– Kisérje ki ezt az urat.
Fenessy ugy tett, mintha nem róla volna szó. Összeszoritotta fogát és a
sarokba nézett.
Ekkor hozzálépett a segédtiszt és udvariasan meghajtotta magát.
– Sziveskedjék követni.
Fenessy megvetéssel nézett le a kis tisztre.
A tábornok felelt helyette.
– Vagy ki, vagy be: a hol a fia van.
De már erre kitört a Fenessy elfojtott dühe.
– A ki hozzám mer nyulni, leütöm, ha a császár inasa is, – kiáltotta, a
hogy csak kifért a torkán…
Ezzel aztán be is adott magának. A segédtiszt egy jeladására hat
szuronyos katona lépett a terembe és körülvette a kevély nemest… Öt perc
mulva már börtöne ajtaját döngette tehetetlen dühében, mindaddig, a mig
le nem vette lábáról a kimerülés. Akkor elbőgte magát kínos fájdalmasan:
– Hazátlan a magyar!
*
Öreg Fenessyt még aznap kieresztették börtönéből. A generalisszizmus
humorosan fogta föl a _kirohanását_, nem csinált belőle casust.
Bódi azonban még hosszu időkig nyomta a kínpadot. Nem mondhatni: nem
bántak vele rosszul. Félig-meddig politikai fogolynak tekintették, a mi
elég becsületes eljárás volt, mert hiszen rászolgált ő a büntetésre
politika nélkül is. Ha nem is két évre, egypár hónapra mindenesetre
elitélték volna a legszabadelvübb jogállamban is. Négy betört koponya
élvezete sehol a világon ingyenbe nem mehet…
Egyszóval, tisztességesen bántak Bódival. Élhetett a maga kosztján és
pipázhatott is. Sőt azt is megengedték neki, hogy vendégeket fogadhasson
minden csütörtökön.
Öreg Fenessy természetesen mindjárt az első csütörtökön fölkereste fiát.
Megható volt a viszontlátás jelenete. A vén szedátus nemes örömkönyeket
sirva ölelte át fiát, mintha tiz éve nem látta volna: ismergette,
simogatta viruló szép arcát, sehogy se birt betelni vele.
Bódi végtelenül elérzékenyedett. Ez az érzékenység aztán ráragadt az
öregre is s szivében menten bánattá komorodott.
– Mit ér a te lánglelked, fiam, mit az erőd, mikor nincs hazád!…
A honfibú tovább kitörésének egy szürke jelenés vetett véget: Filax.
Isten tudja, hogy jött, mint jött, egyszerre csak ott állott a
börtönszoba sarkában lehorgasztott fejjel, mint az eleven bünbánat maga.
– Bocsásson meg a tekintetes ur, – rebegte, – vagy csapjon agyon.
Hát nem csapta agyon az öreg nemes. Nem volt ő olyan veszedelmes ember,
mint a milyennek mutatkozott. Szánalom ébredt szivében a bünbánó férfiu
iránt: megbocsátott neki.
– Nem haragszom, Filax.
… Filax ezentul minden csütörtökön becsukatta magát Bódihoz. Már reggeli
hét órakor ott csavargott a börtönajtó körül, pedig csak nyolc órakor
eresztette be a profósz, az volt a regula…
… A fogházban töltött idejét Bódi nem pazarolta el lelketölő
buslakodásra. Elővette jogi könyveit és tanult. Mohó szorgalommal,
tudományvágygyal. Három hónap alatt teljesen elkészült a másodévi
tananyaggal, de nem állott meg itt: neki feküdt a harmadik éven kötelező
tantárgyaknak. További három hónap alatt bevette ezt az anyagot is. A
börtön magányában rengeteget lehet tanulni: elzáratásának évfordulóján
bevégezte összes jogi tanulmányait. És a végzett munkával való
megelégedésének végtelen gyönyörüsége elfelejtette vele a fogház
gyötrelmeit. Csak az lebegett szeme előtt, hogy most már, ha majdan
kiszabadul, nem kell tudatlanul kilépnie az élet küzdterére, szolgálni
fog a hazának nemcsak öklével, a fejével is.
Nem sokáig váratott magára az alkalom… Megjött a várva várt nagy hir s
végigzugott az egész országon, reményt fakasztva, jogot követelőn:
szétverte a porosz az osztrák ármádiát…
És jól spekulált Filax. A _császár_ kijelentette: adassék meg a
magyarnak, a mit kiván. Valamelyik okos hazafi fogalmazza meg, hogy mi
légyen ez a kivánság. Ha készen lesz vele, terjeszsze elő.
És kilépett a porondra a tekintetes urak legnagyobbika, Deák Ferenc, s
klasszikus paragrafusokban törvénybeszedte a magyarok kivánságait… És
megkezdődött a nagy tárgyalás nemzet és uralkodó között…
… A többit tudjuk. A többi történelem. Még az is történelem, hogy a
königgräci nagy vereség után bőséggel áradt a magyarra a fölfüggesztett
fejedelmi kegy… Ez a kegy nyitotta föl a Bódi börtönének ajtaját is, tiz
hónappal büntetésének lejárta előtt…
Bódi természetesen azonnal utazott Fenesre, hogy keblére ölelje szüleit.
Ám nem ment az utazása akadályok nélkül. A redivivus, jogaiba
visszahelyezett megye elfogta a székhelyen való átutaztában és rendezett
mellette egy olyan tüntetést, hogy diszévé vált volna egy diadalmas
hadvezérnek is. A fölszabadulás kitörő öröme lángot szitott volna akkor
a kihaló szikrából is…
… Bódi rövid ideig pihent a szülei házban a szeretet ölén. Sarkalta a
tettvágy és kötelességérzés. Beállott a megyéhez. A főispán kinevezte
tiszteletbeli főjegyzőnek. A tisztujitó közgyülésen pedig „a haza körül
szerzett érdemei révén“ központi szolgabirónak kiáltotta ki a megye
közönsége.
Innen már csak egy lépés az alispánságig. És megtette Bódi ezt a lépést
rövid négy év alatt. Csak huszonhat éves volt még akkor, de mit törődött
azzal a megye. Bódi verekedett, ült a hazáért a keserves időkben,
azonkivül négyezer hold föld nézett reá s kitünő erőnek bizonyult mint
szolgabiró: hát mit teketóriázzanak a kora miatt. Ur a megye, mutassa
meg, hogy meg tudja jutalmazni az érdemet.
*
… Igy teljesedett be a büszke Fenessy-nemzetség vágya, reménysége.
Győzelemre segitették a kor mai szelleme, a viszonyok játéka.
De az már tisztán a Bódi egyéni érdeme volt, hogy hiven és méltósággal
töltötte be azt a kiváltságos állást, a melyre őt nem egyéni
rátermettsége, de a hazafiui enthuziazmus emelte föl. Nem követelt semmi
fölösleges cafrangot, de a kiszabott kereten belül vasmarokkal vezette
az adminisztrációt. És volt rend a megyén… És a megye büszke volt hires
fiatal alispánjára.
[Illustration]
Kár, hogy az öreg Boldizsár fia dicsőségének nem tudott igazában, szive
szerint örülni.
– Mit ér a’ fiam, – mondogatta a makacs tuhudun, – a mikor nem az igazi
megye ez a mostani. A haza sem az, a mi volt…
És hiába beszélt neki Bódi korszellemről, jogfejlődésről, haladásról:
makacsul megmaradt az ő antikveretü dogmáinál.
– Hajahaj, fiam, a régi virtus teszi a magyart s a régi virtus kihalt…
Holta napjáig igy borongott öreg Fenessy. Hovatovább mit sem törődött a
közügyekkel, a végén már nem igen érdekelte a fia szereplése sem. Örök
bánat rágta a vén mohikán szivét…
… Elfogódott szivvel gondolunk a kivesző állatóriásra: a bölényre is,
hogyne siratnánk hát meg a Fenessy Boldizsárok klasszikusan merev, tömör
tipusának kipusztulását a nemzet testéből?!
Sirassuk meg, de ne irigyeljük, ne utánozzuk őt. Erővesztő a bánat,
holott dolgoznunk kell.