A Bódi hősies bravurja óriási örömet keltett mindenfelé. Nemcsak Pesten,
az egész országban egyszeribe ismertté lőn a neve. Ezekben a naiv,
aggodalmas időkben üdvös épülésére szolgált az elnyomott magyar lelkének
a faji erő minden, bárha nyers és hasznot nem hajtó kitörése is. A
csüggedő önbizalmat fokozta, szitotta a jobb jövő reményét.
Hovatovább ugy emlegették a Bódi nevét szerte a hazában, mint a
Kinizsiét. Ragyogó szemmel, dagadó kebellel, egész legendákat meséltek
tüneményes erejéről, vakmerőségéről. Ha kifáradt a lelkesedés, a
fantázia kapta dicsőségét szárnyaira. Akkora hőstetteket követtettek el
vele képzeletben, hogy diszére vált volna magának Achillesnek is.
De untig elég volt az is, a mit az ujságok irtak a tigrisbeli
„vérfürdőről“. A rideg tényállásnál mindenesetre legalább is kétszerte
több vala…
Boldizsár ur először éppen egy ilyen költészetkedvelő ujság utján vett
tudomást a fia „hőstettéről“. Hogy milyen érzések szakadtak föl akkor az
öreg nemes szivéből: azt aligha lehet leirni. Legföljebb, a mit mondott
rája.
– Örömmel halok meg akár ebben a percben, mert él a Fenessy-vér.
Persze a következő napon már egészen más érzéseket váltott ki benne az
ujság hiradása. Mikor megtudta belőle, hogy letartóztatták az ő egyetlen
fiát: éktelen dühre fakadt.
– Hazátlan bitangok! Hogy mertek kezet vetni egy Fenessyre?!…
Hát még a mikor megtudta, hogy két évi börtönre itélték el az ő vére
vérét. Akkor kezdte csak igazában érezni, hogy „nincs többé haza!“
Idegenek uralkodnak fölötte: honszerző elődök méltó ivadékát gyáva
bérencek megbosszulására börtönbe vetik… Hát ezért folyt annyi hősi vér
egy álló évezreden át?!…
Konzervativ, oligarchikus világnézetének sötétjéből a népek
jogfejlődésének törvényszerüségét nem látta be. Mindent dogmatizált.
Dogma: mindamaz eszmény, a mi bármi időben is nagygyá tette a magyart.
Dogma: a hazaszeretet, a vitézség, a hüség; dogma: a kegyelet, a
hagyomány, nemesi kiváltság – dogma, amihez szentségtelen kézzel
hozzányulni nem szabad.
A Bódi elitéltetésében sem látott semmi egyebet, mint hogy bitor
pribékek, kiknek a hazához semmi közük, lábbal tiporják eme szent
dogmákat… Elbődült fájdalmában. De csakhamar erőt vett magán.
Pakkoltatott és küldött a papért, hogy fölutazzék vele Pestre… Majd
megmutatja ő, hogy ki az ur ebben az országban! Az-e, a ki vérrel
szerezte a földjét, vagy az, a ki pogány kézzel fosztogatja oltárjait…
Másnap már Pesten voltak Fenessy és Bacsák.
Mindenekelőtt azt kajtatták, hogy hol van elzárva Bódi, s ki itélte el.
Megtudták, hogy Budán hüsöl egy ideiglenes kaszárnyabörtönben s hogy
szigoru büntetését főképpen gr. Gy....-nak, a fő Commandierender
Generalisnak köszönheti.
Hát ez egyelőre elég volt Boldizsár urnak. Befogatott és föl a várba!
Egyenesen a generális szine elé.
Eleinte nem igen akarták beereszteni. Hogy ő excellenciája csak másnap
ad kihallgatást, ma hivatalos teendőit kell végeznie. De nem hagyta ám
Boldizsár ur magát. Rárivallt az akadékoskodó segédtisztre, akárcsak
otthon a kocsisára.
– Nem kérek én _kihallgatást_. Engem _kihallgatni_ csak a magyar
királynak van joga. Én _beszélni_ akarok a tábornok urral, mert sorom
van vele.
A segédtisztnek, ugylátszik, imponált a merész gőg (vagy hogy kerülni
akarta a skandalumot), bejelentette a nyakas nemest.
Egy perc mulva már ott állott a parancsnok előtt. Jobb lábát előrecsapta
s megszegte derekát. Semmi tisztelgés, semmi cerimónia. Megrázta büszkén
fölvetett fejét s mindjárt a tárgyba kapott.
– Tábornok ur, ön elzáratta fiamat!…
A tábornok-gróf hatalma tudatában, gőggel akarta visszautasitani a
magyar ur erőszakos fölépését. De nem használt az erőlködése semmit.
Mint pincsi kutya a komondor mellett: ugy eltörpült a Fenessy-gőggel
szemben. Csak gorombáskodnia sikerült.
– Mit akar az ur? A fiát elitélte a törvényszék. Punktum, mehet!
[Illustration]
Nohát, ha kellett, gorombáskodni tudott ám Fenessy is.
– Nem azt kérdezem, hogy mehetek-e, majd megyek ha akarok, azt kérdezem,
mi jogcimen merték elitélni a fiamat?!
A generálisnak szinte megfagyott a vére.
– Hogy mer velem ilyen hangon beszélni?
– Hogy mer engem vallatni?
A két férfi farkasszemet nézett egy ideig. Aztán, mikor már nem állta a
vén szittya kemény tekintetét, csengetett a tábornok.