven belül semmitsem lehet elvenni a törököktől, mert
mostanában olyan sok mindent elvettek tőlük.
Még egyszer összefoglalom tehát, Hercegnőm, a mondottakat. A férfi türje
a meleget, hiszen korunkban ugysem állitja az élet valamely más,
keményebb harc elé. Ne feledjük el, hogy a magyar paraszt, aki pedig a
férfiméltóságnak jogosan a mintaképe, nyáron is ugyanazt a bundát
viseli, mint télen, mindössze – ha néprajzi ismereteim nem csalnak –
szőrével kifelé forditva.[8] Ez férfiasság. Ez erő. Ez valami. Ezt kell
utána csinálni, s nem mihelyt a nap kissé melegebben, mert
merőlegesebben, bocsátja ránk sugarait, még a bőrünket is ledobálni
magunkról és igy – bőrtelenül – közlekedni uccáinkon és tereinken.
Zárom levelemet, Hercegnőm, mert le kell vetnem a galléromat s meg kell
néznem a tükörben, hogy csinos vagyok-e igy. Megnéztem. Nagyon csinos
vagyok. Délután találkozni fogunk Gerbeaud bosquet-jaiban, melyeket oly
gyönyörüen tervezett a kertészet atyja Le Nôtre.
Le Vôtre:
_André Gabor_.