Határozatba menvén, hogy az ebédlő nem állhat üresen, tehát legalább is
egy asztalt és hat széket kell venni bele, elindultam a Teleki-térre,
ahol az ilyesmi a legalkalmasabban beszerezhető. Én ugyan amellett
voltam, hogy tizenkét szék kell, de ellenfelem azt mondta, hogy az
fölösleges, ha annyi vendég jön, hogy hat szék már kevés, akkor ugyis
jobb, ha fölakasztjuk magunkat az ebédlőcsillárra, amely kovácsolt
vasból való erős jószág s legalább hat személyt elbir, adott esetben. A
Teleki-térre villamoson mentem, de már előtte egy sarokkal leszálltam,
hogy olybá tünjek, mint egy ártatlan járókelő, akit csak véletlenül visz
arra az utja. Olvastam, hogy igy kell tenni, egy elemi iskolai
olvasókönyvben, Tömörkény István »Lóvásár« cimü novellájában. Általán
igyekeztem ahhoz tartani magamat, amit ott kitünő társunk mond, ő ismeri
a néplelket és a nép: nép, a Teleki-téren épen ugy, mint Szögedön a
Buza-téren, föltéve hogy ilyen tér van ott. De hogy Debrecenben van,
arról biztos tudomást szereztem.
Ártatlan arccal értem tehát a Teleki-térre és végigmentem azon a soron,
amelyiken egyetlen butorkereskedő sincs, hogy, ravaszul, onnan kerüljek
vissza arra a sorra, amelyiken igenis vannak butorárusok, sőt kizárólag
csak azok vannak. Igyekeztem elfogulatlan és kedélyes lenni, ami,
jórészben, sikerült is, ugy hogy, mire a butorosokhoz értem és megálltam
az első bolt előtt, ezen szavakkal »ebédlő-asztal és hat szék«: az árus
rám se nézett s csak ugy félfogról vetette oda:
– Az attul függ, van-e vevőszándéka az urnak.
Igy mondta: »az urnak«, ami mégis kissé tultanyaiasan zengett
nagyságosurhoz szokott fülemnek.
– Van, – mondtam – van. Ugy nézek ki, mint akinek nincs vevőszándéka?
Ezt kérdeztem s hosszabb bocsánatkérő magyarázatot vártam. De a válasz
röviden ez volt:
– Ugy.
– Mindegy. Mégis vevőszándékom van.
– Mi tetszene?
– Ebédlő-asztal, hat szék.
– Az van. Milyen kell?
– Jó.
– Uj?
– Régi.
– Régi nem jó.
– Nem jó? Miért nem jó?
– Mert régi.
– De a régi olcsó legalább?
– Nem. Drága.
– Miért drága?
– Mert régi.
Ez elég röviden volt megmondva. Tovább nem is igen akart tárgyalni velem
az elárusitó. Ott álltam és zavarban voltam, de ő a világért ki nem
segitett volna a zavaromból. Nekem kellett fölvenni az elejtett fonalat:
– Jól mehet maguknak.
– Istennek hála.
– Hogy a vevővel ilyen röviden…
– Asztal és hat szék?
– Az.
– Akkor arról beszéljünk. Ciprusfa?
– Nem tudom, mi az.
– Az uriosztály tudja. Kőrisfa?
– Nem. Na. És nem iharfa és nem juharfa.
A boltos megint befagyott.
– Hát? – kérdeztem én.
– Az ur viccelni akar, nem venni.
– Venni akarok, nem viccelni.
– Kell palaszander?
– Pali – mondtam én.
– Pala – mondta ő.
– Pali – ismételtem makacson.
– Akkor hagyjuk – felelte ő és hozzákészült, hogy rágyujtson egy
szivarra. Ez már boszantott. Az is, hogy ugy ragaszkodott a palizander
rossz kiejtéséhez, az is, hogy tiszteletlenül szivarra mert rágyujtani.
Ugy tettem, mint aki menni akar. De mindjárt láttam, hogy baj lesz, ez a
közönyös ember el enged menni. Megint kapitulálni kellett:
– Na, jó lesz az is.
– Mi? – kérdezte ő, vagyis azt akarta, hogy megalázzam magam és
kimondjam az ő szavát. – Mi?
– A palaszander.
– Akkor tessék velem jönni a raktárba.
És kulcsokat vett és elindultunk. Ő ment elől. Áthaladtunk egy nagy
udvaron, meg egy kis udvaron, akkor két középudvaron és kint voltunk az
utcán.
– Ejnye, – mondtam – ilyen messze van?
– Visszamehetünk – felelt a butoros.
– Miért mehetünk vissza?
– Mert nem muszáj nekem eladni a butort.
Komoran ment tovább. Át egy keresztuccán, aztán hosszába egy uccán és
megint keresztbe egy uccán.
– Messze van a raktár a bolttól?
– Nincs – mondta ő. – A bolt van messze a raktártól.
Megérkeztünk a negyedik uccában egy ház elé és egy vasajtó elé. A
vasajtót kinyitotta és leindult a lépcsőn. Rettenetes magasságu lépcsők
voltak. De már lent volt.
– Borzasztó lépcsők – szóltam én, még fönt.
– Akkor ne tessék lejönni.
– Hogy nézzem meg a butort?
– Sehogy.
– Látatlanba nem veszek.
– Nem is kell. Ki mondta, hogy vegyen az ur?
Lementem. A butoros petróleumlámpát vett a kezébe és a homályos
távolságok felé indult. A petróleum füstölt.
– Füst – mondtam, most már egy kicsit bátortalanul.
– Füst, persze – vágott rá ő. – De az ur segithet rajta.
– Hogyan?
– Ugyis olyan vicces ember. Kitalálhatja a füstnélküli petróleumot. Itt
a palaszander.
És megállt, mert a palizander-osztályhoz értünk. Megnéztem a butort.
– Ez régi?
– Nem. Ez uj.
– De én régit akartam.
– Az lehet. De ez mégis uj.
– Hol a régi?
– A muzeumba. Palaszanderba nincs régi.
– Hát hová teszik, mikor régi lesz?
– Kidobják.
Nem volt ugyan szándékom, hogy az ócskástól vegyek uj butort, de már
nagyon meg voltam törve.
– Ez olcsó?
– Nem.
– Miért?
– Mert uj.
– Az előbb azt mondta…
– Azt, azt, de ez palaszander. A palaszanderbe megforditva van.
– Itt az uj a régi?
– Nem. Itt a régi nem uj.
Ott, a sötét pincében, vörös butoroktól, fekete sötétségtől és zöld
petróleumfüsttől körülvéve ez nagyon rejtélyesnek hangzott. Nem
gondolkodtam rajta. Megkérdeztem a butor árát.
– Százhusz…
És még mielőtt kinyithattam volna a számat:
– … forint. Százhusz forint. De nem muszáj megvenni. Mehetünk is.
– Egy asztal és hat szék! Százhusz forint?
– Igen. Hat asztal és egy szék még drágább volna. Töltjük az időt.
Láttam, hogy minden hiába. Megalkudtam százhusz forintban (ezt csak
azért mondom, hogy az »alkudni« igét használhassam) és mentünk vissza a
boltba. Ott lefizettem a százhusz forintot.
– Hová parancsolja a nagyságos ur?
Megmondtam a cimemet, bucsuztam, de ugy észlelvén, hogy már nagyságos ur
lettem, erre a kérdésre bátorodtam:
– Mondja, miért olyan méregdrága ez a butor?
– Mert palaszander.
Felhasználtam az alkalmat.
– Pali.
– Hagyja már, nagyságos ur – mondta a boltos és barátságosan a vállamra
tette a kezét. – Pala az, nagyságos ur. A butor az pala. Aki megveszi,
az a Pali.