A férj hazajött a hivatalból, letette a kabátját, bement a szobába,
megcirógatta a feleségét, leült melléje és elkezdte a beszélgetést.
A férj: Itt a pénz, fiam.
A feleség: A pénz? Mi az, amit te röviden pénznek nevezel?
A férj: A gázsim. Az ötszáz korona.
A feleség: Az pénz? Te azt hiszed, hogy az pénz?
A férj: Hát Istenem, mit higyjek róla? Bankjegyek, aranyak és
ezüstdarabok. Ezt pénznek szokták tekinteni…
A feleség: Igen. Az angyalok odafenn. De idelenn kár erőlködni. Ez nem
pénz.
A férj: Hanem?
A feleség: Hanem semmi. Sőt még annál is kevesebb. Ha semmink volna,
akkor legalább tudnánk, hogy mink van. De mert ötszáz koronánk van, hát
nem is tudom, hol kezdjem.
A férj: Az elején.
A feleség: De mikor nem tudom, hol áll a fejem.
A férj: A nyakadon. Nem is áll, hanem ül.
A feleség: Mi az? Te kómikusnak véled a helyzetet?
A férj: Hát milyennek véljem?
A feleség: Véld tragikusnak, különben ne is véld, mert anélkül is
tragikus. Sirni kellene.
A férj: Méltóztassál.
A feleség: Nem méltóztatom, de az én helyemben minden más asszony
elfakadna sirva.
A férj: Fakadj el.
A feleség: Ja, gorombaságok. Na igen, hiszen az nem nehéz. Pénzt
hazahozni nehéz…
A férj: Ha egy zsákkal van, akkor bizony nem könnyü.
A feleség: Ja, cinizmus. Nem ismeretlen már előttem. Mutatkozz be talán
egy másik oldalról.
A férj: Összesen kettő van. Mind a kettőt ismered már.
A feleség: Sajnos. Ismerem és torkig vagyok velük.
A férj: Az oldalaimmal? Nem rossz.
A feleség: Nagyon rossz. Torkig vagyok azzal is, hogy a szavaimnak
kifacsard kezét-lábát s azt higyjed, hogy ezzel az anyagi romlás el van
háritva a fejünk felől.
A férj: Szépen fejezed ki magad. Anyagi romlás libog a fejünk felett? –
hogy én is szépen fejezzem ki magamat.