… A Tigrisben történt, farsang idején. Bunkó huzta, a kuruc melódiák
nagymestere. Könybefutó szemmel, vad keserüséggel. Vádolt a hegedüje
hurja, sirt és jajgatott…
A Cinka Panna nótájának szivfacsaró kezdő akkordjaira néma csend támadt
a zsufolt étteremben. Menyecskék arca kigyult, férfiak ökle görcscsé
szorult az asztal alatt.
A napos rendőrtisztviselő ott ült hivatalos sarkában, s kaján
gyülölettel szemlélte a magyar faji láng föllobbanását. De nem volt
hatalma a szivek fölött. Rákóczi sirból kikelő szellemének lázitását
szótlanul kellett eltürnie. Az áriának nincs szövege: a zsarnok sem
kapaszkodhatik belé.
Bódi magányosan ült egy asztalnál: barátait várta. Előtte gyöngyöző
francia _sampányer_, de nem ivott belőle. Keserü ize volt a torkának
befelé sirt könyeitől. Végigkönyökölt az asztalon és a hajába markolt.
Ugy hallgatott, ugy szenvedett…
Szemben vele a katonatisztek törzsasztalánál némi kelletlen feszengés
volt észlelhető, de az érzelmek hullámzását megzavarni vagy kigunyolni
nem merte senki fia se. Vagy talán nem is akarta. Lehet, hogy
megmozdultak titokban azok a fakó kerékbetört katonaszivek is, a
melyekben akkor csak egy eszmény termett meg: a császári járom
szimboluma.
Ám a hatalmas szellemidéző ábránd elhangzása után egyszerre megváltozott
a katonák hangulata. Mintha röstelték volna a magyar zene varázsának
való meghódolásukat: hangos, frivolan fesztelen társalgásba csaptak át,
mintegy profanizálni akarván a közönség fájdalmas-édes, némán borongó
érzéseit.
[Illustration]
Bódinak minden vére fejébe szaladt. Megfeszültek az izmai. Lábát maga
alá rántotta és öntudatlan mozdulattal megmarkolta, pezsgős palackja
nyakát: ugy nézett a tisztekre égő szemmel, kihivó daccal.
Hát persze azok öten voltak és kard lógott a szögön a fejük fölött. Nem
ijedtek meg a Bódi tekintetétől a derék legények, hanem a szemébe
kacagtak nagy bátorságosan.
Bódinak vérbeszaladt a szeme. Nemzetségének ősi faji jegye: a
kérlelhetetlen, romboló, fanatikus Fenessy-gőg egyszeribe urrá lett
esze, minden porcikája fölött. Ugy fölpattant székéről, mintha pokolgép
lökte volna föl és mint a bomba, ott termett a tisztek előtt.
– Ki mer vigyorogni? – üvöltötte a képükbe rekedt, szinte állatias
hangon.
A nagy teremben általános megdöbbenés. Egy pillanatra megfagy a szó,
megful a hang a várakozó kiváncsiság feszült atmoszférájában… Mi lesz?!…
A tisztek, ugylátszik, erősen fegyelmezett gentlemanek, nem reagálnak a
támadásra a maguk esze és érzése szerint, ülve maradnak és legmagasabb
rangjukbeli társuktól várják a kezdeményezést. Az ő parancsát lesik.
Csakhogy az nem szól, nem mozdul ám. Elsápad és összecsikoritja fogát:
ugy néz farkasszemet Bódival.
Az izzóvérü fiu nem állja ezt a fagyos tekintetet, mint a hogy a
fékevesztett vihar nem áll meg a tölgynek, kicsavarja, ha dacol vele.
– Bitangok, hazátlan kutyák! – szakadt ki a káromlás összeszorult
torkából s egyben olyat vágott öklével a tiszti asztal sarkára, hogy
fölbuktak rajta a poharak. A bor szétfolyt az abroszon, de kapott a
tisztek ruhája is. A sápadt pléhgalléros törzstisztnek éppen a szeme
közé is fröcscsent valahogy.
Ezzel aztán be is telt a vasfegyelem mértéke: nem vártak többé jeladást:
fölugráltak a katonák és kardjukhoz kaptak.
A közönség mint zaklatott tábor a vészjelre megmozdult és a helyzet
bizonytalansága fölötti zavarában ideges csoportokká tömörült. A
gyengébb hölgyecskék sikongtak és ájuldoztak, a bátrabbak kipirulva,
nedves szemmel csüngtek Bódin, a mint az a tisztek fenyegető magatartása
első pillanatában hátraszökött és önvédelmi állásba helyezkedett.
Jobbjával egy gazdátlan széket markolt föl és magasra emelte a feje
fölé. Baljában teli pezsgős üvege. Ugy várta a támadást.
Leghamarább egy gyerkőc hadnagy kapta le kardját a fogasról s nem várva
be bajtársait, vak önbizalommal Bódira rohant.
A veszély tudata menten helyreállitotta a Fenessy-gyerek szenvedélytől
megbillent lelki egyensulyát. Válságos pillanatokban legélesebb a bátrak
esze: Bódi higgadt elmével, nyugodt szivvel vette birálat alá a
helyzetet… Mindenekelőtt (még mielőtt a többi tiszt megtámadhatta volna)
a hősködő kis hadnagyot tette el láb alól. A székkel kiütötte kezéből a
kardot s fejéhez vágta a pezsgős üveget.
Az apró katona lába elé bukott. Zuhanó teste egy pillanatra
föltartóztatta a rárohanó többi négy tisztet.
Bódi ezt a pillanatot ugy használta föl, hogy fölforditott egy elhagyott
asztalt és maga elé rántotta barrikádnak… Ideje volt. Már ott villogott
az öt kard egy suhintásnyira a feje fölött. Egy pillanatnyi késedelem s
a katonák bizonyára fölkoncolják vele a vakmerő fiut. Igy azonban
hátrahökkentek a lábuk elé rántott zuhanó asztaltól: kardjuk csapása
Bódit nem érte el.
Ekkor az egyik tiszt, egy vörös pofaszakállas dragonyos, eldobta kardját
és megragadta az asztalt, hogy megtisztitsa tőle a teret. Vesztére. Bódi
ugy tarkójára vágott a székével, hogy menten összeesett a vörös
dragonyos.
Vér! Vér!… A közönség döbbenetét kéjes izgalom váltotta föl: a harckedv
vad gyönyöre. Miként töltés közé szoritott árzuhatag a gátat: ugy törték
át az önkényuralom alatt elfojtott érzések hullámai a közrend
korlátjait. A megtorlás, a bosszu részegsége megszállotta az agyvelőket
és megfeszitette az izmokat. A sebesültek vérbefuló nyögése beleveszett
a közönség frenetikus örömriadásába. De a lárma most már nem elégitette
ki a szenvedélyeket, tettre vágyott a magyar, minden lélek verekedni
akart.
Nem került rá a sor. Megtette Bódi egymagában is. Miután sikerült még
egy harmadik tisztet is leütnie a székkel, már csak két németje maradt.
Hát kettő már nem öt.
Igen ám, csakhogy az utolsó tisztnek igen kemény lehetett a koponyája,
mert, habár betört is, de a szék is összetört a Bódi kezében… Mivel
folytassa a csatát?… Kitalálta hamarosan. Magát az asztalt csikarta meg
s mint egy pajzsot fölemelvén, nekifeszitette fejét. Nem védelemből ám.
Öklelni akart vele. Falhoz akarta lapitani a tiszteket.
Csak az egyikkel sikerült a müvelet. A másik az utolsó pillanatban
észrevette magát és alábukott. Átkarolta a Bódi lábát és asztalostul
földre rántotta a kemény fiut.
Csak ez kellett neki. Egyszerre husz harcszomjas alak rohant a maradék
katona felé s a milyen izzók voltak a szenvedelmek, bizton agyonütik
vala, ha az időközben talpraugrott Bódi meg nem oltalmazza a tömeg
erőszaka ellen.
– Ne bántsák, uraim! – harsogta tul az általános zugó zsivajt, – ez is
az én emberem.
Azzal fölkapta a földről az egyik sebesült tiszt kardját s ellenfelének
nekirontott vele. Már szinte lecsapott rá, midőn észrevette, hogy az meg
se moccan, nem védekezik. Lovagias ösztöne sugallatára hirtelen
visszakapta kardját.
– Miért nem védi magát?
A tiszt lassan Bódira emelte nyugodt tekintetét s egy fanyar, szinte
fájó mosolylyal igy felelt:
– Mert nincs mivel.
Csak akkor vette észre Bódi, hogy nincs kard a kezében. De észrevette
egyben azt a különös mosolyt is, a mi ajkán vonaglott. És azt a
nyugalmat is, a melylyel csapását várta. S önkénytelenül némi
tiszteletet kezdett iránta érezni. Talán rokonszenvet is. Könnyedén
meghajtotta magát.
– Kapitány ur, fogja a kardját és védje magát.
A kapitány körülnézett, hogy hol is a kardja. Hamarosan ráakadt,
fölmarkolta és általános meglepetésre tisztelgett vele Bódinak.
A közönséget némi szimpatiára ragadta ez a lovagias nyugodt
magaviseletet.