Ezelőtt két évvel járt Budapesten az állatkertben egy néger, aki fehér
volt; ez volt a neve: Ama, a fehér néger. A néger elment, ez a jelenet
ittmaradt.
A családapa (sétapálcával, keztyüben, cilinderrel a fején): Na,
induljunk, induljunk, gyerekek.
A gyerek (a mamához): Hova megyünk, mamuka?
Az anya (a férjhez): Hova megyünk papuka?
Az apa: Hová? hová? A tejutra! Hová mennénk?
Az anya: Ép azt kérdem.
Az apa: Hát hova megy egy tisztes pesti polgár vasárnap?
Az anya: Hát hová?
Az apa: Az állatkertbe.
A gyerek: Hála isten, hogy már kint van. Éljenek az állatok! Éljen a
papa!
Az anya: Tiszteletlen gyermek. Ne emlitsd az állatokkal egy szinvonalon
atyádat.
Az apa (jóságosan): Csak hadd a gyereket. Én nem sértődök meg.
Az anya (haragvóan): Te nem. De az állatok.
Az apa: Riza, Riza. Ez megint kezdete valaminek?
Az anya: Nn… nem. A vége.
Az apa: Hát legyen is vége. Kezdd mingyárt ugy, hogy vége is legyen.
Az anya: Hát vége.
Az apa: Na, ne kezdd!… Inkább vedd fel, cunus, a fehér ruhádat és az
állatkertben megnézzük a négert.
Az anya: Éppen!
Az apa: Mé-mé-mér’ mondod te, hogy éppen?
Az anya: Hogy az egész világ rajtam röhögjön. Éppen egy négert megyek
megnézni fehér ruhában.
A gyerek: Igaza van.