Hónapok óta szomoruan baktatok haza a Váci-uton. Nagyon undok környék,
bizonyisten nem tetszik nekem. A fejem lógni szokott előre, de néha
felkapom. Olyankor, fenn a keritésen, a szemembe vigyorog egy ur, aki
szmókingot visel és egy kereveten van kéjesen elnyulva. Ajkán pedig ez a
kérdés lebeg:
– Hol vette töltőtollát?
Mindig megütött a kérdés. Hol vettem? Kedves szmókingos ur, ott fent a
keritésen, mért kérdi ezt tőlem? Én, szégyellem bár, de seholse vettem.
Nekem nincs töltőtollam, tehát seholse vettem. Én ceruzával irok
többnyire, tollal csak akkor ha valami nagyon előkelő embert akarok
megtisztelni levéllel. De mikor tisztelek én meg levéllel egy nagyon
előkelő embert? Sohasem. Ezért nincs szükségem még töltetlen tollra sem,
hogyan volna töltöttre.
A szmókingos vigyori ur azonban nem hagyta magát. Ha otthon kimentem az
erkélyre, hogy hármat szippantsak a finom levegőből (a kormot a
salgótarjáni kőszénbánya hirneves Máv. zenekara szolgáltatja),
felkiabált hozzám a keritésről:
– Hol vette töltőtollát?
És én megint exkuzáltam magamat szeliden. Hogy ne fáraszsza magát, ne is
kérdezze, ugy sem tudok a kérdésére felelni. Harminc esztendős koromig
eléltem töltőtoll nélkül, mindössze – ahogy’ mondják – csak becsülettel;
a hátralevő hatvan évemet is leélem talán ceruzaháton. Igy én. De ő:
– Hol vette töltőtollát?
Reggel és este, délelőtt és délután. Állandóan. Ezen a héten már azon
kaptam rajta magamat, hogy valamit keresek az iróasztalomon. Valamit,
amiről csak azt tudtam, hogy nincs ott, de hogy mi ő, azt nem tudtam.
Pedig minden rajta volt. A tizenhárom ceruza, a két tollszár, amikben
rozsdás tollak vannak (mert mégis van toll odahaza), a kis üvegtányér,
amiben szivacs van, bélyegnedvesitésre, ámbár még mindig csak primitiv
módon a nyelvemmel nedvesitem a bélyeget, a japán papirvágó fakés (angol
gyártmány, furcsa celluloid szaga van, noha fából látszik lenni), a
hatalmas tőr, amit tavaly Ősbudában vettem szenegál késmüves barátomtól,
azt hiszem husz frankért, s amiről azt mondta a leghatározottabban
Guszti, az Edizon-kávéháztól, hogy öt koronáért kapható a
Nagymező-uccában, ahol a szenegál is veszi. Két tintatartó, lila és kék
tintával, hogy legyen a cselédnek mit kiönteni az irataimra. Továbbá a
késeim, a ceruzahegyző-gépeim, amik sorban megbuktak, mert mind nemcsak
kihegyezi, hanem le is töri a ceruzát.
Satöbbi. Minden ott volt, csak az a valami hiányzott, ami nem volt ott.
Megfájdult a fejem, ahogy megfájdul, mikor egy olyan szót keresünk az
agyunkban, amit tudunk, de ami nem jut eszünkbe. Kimentem az erkélyre
levegőzni. A szmókingos ur rám vigyorintott:
– Hol vette töltőtollát?
Azonnal megszünt a fejem fájása, amiből az következik, hogy a
töltőtollat kerestem az iróasztalon; az volt az a valami, ami nem volt
ott. Most már magam előtt is tisztáznom kellett magamat, hogy a
töltőtoll nem is lehet ott, mert nincs töltőtollam.
Igy teltek a napok és sajátságosképen csaknem mindennap hiányát éreztem
a töltőtollnak. Az uccán fel kellett volna irni valamit. Ceruzám nem
volt. Persze, ha töltőtollam volna, azt magammal hordanám. A postán egy
csekket adtam föl s egy adatot lefelejtettem róla, rá kellett irni a
csekkre, azonban mind a két állami toll kézben volt. Ennek következtében
a rács előtt ujabb husz ember gyült össze s csaknem egy órát kellett
várakoznom. Igen, ha töltőtollam lett volna, nem történik ez meg velem.
Pénzt hozott a postás (két korona kilencvenet), a tinta-plajbásza el
volt törve, kihozattam a tintát az előszobába, rádült a szőnyegre. Na
ja, ha töltőtoll… S a szmókingos ur egyre erőszakosabban tette föl a
kérdést:
– Hol vette töltőtollát?
Beláttam, hogy jogosan kérdezi.
S ma reggel a vigyorgó szmókingos mellé egy még vigyorgóbb másikat
szereltek fel a keritésre. Aki ezt mondta:
– Nagyon meg vagyok elégedve.
Nagyon érdekelt, hogy mért van valaki megelégedve ebben az igen szomoru
világban s éppen a mai csuf pénzügyi viszonyok közt. A megokolást
felszegelték a munkások:
– Mert töltőtollamat Ciberénél vettem.
Más nevet irok, mert nem akarok reklámot csinálni a töltőtollas embernek
(ingyen; mivel most már tudom, hogy a reklámnak igen is van ereje).
Valósággal megkönnyebbültnek éreztem magam, mikor megtudtam, hogy a
töltőtollat Ciberénél kell venni. A cim nem állt rajta a reklámtáblán,
de azonnal kikerestem a telefonkönyvből és telefonon rendeltem meg a
töltőtollat.
El is küldték, most itt fekszik előttem az iróasztalomon. Jó-e, rossz-e,
nem tudom, nem is fogom megtudni soha, mert most már nincs szükségem rá,
hiszen van töltőtollam s felelni tudok a szmókingosnak, hogy
töltőtollamat én is Ciberénél vettem.
Ó vágy! ó szivárvány! ó élet!
Mit mondjak még önöknek egyebet?