A tenger közepén egy trambolin áll ki a vizből és a trambolinon sárga
napfényben két fekete nokedli fekszik. Ámbár a sárga-fekete osztrák
szin, a két nokedli mégis magyarok, tengeri magyarok, ami egészen mást
jelent, ahogy a nyul és tengeri nyul, malac és tengeri malac is abszolut
különböző állatok. A két tengeri magyarok Áfonya doktor és Berkenye
doktor, pesti ügyvédek. Ezt beszélik:
– Lesülni.
– Az. Lesülni. Le kell sülni.
– Muszáj. Ha kérdik, hogy nem sül-e le… ezt felelem: hát igenis nem sül
le, az enyémről nem sül le télen, mert nyáron sül le. Efelől én akármit
elkövethetek és egy huszonhét koronás ügyben hétszáz koronás számlát
üthetek össze: nem sül le. Nincs, ami lesüljön. Tudja, mit csináltam,
amikor ideértem e tengeri fürdőre?
– Tudom.
– Honnan tudja?
– Onnan, hogy én is ugyanazt csináltam. Figyeljen csak. Eldugtam a
kalapomat, a kofferem fenekére rádobáltam az összes fehérnemüt,
becsuktam a koffert, s a kulcsot behajitottam a tengerbe.
– Én is ezt csináltam. Pont ezt.
– Tehát kalapviselés nincs. Süssön a nap az arcba. Süssön. Ahogy tud.
Süsse ki magát. Süsse kő. Itt az arcom, nem disznóláb, annyit süthet
bele, amennyit, mint a legfőbb sütő, a sütőipartestület elnöke, süthet.
Ettül kap patinát az arcbőr, s kell hogy ugy menjek vissza Pestre,
mintha én volnék Széchenyi István ércszobra, hogy mikor a Deák-szobor
alatt elmegyek, a jó Ferenc leszóljon: ejnye, Pista, miért jöttél le
talapzatodról, persze, persze, sétálsz egy kicsit, de nekem
ludtalpazatom van, engem fáraszt a járás, hát csak üldögélek.
– Mingyárt egy viccet is mondjon a Deák-szobor?
– De bizony. Ha az én pantinámat meglátja, akkor mondjon egy viccet is.
Mer’ ez olyan patina. Igaz, megszerezni nem könnyü. Az első napokon
nyolc óra hosszat kell henteregni a napsütésen. Az első nyolc órától
piros leszek, mint a hajnal, a másodiktól veres mint a rák, a
harmadiktól biboros, mint Csernoch…
– Az véletlenül nem biboros.
– Feküdjön ki a napra, majd lesz. A harmadik napon biboros lesz, mint
Rampolla. Az csak biboros?
– De mennyire, már meg is unta.
– Az is feküdjön ki a napra.
– Attól pápa lesz?
– Nem, hanem elveszti a biborságát. Mert a negyedik napon kezdődnek a
barna szinek. Először a félbarna, minden nélkül, aztán a barnás barna,
majd a Buza barna, a barna barna és a barnabás barna. Ez öt-hat napot
vesz igénybe.
– Én az első héten végigcsináltam.
– Jó. Akkor tudja, hogy jön az Uchácius-állapot, a rézbarna korszak. A
két comb pontosan olyan, mint amilyenek az osztrák-magyar hagsereg ágyui
voltak, mig Vilmos császár azt nem mondta, hogy ő nem a barna ágyut
szereti, hanem a szőkét, s akkor az egész ágyuparkot kicserélték.
– Hát most miből csinálják az ágyut?
– Nem tudom. Azt hiszem, vajból, mert az szőke, vagy dunavizből, mert az
szőkébb, esetleg árvalányhajból, mert az a legszőkébb. Azonban a
tárgyra. Uchácius után jön a szoborszerüség, amit már emlitettem, az
ember a fekete alapra még egy kis zöld penészt is süttet a nappal és
kész.
– Hajahaj.
– Mért sóhajt?
– Mert maga olyan egyszerüen elmondta ezt, mintha szenvedni nem is
kellene. Amit én összeszenvedek a patináig!
– Hát bizony. De én az első napon ecetben fürdöm. Az jó, mert puhitja a
bőrt.
– Igen. Utána bórvazelin jön és cirók-olaj.
– Az.
– És rozmarin-olaj.
– Az is.
– És himbér-olaj.
– Kell.
– És boróka-olaj.
– Szükséges.
– És tábla-olaj és kuria-olaj, szóval az olajok, fel-fel a legfelsőbb
fórum-olajig.
– És nemcsak a testet kell kenni.
– Nem ám, hanem az uszómestert is, hogy elnézze, hogy az ember itt a
legiszonyatosabb bőrszinekkel feküdjön és ne telefonáljon a mentőkért,
hogy vigyék már el ezt az őrültet a legközelebbi szanatóriumba.
– És mondja: mikor fürdik maga?
– Soha. A viz nem szinezi a bőrt, a vizben meg van az a helytelen
törekvés, hogy a bőrt bőrszinüvé tegye. Én ide, a trambolinra, csónakon
szállittatom magamat és ez elég magas ahhoz, hogy ide föl ne csapjon a
viz. Ha fölcsappan, akkor vége volna az egésznek.
– Tudom. Mert a patinának csak egy részét adja a nap. A többit az
ugynevezett ansziennitás adja. Minél régibb az ember, annál patinásabb.
– De mondja, édes kollégám, mért is jövünk mi tengeri fürdőre?
– Mért? Mért? Először, mert muszáj, másodszor, mert itt tartózkodhatik
az ember a legmakacsabbul a fürdéstől, harmadszor, mert fürdeni azér’
mégis nagyszerü.
– Hogy tudja?
– Ugy, hogy szeptember végén, amikor mindenki kicsodálkozta magát a
patinámon, akkor otthon bemegyek a fürdőszobámba és megujhodom.
– Hát persze. Azt is kell.
– Igen, mert az árja-indogermán népcsaládhoz tartozom, s e minőségemben
kötelességem az év néhány hónapját fehéren tölteni. Jó, töltöm. Hadd
legyen ennek a családnak legalább ennyi haszna belőlünk. Egyébként ugyis
szégyent hozunk erre a familiára.
– Mint emberek, kolléga?
– Nem, kolléga. Nem mint emberek. Mint ügyvédek.